Michael Gurtner salzburgi teológus kommentárja Rocco Buttiglione észrevételeire Előzmények: A bécsi érsekségben nemrég egyházközségi tag-választás volt. Egy kis falu, Stützenhofen, egyházközségébe beválasztottak egy olyan férfit, aki bejegyzett homoszexuális élettársi kapcsolatban él. Nagy botrány keletkezett, mely a sajtónak minden nap új és új csemegével szolgált. A történet vége az lett, hogy Christoph Schönborn bíboros-érsek (anélkül, hogy a helyi plébánossal, aki ezek után felmentését kérte, akár egyszer is beszélt volna) engedélyezte a nyílt homoszexuális tag beiktatását, azzal az elképesztő magyarázattal, hogy mély benyomást tett rá a férfi „hívő viselkedése”, és ezért elfogadta ennek érvelését, miszerint megválasztásával az Egyház „nyitottabbá” válik.      Az érsek ezek után nagy dicséretet kapott a homoszexuális közösségektől. Egy ilyen közösség vezetője azt nyilatkozta: „Ilyen homokosnak még soha nem mutatkozott egyetlen osztrák püspök sem”. Ha szigorúan betartotta volna az érsek Róma utasításait, akkor nem engedte volna meg az illető megválasztását. De mivel mi (m. m. a homokosok) nem tűrjük, hogy az Egyház magánügyekbe avatkozzon, mi sem avatkoznak az Egyház ügyeibe. Miután néhányan – többek között Josef Spindelböck erkölcs-teológus – kritizálta az érsek döntését, az olasz volt EU-képviselő, Rocco Buttiglione kiállt az érsek mellett, és dicsérte „keresztényi irgalmasságáért”. Az ő hozzászólásra írta meg Michael Gurtner salzburgi teológus a maga kommentárját, amit azért közlök, mert általános érvényű, azaz nem csak erre a konkrét esetre fontos tényeket tartalmaz. (Még zárójelben annyit, hogy a grazi püspök, egyike azon osztrák püspököknek, akik semmit sem tesznek a „plébános-mozgalom” nyílt eretnekségben élő papjai ellen, súlyos egyházi büntetéssel fenyegette meg és agyalágyultnak nevezte egyik plébánosát, aki saját plébániai újságjában az Ó- és Újszövetségre támaszkodva kifejtette, hogy a homoszexualitás súlyos, sőt égbekiáltó bűn. A homo-lobby egyre erősebb, és a püspökök egyre gyávább nyulak és béresek, akikről a mai Evangéliumban Urunk Jézus Krisztus annyira elítélően szólt.) Rocco Buttiglione olasz filozófus és politikus kétségen kívül korunk filozófiai nagyságaihoz tartozik, aki becsületes gondolkodásmódjáról ismert. Azon kevés, „kivétel”-politikus közé tartozik, aki nyíltan kiáll egy katolikus hit által formált Európáért. Buttiglione hosszú éven át új-boldog II. János Pál pápa tanácsadója és nagyra becsült beszélgető partnere volt. Ezen felül Buttiglione mindig nyitott a jó érvekre és intellektus tekintetében magasan áll. Már egyedül e tények ismeretében helyénvalónak tűnik a Stützenhofen-i homoszexuális egyházközségi tag körüli vitához fűzött hozzászólását komolyan venni és átgondolni. Mindazonáltal írása olvasása közben keserű szájíz marad vissza, különösen, ha meggondoljuk, hogy az Egyház különböző területeken, többek között az egyházmegyei pasztorális tanácstagoknál (mely az egyházközségi tagok „nagy fivérének” számít), olyan feltételeket szabott, melyeknek a botrányt kavaró egyházközségi tag nem felel meg. Ezek szerint tehát az egyházi törvény vagy helytelen, vagy helyes, de akkor alkalmazni kellene. Az olasz politikus véleményében számtalan olyan helyet lehet találni, melyekért tényleg hálásak lehetünk. Például a teológiailag abszolút korrekt utalás arra, hogy a bűn ugyan nem okozza a hit elvesztését, de nagyon komoly mértékben veszélyezteti azt (ezt az igazságot alig lehet hallani a teológusoktól).      Ugyanígy nagyon üdvös dolog tőle az egyházi tanítás világos megvallása, miszerint a gyakorolt homoszexualitás bűn, hiszen mifelénk nagyon sok klerikustól azt halljuk, hogy ez mindössze a természet egyik megengedett szexuális gyakorlata. Buttiglione ebből természetesen azt a teljesen korrekt következtetést vonja le, hogy az említett egyházközségi tag nem áldozhat. Eközben arra is utal, hogy az eretnekek nem tagjai az Egyháznak – ma ilyesmit mondani „teológiailag inkorrekt”, és ráadásul „politikailag inkorrekt”-nek számít, akkor is, ha nekünk jót tenne erre újra és újra felhívni a világ figyelmét. És az a megállapítása is nagyon örvendetes, miszerint a bűnösöknek azt kell célul kitűzni, hogy szentek legyenek, mikor sok modern teológus számára már a puszta kifejezés, „szentnek lenni”, kimondhatatlan ócskaságnak számít. Ugyanakkor mind azon jó aspektusok mellett, melyeket Buttiglione felhoz, hiányzik három, melyek dolgozatának más fordulatot adnak. Először: itt nem egy régen valamikor elkövetett bűnről van szó, hanem egy perseverantia, azaz a bűnben való megátalkodottságról. Ez a bűnben való makacs megátalkodottság egészen más valami, mint „alkalmanként” és nem is akarva bűnbe esni. A „bejegyzett élettársi kapcsolatba” való belépés ezt a megátalkodottságot még kifelé a nyilvánosság felé is egy állandósult állapotnak manifesztálja. Ez vezet a második ponthoz: mivel a bűnös viselkedést nem akarja az illető megszüntetni, hanem tudatosan állandóan meglévőnek tervezi, annak sincsenek meg a feltételei, hogy ez az egyházközségi tag szavazatát az egyházi tanítás alapján adja le. Ez különösen azáltal válik nehézzé, hogy e tagoknak de facto részük van a plébánia vezetésében, akkor is, ha valójában pusztán tanácsadó testületnek gondolták valamikor őket.      A probléma első sorban nem is a bűnös viselkedésben van, hanem a bűn jóváhagyásában, helyeslésében, elfogadásában. Ha valaki olykor bűnbe, akár súlyos bűnbe esik, ezzel még nem diszkvalifikálja magát automatikusan minden egyházi funkcióra – aki azonban a bűnt helyesli, akkor is, ha nem ő maga követte el, az igenis diszkvalifikálja magát, mert az alapmagatartása nem olyan, amivel az Egyház szándéka szerint tanácsadások vagy akár döntések bázisául szolgálhatna. A harmadik pont, mely több figyelmet érdemelne, a kifelé irányuló jeladás. Ha egy olyan egyházközségi tagot, aki nyilvánosan egy bejegyzett homoszexuális partnerkapcsolatban él, a helyi egyház hivatalosan egyházközségi tagként és ezzel bizonyos értelemben kívülről a plébánia cégtáblájaként ismer el, akkor nagyon gyorsan az a benyomás keletkezik, hogy az Egyház a bűnt elfogadja, és hogy a bűnben való megátalkodottságnak végülis semmilyen konzekvenciája nincs: ugyan tiltják, de ha ezt a tiltást valaki áthágja, akkor az olyan, mintha nem is létezne ez a tiltás. Hasonló hatással találkoztunk az úgynevezett korlátozott abortusz esetében is: a törvény ugyan tiltja, de mégse bünteti. Ez oda vezet, hogy a köztudatban megengedettként terjed el, hogy a gyermeket bizonyos határidőig meg lehet ölni. Egy tiltás (és a bűnök végülis nem mások, mint isteni tiltások, mert a bűnök ártanak az embernek és a lelki üdvének) megszűnik tiltásnak számítani és tiltásként érzékelhetőnek lenni, ha megszegése huzamosan következmények nélkül marad!!!      Ilyenkor elkerülhetetlenül az a benyomás keletkezik, hogy a bűnt, mint ilyet akceptálják, ami által a bűn elkövetésre való készség is megnövekszik! Ha ezt a három pontot figyelembe vesszük, akkor jobban meg tudjuk érteni, miért írja nagyon okosan elő az Egyház a Can. 512 §3-ban: „A pasztorális tanácsba csak olyan híveket lehet felvenni, akik szilárd hitük, jó erkölcsük és okosságuk által kitűnnek.” Ez ugyan az egyházmegyei tanácstagokra vonatkozik, de analóg módon az egyházközségi tagokra is alkalmazni kell. Feltéve: 2012. április 22.