|
Mint a II. Vatikáni Zsinat hajmeresztő kétértelműségeiről folytatott minden vitában Dr. Wolfgang Schüler „XVI. Benedek és a katolikus Egyház önértelmezése” című könyvében található kijelentéseket is csak hosszabb és tudományosabb dolgozatoknak fog sikerülni bebizonyítani, illetve megcáfolni. Mindazonáltal Dr. Schüler érvelési fonala elég világosan felismerhető, és érdemes arra, hogy az „Eleison kommentárok” olvasóinak bemutassam – hogy ily nagy zűrzavar közepette világosabban lássanak. E vonatkozásban a hasonlatok ugyan bizonyos hátrányt jelentenek, viszont igen hasznosak lehetnek.
Egy „egész” két különböző módon állhat össze az egyes részekből: például egy élő fa vagy egy rakás érme esetében. Vagy úgy, mint a fa esetében, hogy az „egész” az elsődleges és a részek másodrangúak, vagy úgy, mint a rakás érme esetében, hogy a részek az elsődlegesek és az „egész” a másodrangú. A fánál azért az egész az elsődleges, mert a részei ugyan – mint például az ágak – leválaszthatók róla, de ezután a fa mégis tovább él, és új ágakat ereszt. Ugyanakkor a levágott ágak elhalnak, és egészen mássá válnak, például fahasábbá vagy székké. Vajon a katolikus Egyház, mint egész, inkább a fával vagy az érme-rakással hasonlítható össze? Emlékszünk arra, hogy a katolikus Egyház az emberek azon különös közössége, mely három dolog által egyesül: a hit, a szentségek és az egyházi hierarchia által. Igen ám, de Isten maga az, aki mind e háromnak az életet adja. A hit a Lélek természetfeletti kegyelme, amit egyedül Isten tud az embernek ajándékozni. A szentségek ugyan anyagi elemeket használnak, mint a víz és az olaj, de csak a bennük lakozó természetfeletti kegyelem teszi őket szentségekké, és ez az adomány megint csak egyedül Istentől származik. Ugyanígy az egyházi hierarchia természetes emberi lényekből áll, de ha ezeket az embereket nem Isten irányítaná, akkor maguktól soha nem lennének képesek az embereket a mennybe vezetni. Ezért hasonlít a mi példánkban a katolikus Egyház sokkal inkább az élő fához, mint a rakás érméhez – még ha aranyból is vannak ezek. Úgy ahogy minden élő szervezetben egy életelv rejlik, mely neki a létet és az egységet kölcsönzi, úgy lakozik a katolikus Egyházban mindenekelőtt Isten és azután az élő hierarchia, melyek neki a létet és az egységet kölcsönzik. Ha tehát az Egyháznak egy része a hierarchiától szkizma, illetve a hittől eretnekség miatt leválik, akkor a levált rész megszűnik katolikus lenni, és valami más lesz, mint például szakadár ortodox vagy az eretnek protestáns. Mégha az ortodox híveknek érvényes szentségeik is vannak, mivel többé nincsenek egységben Krisztus Rómában székelő földi helytartójával, senki nem fogja őket józan ésszel katolikusnak nevezni. És itt jön a képbe a II. Vatikáni Zsinat. Ez a zsinat megváltoztatta a katolikus Egyház önértelmezését, a korábbi élő fa-, illetve Urunk hasonlata szerint: a szőlőtő-értelmezésből (lásd: Jn 15,1-6) a rakás érme értelmezésébe. Attól a vágytól űzve, hogy az Egyház nyisson a modern világ felé, az egyházi férfiak elkezdték az Egyház határait elkenni (Lumen Gentium 8). Ez abba a helyzetbe hozta őket, hogy azt állíthassák, hogy a katolikus Egyház látható határain kívül is megtalálhatók az Egyház elemei (Unitatis Redintegratio 3), ahogy aranyérmék is vannak az érmerakáson kívül. És mivel egy aranyérme mindig aranyérme marad, ezek az egyházi férfiak tovább azt állíthatták (ÚR 3), hogy az Egyházon belüli üdvelemek az Egyháztól leválasztott állapotban és ezzel a katolikus Egyházon kívül is üdvelemek maradnak. Ebből számtalan ember logikusan arra következtetett, hogy nem kell többé mindenképpen katolikusnak lenni ahhoz, hogy valaki a mennyországba jusson. Ez a zsinati ökumenizmus katasztrófája. A II. Vatikáni Zsinat ezen idézeteit még tüzetesebben is be fogjuk mutatni, mielőtt Benedek pápa azon igyekezetéhez érünk, hogy az egyházakat elválasztó ökumenizmust az egyesítő hittanítással összeelegyítse. Kyrie eleison
|
vissza