Az Egyház szeptember 14-én ünnepli a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, melynek Evangéliuma így kezdődik: „Mondá Jézus a zsidó seregeknek: Most van ítélet e világ fölött; most fog kivettetni e világ fejedelme.” (Jn 12,31) Alig pár sorral lejjebb pedig ez áll a Szentírásban: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket.” (Jn 12,37-38/40)      Ebből a szentírási részből is világosan látható, hogy Isten az egyes ember fölött nem csak halála után, de már ebben az életben is ítélkezik: aki megátalkodottan nem fogadja el Őt, az Ő szavát, annak elhomályosítja az értelmét, ily módon lehetetlenné téve számára a megtérést. Ugyanezen a napon, 2012. szeptember 14-én a magyar rádió vallási műsorában arról beszélgettek, hogy a mai teológia kimondta, hogy a pokol üres, hiszen Jézus mindenkit megváltott, ezért senki nem kárhozhat el. (Ahogy hallottam, nem mint egy lehetséges állításról, hanem mint egy kész tanításról beszéltek a pokol ürességéről.)      Ezek után elképzeltem azokat az idős katolikus híveket, akik talán már el sem tudják hagyni a lakásukat, és akik odaadással, mint egyetlen hír- és örömüzenet-forrásként hallgatják a rádió vagy tévé vallási műsorait, hogy ezt hallva, vajon mit érezhetnek, gondolhatnak ilyenkor? A modernizmus nemcsak rosszá teszi az embereket, mint a protestantizmus (Luther elvei szerint üdvössége érdekében mindenki bármennyit vétkezhet, csak nagyon higgyen), de végtelenül ostobává, vakká, süketté, szívtelenné is – pont úgy, ahogy Izajás prófétát idézve Jézus mondta.      Azt feltételezni ugyanis, hogy egy ember, ha tudja, hogy nem büntetik meg, nem fog bűnt elkövetni, akkora fokú elvetemült ostobaság, a valóságnak olyan nagy fokú meghamisítása, mely már minden emberi léptéket meghalad. Amorth atya, az ismert exocista idézte egyik könyvében Emilio Servadio professzor egyik kijelentését: „Ha látjuk, hogyan ér el egy gonoszság olyan mértéket, mely emberileg nem magyarázható meg, akkor én abban az ördög működését ismerem fel.” Nagy Szent Teréz azt mondta, hogy megtérésében a döntő szerepet az a látomás játszotta, melyben Isten megmutatta neki, hogy hol lesz a helye a pokolban, ha nem változtat életstílusán. Vagyis meglátta, hogy hova jut, ha nem tér meg.      Amikor Malachi Martin könyvében a Sátánnak a Vatikánba való trónra-emelési szertartását olvastam, a megdöbbenésen, felháborodáson túl, a felismerésnek és a hálának boldogságos érzete öntött el. Azt láttam lelki szemeim előtt megnyilvánulni, amiről Amorth atyán kívül ma már szinte egyetlen klerikus sem beszél: Ha nem tudjuk, hogy MITŐL szabadított meg bennünket Krisztus, akkor azt sem tudjuk, hogy MIÉRT van nekünk egyáltalán szükségünk megszabadításra, következésképpen azt sem, hogy Krisztus miért jött el erre a világra. Ha viszont tudjuk, hogy milyen a Gonosz, akkor Jézus megváltása kézzel fogható, valóban érzékelhető megszabadítássá válik számunkra. Aki tagadja a Sátán, a személyes gonosz létezését, aki tagadja a poklot, illetve kiüresíti (hiszen a pokol léte dogma, ezért tagadni veszélyes, de értelmét elvenni már nem: lásd ezen eretnekség atyjának, Hans Urs von Balthasar jezsuitának sikeres pályafutását), az felülmúlja minden elképzelhető emberi gonoszság mértékét, hiszen lelkek millióit vezeti a kárhozat felé. A ruandai népirtáskor az országban állomásozó ENSZ katonák kanadai tábornoka az eseményeket feldolgozni igyekvő művében azt írta, hogy „azért tudom, hogy létezik az abszolút Jó, mert találkoztam és kezet fogtam az abszolút Gonosszal”. Természetes, hogy a kereszténység legfőbb javai, céljai közé az tartozik, ha nem a büntetéstől való félelmünkből, hanem az Isten iránti szeretetünkből nem követünk el bűnt és gyakoroljuk vallásunkat. Csakhogy ez olyasféle állapot és érzület, melyet tartósan csak a misztikus szentek éreznek, és amelybe az egyszerű ember legfeljebb pillanatokra kerülhet, még akkor is, ha állandóan vágyik rá.      A biztos és tartósan fenntartható állapot, mégpedig MINDEN ember számára, hogy a bűnt kerülje, és ha mégis elkövette, újra és újra megbánja, a büntetéstől, vagyis a pokoltól való félelem. Aki ezt veszi el – mint tette a tegnapi vallási műsor –, az a bűnelkövetéstől való félelmet veszi el az embertől, következésképpen a Sátánnak szolgáltatja ki őket. És ezért ez már nem is emberi, hanem ördögi léptékű tett. Arról nem is beszélve, hogy egy másik lény iránti – nem érzéki, hanem akarati – szeretetet az iránta érzett tisztelet és hála alakítja ki. Hála pedig csak akkor alakulhat ki, ha tudjuk, hogy MIÉRT lehetünk hálásak. Aki találkozik a gonosszal, aki tudja, hogy milyen a gonosz, aki látja, érzékeli, hogy milyen iszonytató dolog a gonosz hatalmában lenni, az előtt világos értelmet nyer az a betanított hittétel, hogy Jézus megváltott bennünket. Az nem csak elfogadni, hanem tudni is fogja, hogy ezek nem üres szavak, hogy Jézus kereszthalálával a Sátán hatalmából, rabszolgaságából mentett ki bennünket.      Aki azt mondja, hogy nincs pokol, az azt is állítja ezzel, hogy nincs semmi, AMITŐL Jézus megmentett bennünket, vagyis az kiüresíti az egész katolikus vallást, Isten és az Istenfiú létezését. Mint tudjuk a katekizmusból, a pokolba azok kerülnek, akik életük utolsó pillanatáig megátalkodottak maradnak, Isten helyett a Sátánt választják. Nemrég hallottam, hogy egy 85 éves magyar pap elragadtatással vallja, hogy az ő életének az értelme és középpontja a II. Vatikáni Zsinat, hogy csak az élteti, hogy annak szövegeit olvassa, és hogy az elkövetkező hit évének egyetlen célja az kell legyen, hogy végre a zsinat szellemiségét teljes győzelemre vezessék. Valaki, aki életének a felében a régi misét mondta, a régi katekizmust tanította, és aki ezalatt azt élte meg, hogy a mai létszám többszöröse járt templomba, többszöröse lett pap, élt tisztán és becsületesen, a mai teljes összeomlást láttán ennyire megátalkodott tud lenni, annak számára alighanem már itt a földön elkezdődött a pokol, az igazságtól, az élettől, vagyis az Istentől levő távollét ideje. Visszatérve a rádiós műsorhoz, az emberben újra és újra felvetődik az a kérdés, hogy hogyan lehet majd megítélni azokat, akik akaratukon kívül ki voltak szolgáltatva az ilyen híreknek, a mai modern tanításnak, a mai modern vallási életnek. És sok olyan esetet is ismer mindenki, amelyben valakinek igazán emberfeletti erőre, elszántságra lenne szüksége, hogy elkerülje a bűnt. G. atya a minap kiváló magyarázatot adott erre a problémára:      Minden döntés az ember belső világában megy végbe. És ha valaki valódi akarattal, igaz szívvel akar a jó mellett dönteni, annak Isten lehetővé is teszi, hogy a jót cselekedje. Aki meg nem, az elől nem veszi el az akadályt a rossz megtételére. G. atya ezt a helyzetet a hegyről leguruló golyóhoz hasonlította. Amelyik golyó meg akarna állni, ha tudna, az elé Isten kegyelme köveket rak, melyek megállítják a gurulását. De amelyik belső egyéni döntése folytán, ha tudna, sem állna meg, az elé nem tesz ilyen fékeket. Isten mindenhatósága és mindentudása pontosan tudja, mi lakik bennünk. Így aztán megnyugtathat bennünket mind magunkra, mind másokra nézve az a gondolat, hogy hiába a mai klerikusok és a modern világ kárhozatra vezető ténykedései, aki hűséges akar maradni az igazsághoz, Isten tanításához, az vagy nem hallja meg, vagy ha mégis, nem hisz az ilyen „fület csiklandozó”, megtévesztő, a pokolba vezető szavaknak. G. atya ezzel kapcsolatban azonban még mást is mondott: Arra emlékeztetett, hogy a legtöbb eretnekség azzal kezdődik, hogy valaki Isten vezetését úgy fogadja, mintha az valami általános érvényű kinyilatkoztatás lenne. Isten a hozzá megtérőket az első időkben mindig különleges ajándékokkal halmozza el, melyeket azonban idővel, ahogy a hitnek erősödnie kell, csökkent, majd meg is szüntet. Ezért veszélyesek a magánkinyilatkoztatások, illetve azok, akik ilyesmire hivatkoznak. A hitében felnőtté váló embernek a kétezer éves Tanítóhivatal tanítását kell követnie, nem pedig Isten rendkívüli ajándékaira vágyakozni.      A Biblia – ha jobban utána nézünk – teli van a mostani időkre szóló tanítással. Az Újszövetség szinte egyetlen témával sem foglalkozik annyit, mint az ítélettel, az emberek sorsával haláluk után. Jézus szinte minden példázatában – nyilván nem ok nélkül, hanem nagyonis tudatosan – szembe állítja az igaz és a gonosz embert, a mennybe és a pokolba jutókat. Ezért, ha a teológusok Jézus eme szavait rendre figyelmen kívül hagyják, akkor ezt egyedül a Sátán szolgálatában, az ő közvetlen, vagy közvetett parancsára tehetik. Az írással kapcsolatban lásd a honlap számos e témával foglalkozó cikkei közül a következőket:      Hűen az Úr testamentumához      Az Isten-sötétség az értelem sötétsége      Egy pápa állapotbeli kötelességei      A megigazulásról szóló közös nyilatkozat Feltéve: 2012. szeptember 15.