A „jóérzés” kiérdemli a megtérés kegyelmét

Meg vagyok győződve róla, hogy mind az Istenhez, mind a Tőle elforduló útnak megvannak a fix állomásai, melyeket minden ez irányokban haladóknak érinteniük kell. Ezért tapasztaljuk nap mint nap, hogy különböző földrészeken élők, műveltségben, hivatásban, korban, nemben különböző emberek csaknem egyidőben jutnak ugyanazokra a felismerésekre és foglalkoznak ugyanazokkal a témákkal, illetve követik el ugyanazokat az értelmetlen hibákat, sokszor irracionális bűnöket.

Mikor Maeßen atya azt mondta nekem, hogy Isten a mai embert másképp – enyhébben – fogja megítélni, mint a régieket, megdöbbentem, és nem is igen hittem. Mostanra világossá váltak előttem az atya szavai:, hiszen a mai világban már nehéz azt kijelenteni, hogy mindenki maga tehet róla, ha nem jut el az igazsághoz.
     Ennek számos oka közül kettőt említenék. Hogyan ismerheti meg az a gyermek az igazságot, akinek feje mellett születése óta bömbölnek a tévé kereskedelmi adásai (saját szememmel láttam nem is egy ízben ilyen helyzetet)? Mire felnő, ha egyáltalán még normális, ép ember lesz belőle, agyát olyan mértékben átmossa a hazugság, az ostobaság, hogy azt áttörni – emberi erővel – szinte lehetetlen.
     A másik ok az, amit Fuchs atya így fogalmazott meg: „Úgy vélem, hogy például a volt iskolatársaimnak soha senki nem mondta meg, hogy mi a helyes.” (Az a probléma most nem ide tartozik, hogy ezer prédikáció között, ha akad egy, amelyik erről szól, – még az ú. n. tradicionalista papok prédikációiban is.)

Ha viszont ez így van, akkor ki juthat a mennyországba azok közül, akik nem a katolikus Egyház tagjai, következésképpen nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában? Azt hiszem, e kérdésre az a felelet, ami már itt, ezen a honlapon is többször elhangzott. Isten azoknak adja meg a megtérés kegyelmét (nem az üdvösséget, hanem a döntő pillanatban a megtérés kegyelmét), akik „jóérzésű” emberek maradnak, akik bármilyen istentelen környezetben, viszonyok között élnek is, megőrzik emberiességüket. Ahogy ezt egy pap egyszer kifejezte: csak az lehet jó katolikus, aki egyben jó ember is.
     A fél évvel ezelőtt feltett „Ha mindenki teljesíti a kötelességét, akkor minden rendben lesz” című cikk ezt a problémát a kötelességeink teljesítése felől tárgyalta, és olyanokról szólt, akik már eljutottak egy kápolnába. De mi lesz azokkal, akik még soha nem kerültek Isten közelségébe?
     Egy szent életrajzában olvastam, hogy Isten azért adta meg neki a megtérés kegyelmét, mert katona korában megvédett egy Mária-szobrot az elpusztítástól. Egy másik lélek azért menekült meg az örök kárhozattól, mert életében egyszer teljes hittel imádkozott a Szűz Anya képe előtt. Egy másik pedig azért, mert egyszer nem engedte, hogy egy védtelen embert katonatársai lelőjenek. És sorolhatni lehetne az ilyen példákat.

Ők mind arról tettek tanúbizonyságot, hogy züllött életmódjuk, környezetük ellenére sem halt ki belőlük a tisztesség utolsó szikrája, és az Úristen ezt számon tartotta és egy döntő pillanatban megjutalmazta. A mai embertelen világunkban, ahol emberek millióitól el van zárva az igazság megismerésének lehetősége, ez a fajta út azonban mindig nyitva áll. Életük minden percében dönthetnek a tisztesség és a tisztességtelenség között.
     Hogy mi tartozik a jóérzés, az emberiesség körébe? Például mások – látható módon megnyilvánuló – tisztelete, becsülése, az igazmondás, a rend betartása, a jogos kérések és elvárások teljesítése, a szent helyek tisztelete stb. stb., egyszerűen az a fajta viselkedés, melyre azt mondjuk, hogy jólnevelt, „finom”, „civilizált”.

Lewis erről beszélt Az ember likvidálása című könyvében, melyből a honlapon többek között ez a rész található. „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát. Az ellenszegülő idegeket és izmokat a csatában három órányi bombázás után nem lehet szillogizmusokkal kitartásra késztetni. Egy zászló, egy föld vagy egy sereg iránt érzett legrosszabb szentimentalizmus többet ér el, mint a legélesebb logika. Platón ezt már régen megmondta: Ahogy a király tisztviselői segítségével kormányoz, úgy kell az emberben az értelemnek a „bátorító elemmel” legyőzni az ösztöneit. A fej a hasat a szíven keresztül kormányozza, a szíven keresztül, mely a nagylelkűség, az érzületek székhelye, melyek a jól-begyakorolt szokások által nemesednek kiegyensúlyozott érzésekké. A szív – a nagylelkűség – az érzés –, ezek a nélkülözhetetlen összekötő tisztek az ember agya és zsigerei között. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy az ember e középső elemének köszönhetően válik egyáltalán emberré, hiszen értelme szerint csak puszta szellem, ösztönei szerint pedig puszta állat.”

Nem vitás, hogy nehéz a jómodort, a jóérzést, az ú. n. „úriemberséget” szavakkal megmagyarázni, hiszen ezeket érezni kell. Nyilván már Krisztus előtt is voltak „nemes érzésű” emberek, de az biztos, hogy Jézus tanítása alapján, vagyis a kereszténység elterjedésével vált a jómodor, a jóérzés általános és megkövetelt, elvárt emberi tulajdonsággá.
     Ebből pedig az is következik, hogy amilyen léptekkel halad világunk a pogányság felé, ugyanolyan mértékben tűnnek el belőle ezek a civilizált tulajdonságok. A durva, lázadó, polgárpukkasztó, a rossz modort évtizedekig a kirívó, feltűnő viselkedések közé sorolták. Mára ez lett az általános, a megszokott, és az „úriemberség” a minden nappal ritkább, kirívóbb.
     Sajnos, ez alól a gyakorló katolikusok sem kivételek. Pedig ahogy már fentebb idéztem a papot: csak az lehet jó katolikus, aki jó ember is. És amíg nem válik jó emberré, addig nagy a veszélye, hogy egyfelől se nem jó katolikus, másfelől a hitben sem lesz ereje a végsőkig kitartani.

2012. június 4.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA