A vallásszabadság témájáról, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat az 1965-ös Dignitatis Humanae nyilatkozatában tanította, rengeteg könyvet megírtak már. Mindazonáltal e zsinati dokumentum forradalmi tanítása e könyvek mindegyikében világosan kifejezésre jut. A zsinati dokumentum tehát azt tanítja, hogy „minden embernek mentesnek kell lennie a kényszertől akár egyesek, akár csoportok vagy bárminemű emberi hatalom részéről, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, se ne akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – lelkiismerete szerint cselekedjék akár magánéletében, akár a nyilvánosság előtt, akár egymagában, akár másokkal társulva. Kijelenti továbbá a zsinat, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind pedig magából az észből megismerhető.” (DH 2). E zsinati állítással szemben a katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinatig mindig azt tanította, hogy minden államnak (mint ilyennek) joga, sőt kötelessége megtiltani a polgárainak, hogy egy hamis vallást – vagyis minden nem-katolikus vallást – nyilvánosan gyakoroljanak, amíg ez a tiltás a lelkek üdvének nem árt, hanem szolgál.      (Például ma, 2012-ben, az úgynevezett szabadságot olyan mértékben istenítik, hogy egy ilyen tiltás csaknem minden ország polgárait annyira sokkolná és felbőszítené, hogy a katolikus vallást nem tisztelnék többé, hanem megvetnék. Ahogy az Egyház mindig tanította, egy ilyen esetben az állam lemondhat annak a jogának a gyakorlásáról, hogy a hamis vallásokat rendre utasítsa.)      [Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt a helyzetet elfogadja, hanem csak azt, hogy eltűri – ahogy az ember nem fogadja el, hogy halálos beteg, de kénytelen fogcsikorgatva eltűrni, ha nem tehet ellene semmit.] E két tanítás ebben a kérdésben különbözik egymástól, vajon szabad-e az államnak a hamis vallások nyilvános gyakorlását korlátozni vagy sem? Bár ez az ellentmondás elsőre nem tűnik számottevőnek, de hatásuk roppant nagy. Hiszen arról döntenek, hogy Isten az ura vagy a szolgája az embernek? Mert ha az ember Isten teremtménye és természeténél fogva társadalmi lény (ami nyilvánvaló, hiszen az ember a többi emberrel minden lehetséges módon össze van kötve, elsősorban az államszövetségben), akkor a társadalom és az állam is Isten alkotása. Mint ilyenek pedig azzal tartoznak neki, hogy Neki és az Ő egyetlen igaz vallásának szolgálnak, azáltal hogy a nyilvános közéletet (ez az állam ügye) a hamis vallásoktól megmentik – mindaddig, amíg ez a lelkek üdvének nem árt, hanem használ. Ha azonban az emberek szabadságát annyira értékesnek tartják, hogy minden egyes embernek biztosítani kell, hogy tetszőleges hamis vallás nyilvános gyakorlásával és hirdetésével polgártársait megronthatja (kivéve akkor nem, ha ezzel a közrend lesz veszélyeztetve), akkor a hamis vallások a közéletben szabadon burjánozhatnak (mint például a protestáns szekták Dél-Amerikában).      Így lesz az emberi méltóság magasabbra helyezve, mint a hamis és az egyetlen igaz vallás közötti megkülönböztetés. Ezáltal lesz Isten értéke alárendelt az ember értékével való összehasonlításban. A II. Vatikáni Zsinat eképpen Istent akkora mértékben csökkenti, amennyire az embert felemeli. Így cseréli le a II. Vatikáni Zsinat az Isten-vallást az ember-vallásra. Ezek után érthető, hogy Lefebvre érsek a Szent X. Pius Papi Közösséget azért alapította, hogy Urunk, Jézus Krisztus felmérhetetlen méltóságát és magasztosságát hirdesse – egy az emberi méltóságtól ittassá és ezáltal őrültté vált világban és Egyházban. És most akad egy vallási vezető, aki a hónap elején nyilvánosan ezt állította: „Sok embernek a II. Vatikáni Zsinatról olyan felfogása van, mely hamis felfogás.” A vallásszabadságot, mondta, „sok tekintetben használják. És ha ezt a dolgot közelebbről megvizsgáljuk, akkor tényleg az a benyomásunk, hogy nem sok ember tudja, mit is mondott erről valójában a zsinat. A zsinat olyan vallásszabadságot ír le, mely tényleg nagyon, nagyon korlátozott, igen, nagyon korlátozott.”      És arra a kérdésre, hogy vajon a II. Vatikáni Zsinat maga, vagyis, mint egész, hozzátartozik-e a tradícióhoz, ezt válaszolja ez a „vallási vezető”: „Igen, remélem, hogyne.” Nézzék meg maguk az említett vallási vezetővel folytatott angol nyelvű videó-beszélgetést. A Youtube-n megtalálhatják a következő cím alatt: „Traditionalist leader talks about his movement, Rome” [a beszélgetés, mint ahogy a HÍREK oldalon már megjelent cikkben áll, e link alatt hallható: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=DdnJigNzTuY].      Ki csodálkozhat ezek után, hogy „az ő mozgalma” 42 éves fennállásának legsúlyosabb válságát éli most át? Kyrie eleison [Hogy csak egyet említsek azon a honlapon található megszámlálhatatlan cikk közül, melyet egy most kiegyezéspárti Piuszos potentát, a vallásszabadságról írt, a kedves olvasók figyelmét felhívom Schmidberger atya „A II. Vatikáni Zsinat időzített bombái” című írására, ennek 4. pontja foglalkozik a vallásszabadsággal.] Feltéve: 2012. május 28.