A katolikus Egyház mindig azt tanította, hogy ő Jézus Krisztus egyetlen és egyedül igaz Egyháza. Tehát, ha a hívek többsége elhagyja a katolikus Egyházat – ami a világ végén meg fog történni (lásd: Lk 18,8: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”) –, az Egyház még akkor is meg fogja tartani egységét. Ez okból mondhatta Szent Ciprián, hogy az Egyház egységét Isten alapította, hogy az Egyház egységét mennyei szentségek szőtték, és hogy az Egyház egységét „semmilyen ellentétes erő nem szakíthatja szét”.      Akkor is, ha a lelkek leválnak az Egyházról vagy elszakadnak tőle, az Egyház, melyet a hátuk mögött hagytak, még mindig egy marad. E tekintetben ez a kifejezés, „az Egyház egysége” mindig az egyes lelkek – egyenként, egyik a másik után – visszatérését jelenti az egy és igaz Egyházba. A II. Vatikáni Zsinat azonban nem így látja az Egyházat. Mert a Lumen Gentium (8. szakasz) állítása – „Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban valósul meg” – szerint ez a zsinat egyfelől azt tette lehetővé, hogy Krisztus Egyháza és a katolikus Egyház kifejezések egymástól könnyedén elválaszthatók legyenek, másfelől azt a látszatot keltette, hogy Krisztus „igaz” Egyháza sokkal szélesebb, mint a „szűk” katolikus Egyház. A zsinati felfogás szerint Krisztus igaz Egyházának több, a katolikus Egyházon kívül eső szétszórt része létezik. Ennek értelmében „az Egyház egysége” azt jelenti, hogy ezek a részek újra egybekapcsolódnak, anélkül, hogy az egyes embereknek, egyiknek a másik után, konvertálnia kellene. Ez a vélekedés egészen biztosan megfelel a fiatal és nagyon intelligens zsinati teológus, főtiszteletű Joseph Ratzinger szemléletmódjának, miként erről röviddel a zsinat után saját meglepő szavai tanúskodnak, melyeket Dr. Schüler korábban említett könyvének 17-19. oldalán forrásmegjelöléssel idéz. A következő rövid összefoglalás megvilágítja Ratzinger e szavainak a tendenciáját. A fiatal Ratzinger főtisztelendő úr szerint „az Egyház” mindenütt ott van, ahol egy püspök, egy asztal és Isten szava jelen van. Az évszázadok során azonban a római centralizmus ezt a valódi, mert széles, felfogást a keresztény közösségről komolyan leszűkítette, ami többek között a protestánsokat a Rómától való elválásra kényszerítette. Inkább ki kellett volna jönni a hitbeli különbségekkel, mondja Ratzinger, és a visszatérés-ökumenizmust egy „koegzisztencia-ökumenizmussal” kellett volna felcserélni. Ahelyett, hogy egy egyházról beszélünk, többes számban, az egyházakról kellene beszélni. Ezen kívül, a katolikusoknak nyitniuk kellene, és a konvertálást azon egyeseknek kell fenntartani, akik ezt valóban kívánják. Ratzinger főtisztelendő úr szerint a protestáns tévedések végül a protestánsok jogaivá válnak. Mi marad meg azonban az egyházakról és az egyházról szóló mindezen beszédek mellett a hitből és a dogmatikus hittanításból? Nyilvánvalóan semmi. És milyen formájú egységet birtokolhatnak olyan szembenálló hittel rendelkező hívők, mint a „régimódú” katolikusok és protestánsok? Csakis a zsinatelőtti egyházi egységtől nagyon különböző egységet. És ezt csak egy, a zsinatelőtti egyháztól nagyon különböző egyház tud magával hozni. A fiatal Ratzinger főtisztelendő úr számára valóban egy új egyház megvalósítása tehát a cél. Csakhogy az újegyház egysége egyúttal problémát is jelent. Mert egyfelől az Egyház egysége katolikus dogma. Másfelől Joseph Ratzinger bíborosként, majd pápaként egyszercsak kényszerítve érezte magát, hogy az újegyház egységét a még nála is vadabb forradalmárok ellen megvédelmezze – például a dél-amerikai Leonard Boff főtisztelendő úrral szemben, aki számára az újegyház mindenütt „megvalósul” és ezért sok különböző részre van szétosztva. Dr. Schüler Ratzinger bíborosnak olyan kijelentéseit idézi, melyek szerint Krisztus Egyháza tökéletes megvalósulása ugyan a katolikus Egyházban történik, de nem úgy, hogy ezáltal az Egyház nem tökéletes megvalósulása más helyeken ki lenne zárva (de hát akkor hogyan lehet az Egyház mégis egy?). Krisztus Egyháza és a katolikus Egyház közötti identitásról a bíboros hasonló érveléssel azt mondja, hogy ez az identitás ugyan jelentékeny, de nem kizárólagos (de hát egy identitás hogyan lehet más, mint kizárólagos?). Vagyis, itt van megint az az állítás, hogy Krisztus Egyháza tökéletes létezését ugyan a katolikus Egyházban bírja, ezen kívül azonban tökéletlen léte máshol is megvan (de hát hogyan lehet egy jelenlét tökéletes, ha részei még más helyeken is fellelhetők?). És így tovább. Összefoglalva: XVI. Benedek pápa újegyháza mind katolikus, mind nem-katolikus elemeket is tartalmaz. Csakhogy a részben nem-katolikus, mint egész, nem lehet katolikus. XVI. Benedek pápa ökumenikus újegyháza, mint ilyen, ezért nem egyenlő a katolikus Egyházzal. Kyrie eleison Benedek pápa ökumenizmusa V. Williamson püspök úr május 19-i kommentárjában utolsó írásainak mondanivalóját foglalta össze, majd a Benedek pápa ökumenizmusáról szóló sorozatát ezzel a szakasszal zárta le: Amennyiben egyetlen olvasó sem kíván szószerinti idézetet Joseph Ratzingertől, melyek bizonyítják, hogy se nem hamisítottam meg őket, se nem ragadtam ki őket az összefüggéseikből, e sorozat utolsó Eleison kommentárja – a mostani pápa gondolatmenetéről elhangzott leckék felhasználásával – a Szent X. Pius Papi Közösség helyzetéről fog szólni. A Pius Közösség egyfelől része a valódi katolikus egésznek, mely „egy, szent, katolikus és apostoli”, másfelől a Pius Közösségnek a lehető leginkább el kell kerülnie, hogy maga is részévé váljon a beteg zsinati egésznek. Mert az egészséges ág, mely a beteg zsinati sarjra lesz ráoltva, elkerülhetetlenül megszerzi a zsinati betegséget. Soha az életben nem képes egyetlen ág a zsinati ragályt meggyógyítani. Kyrie eleison Feltéve: 2012. május 21.