Roberto de Mattei olasz történész az Il Giornale napilapban megjelent írásában emlékezett erre a világtörténelmi jelentőségű eseményre.
A két ellenfél a nyugati birodalom császári címéért harcolt, melyet mindkettő magának akart megszerezni. A döntő csata előtt Konstantin katonái egy nagy keresztet láttak az égen felragyogni ezekkel a lángbetűkkel: In hoc signo vinces. Az első egyháztörténész, Caesareai Eusebius a következő szavakkal emlékszik erre az eseményre: „Amikor a nap nyugodni készült, Konstantin saját szemével fent az égen a nap felett a kereszt győzelmi jelét látta, fényből kirajzolva, és mellette e szavakat: »E jelben győzni fogsz!« E jelenség őt és egész hadseregét ámulatba ejtette.”
Konstantin e jelenés hatására rávésette légiói hadi jelvényeire a Krisztus-monogramot és bevezette a Labarum-ot, ami ettől kezdve Jupiter római sas-jelvényének szerepét vette át, és a római hadsereg legmagasabb hadi jelvénye lett. A csatában Konstantin megsemmisítő vereséget mért Maxentius-ra, aki menekülés közben a Tiberis hullámaiban lelte halálát.
Másnap, október 29-én Konstantin már mint a nyugat vitathatatlan császára csapatainak diadalmenete élén vonult be Rómába. Elődeivel ellentétben azonban nem volt hajlandó a város fő szentélyét, a Capitoliumot felkeresni, hogy kifejezze hódolatát Jupiter előtt, mint ahogy ez minden császár ünnepélyes bevonulásánál, az Adventus-nál eladdig szokásban volt.
Egy évvel később, 313. június 13-án Konstantin kiadta a milánói ediktumot, mellyel a keresztények üldözését elrendelő összes utasítást eltörölte, és mellyel a kereszténységet a római birodalomban vallásnak ismerte el. Ez a híres dekrétum vetett véget a keresztényüldözés hosszú és részben brutális időszakának, és az Egyház számára a szabadság új korszakát vezette be.
„Az ő és az Egyház élete számára a döntő óra azonban egy másik volt, mégpedig az, amelyikben Krisztus keresztje először jelent meg egy csatamezőn, és a légionáriusok kardja védelmezte”, írja de Mattei történész. „A kereszténység ezzel azt tanította, hogy egyszerre lehetséges jó kereszténynek és jó katonának lenni. A keresztnek a Milviusi hídon való megjelenése azonban még valami mást is jelentett. Maga Jézus volt az, aki Konstantint és a légiókat felszólította, hogy az ő nevében harcoljanak. A csata Saxa Rubra-nál nem csak arra volt bizonyíték, hogy a keresztény harc legitim volt, hanem leszögezte azt az elvet, hogy Isten nevében harcolni jogszerű, ha az ügy igaz és a háború szentnek van nyilvánítva”, írja Roberto de Mattei.
Ezért számít a Milviusi hídnál lezajlott csata a történelem első keresztes-hadjáratának, „és ezért nem tetszik azoknak, akik a keresztes-hadjáratok korát, a kulturálist és az eszmeit is, befejezettnek jelentették ki”, szögezte le a római Európai Egyetem egyháztörténész professzora.
Konstantin 337. május 22-én, pünkösdkor halt meg, a Nicomedia melletti Ancyrában levő villájában, miután Nicomediai Eusebius püspök megkeresztelte. Holttestét porfír-szarkofágban a 12 apostol kenotáfiumában (jelképes síremlékében) helyezték el, mintha a császár bizonyos értelemben a 13. apostol lett volna.
A görög egyház szentként tiszteli, a római Egyház felruházta a „Nagy” tiszteletbeli címmel, de csak az édesanyját, Helénát emelte oltárra. A császárnő ma a Santa Maria in Aracoeli templomban nyugszik. A templom a római Capitoliumon van, és a pogány Rómának a kereszténység általi legyőzetését szimbolizálja. A pogány kultikus helyeket egy ideig hagyták pusztulni, de a 6. évszázadtól a kereszténység e helyeket is birtokba vette és rájuk települt.
De Mattei emlékeztetett az ismert francia történészre, a laikus és egykori kommunista Paul Veyne-re, aki művében (Amikor a világ kereszténnyé lett – egy szekta világhatalommá való felemelkedése) rehabilitálta a „Konstantini fordulatot, amit olyan sokáig szidalmaztak”.
A progresszív keresztények Konstantinban mindig ellenséget láttak, akit le kell dönteni. 1962. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyes megnyitójának napján, Pater Yves Congar naplójában amiatt panaszkodott, hogy az Egyház soha „nem tette programjává, hogy a Konstantini korszakból kilépjen”.
Congar és a progresszisták tézise arra csábított, hogy az „Egyházat megtisztítsák, a hatalom mindennemű struktúrájától elszakítsák, »szegénnyé« és »evangéliumivá« tegyék.” Szerintük az Egyháznak hallgatnia kellene a világ jeleire. Konkrétan ők ez alatt a kommunizmussal való szövetséget értették. „Annak idején a haladás hangját a kommunizmus jelentette, míg a konstantini egyházat XII. Pius egyházával azonosították, aki a kommunizmust elítélte”, írja de Mattei.
Az olasz kommunista párt központi bizottságának főtitkára, Palmiro Togliatti, 1963. március 20-i híres bergamoi beszédében – melyben elsőként beszélt a kommunisták és a katolikusok közötti együttműködés megvalósításának helyességéről – kijelentette, hogy „Konstantin politikája és az ő kora végérvényesen elmúlt”.
„A kommunisták, ahogy sok katolikus is, egy keresztényiesség nélküli kereszténységről álmodtak, mellyel szövetséget köthetnek. 50 évvel a zsinat után, a Konstantin utáni kereszténység azonban keserű gyümölcsöket arat”, írja de Mattei. „Ha a kereszténység lemond arról, hogy megváltoztassa a világot, az újpogány társadalom szekularizálja a kereszténységet.”
A katolikus progresszivizmus „válságban van és a kommunizmus összeomlott. De Nagy Konstantin alakja még mindig kiragyog a történelemből”.
Roberto de Mattei a szerzője a nagy feltűnést keltett „A II. Vatikáni Zsinat – egy eddig feldolgozatlan történet” című könyvnek.
Feltéve: 2012. november 30.