A következő írás e többszáz oldalas könyv recenziója
Bevezető: A háború
A jezsuiták és a pápaság között háborús helyzet áll fenn. Ez a háború két dolog körül forog. Az első a tekintély. Ki parancsol az Egyházon belül? Ki mondja meg, hogy mi az, amit egy katolikusnak hinnie kell? A második: a cél. Mi a katolikus Egyház célja ezen a világon?
A pápaság számára a válaszok világosak és jól ismertek. A hierarchián keresztül történő kormányzásra és tanításra vonatkozó tekintélyt a pápaság birtokolja. Az Egyház egyetlen célja ezen a világon pedig az, hogy minden embernek biztosítsa az utat az örök életre.
A cél tehát teljes egészében túlvilági cél. Ez számos jezsuita számára elfogadhatatlan. A hierarchikus Egyház helyett autonóm kisközösségek laza hálózatát akarják, amiket csak a hit kapcsol össze és nem egy központi tekintély. Ezt nevezik ők „Isten Egyházának”. A hagyományos Egyház túlvilági céljai helyett a jezsuiták egy konkrét társadalmi osztálynak (azoknak a millióknak, akik szociális, gazdasági vagy politikai igazságtalanság áldozataiként szenvednek) a felszabadításáért vívott „itt és most” harcot választották.
A következőkben Martin atya bemutat három jezsuitát, akiknek a jellemzése elengedhetetlen a későbbiek megértéséhez.
1.) Arthur McGovern SJ
Az új jezsuita anti-kapitalizmus kiemelkedő és meggyőződéses hirdetője. 1980-ban kiadott könyvének címe: „Marxizmus: Amerikai keresztény perspektíva.” Szerinte a marxizmus egyszerű és tiszta társadalomkritika. Marx csak azt akarta, hogy gondolkodjunk el azon, mit jelent a termelés és mit jelent az elosztás. Nem szabad tehát a marxizmust igaztalannak lefesteni. Csak Engels és Lenin adták hozzá a »tudományos materializmus« és az ateizmus visszataszító összetevőit.
McGovern szerint tehát el kell választanunk Marx társadalomkritikáját (ami igaz) az idegen elemektől. El kell fogadnunk Marx koncepcióját az osztályharcról, azért mert ténylegesen osztályharc van. Ez forradalmat jelent. A forradalom viszont nem jelent tisztán erőszakot, hanem csak azt, hogy a társadalom új formájára van szükségünk. Ez viszont biztosan nem a demokratikus kapitalizmus, ahogy ma ismerjük.
McGovern Jézusban (ahogy Szent Lukács lefesti) egy forradalmárt lát. Szerinte Szent Lukács evangéliuma »szociális evangélium'« Önigazolásul magát Jézust idézi: „Azért jöttem, hogy örömhírt hirdessek a szegényeknek, szabadságot az elnyomottaknak, megváltást a foglyoknak.”
Akarva vagy akaratlanul McGovern, mint sok modern jezsuita és katolikus aktivista, gyakorlatilag elvetette tizennégy évszázad igazán katolikus és autentikus keresztény Szentírás-értelmezését. Reinterpretálta az evangéliumot és Isten Fiának megváltói küldetését gazdasági, földhözragadt, nem-természetfeletti jelentésben fogta fel és tanította. Ez nem katolikus értelmezés. Az összes többi probléma, zavar ebből az elsőből következik.
2.) James Francis Carney SJ
A gyakorlat embere. A leghíresebb modern jezsuita felszabadítás-teológus. Chicagóban született és ott is nőtt fel. A chicagói Jezsuita Provincia képzésének befejeztével Közép-Amerikába jelentkezett munkára. Oda is küldték 1961-ben. Az ottani szolgálattól annyira el volt ragadtatva, hogy hondurasi állampolgár lett. Az évek során Carney úgy itta magába a felszabadítás teológiáját, mint valami ritka bort. A szegények bajnokaként, a kormányok és a hivatalos erők könyörtelen, kérlelhetetlen kritikusaként vált ismertté. A nyilvánosság az ő nevét és ténykedését is a dzsungelben táborozó gerillákéval azonosította. A Jezsuita Rend még akkor sem tett lépéseket Carney gerilla-kapcsolatainak korlátozására, mikor a hondurasi Katonai Hatóság vérdíjat tűzött ki a fejére. Sőt, ő csak egy volt azon sok jezsuita közül, akik Hondurasban, Nicaraguában, Guatemalában és Costa Ricában ugyanezt a tevékenységet folytatták helyi és római elöljáróik áldásával.
Gerillaharcok során tűnt el a dzsungelben 1983-ban. [megj.: Martin atya is csak feltételezéseket ír Carney későbbi sorsáról. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy a könyv megírásakor még életben lenne. Az interneten azt lehet olvasni, hogy a hondurasi hadsereg azt sugallta, hogy éhen halt az erdőben. Öt évre rá, egy egykori őrmester azt állította a New York Times-nak, hogy ő személyesen kihallgatta Carneyt, és hogy megkínozták, majd kivégezték, és talán kidobták egy helikopterből. A CIA nem tartotta kizártnak, hogy mindezek az állítások igazak. Egyébként Martin atya is ezt valószínűsítette.]
3.) Karl Rahner SJ (1904-1984)
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai közül az egyháztannal foglalkozó Lumen Gentium és az evilági dolgok teológiáját tárgyaló Gaudium et Spes kezdetű konstitúciók kidolgozója, az „anonim keresztények” fogalmának kitalálója.
Az évszázad legünnepeltebb jezsuita teológusa. Egész életében azon fáradozott (eleinte óvatosan, majd az idő előre haladtával egyre nyíltabban), hogy megváltoztassa a katolikus hitet.
Carneytól teljes mértékben különbözött. Carney impulzív, szenvedélyes harcos, Rahner elméleti, hideg, szenvtelen értelmiségi volt. Míg Carney logikátlanul, de érzelmekkel teli módon próbálta igazolni tetteit családja számára, addig Rahner írásaiban, előadásaiban és beszélgetései során agyafúrt logikával, érzelemmentes intellektussal próbálta aláásni olvasói és hallgatói szívének legkedvesebb hittételeit. „Az igazságtalanságot nem szenvedhetem!” – ez volt Carney jelmondata. Rahneré pedig: „Nem szolgálok!”
Rahner a társadalmi igazságtalanságok helyett a régóta elfogadott, ősi hitkérdéseket szemelte ki célpontjául. Neki másfajta fegyverek álltak a rendelkezésére, mint Carneynak: pengeéles logika, hatalmas lexikális tudás, csípőből tüzelni képes fanyar humor és rettenthetetlen intellektuális arrogancia.
„Einigung der Kirchen – reale Möglichkeit” (Az egyházak egysége – reális lehetőség) című, 1983-ban, halála előtt utolsóként publikált könyvében Rahner a legnyíltabb módon mutatja be a jezsuiták által elfogadott új hozzáállást a pápasághoz és az Egyház által meghatározott dogmákhoz. Heinrich Fries jezsuita társszerzővel együtt, és jezsuita feletteseik imprimatur-ával Rahner radikális és elképesztően anti-katolikus javaslatot tett. Szerinte a keresztények egységének elérése érdekében el kell vetni a pápai csalatkozhatatlansághoz, mint dogmához való ragaszkodást, és el kell vetni minden olyan doktrína követését, ami a római pápáról és a római katolicizmusról a pápák a IV. századtól kezdve meghatároztak.
Bár Rahner azt akarta, hogy az élet minden területét érintő katolikus tanítás egésze változzon meg, de legfontosabbak számára elsősorban a hittételek megváltoztatása volt. Mindaz, amit az Egyház a katolikus hithez alapvetőnek és elengedhetetlennek határozott meg, Rahner tervei szerint opcionálissá válnának. Az ő elképzelése és terve szerint Krisztus személyének integritása, a hét szentség jelentése és hatása, a menny és a pokol létezése, a püspöki tekintély isteni jellege, a Biblia igazsága, a pápa primátusa és tévedhetetlensége, a papság karaktere, Szűz Máriának, Krisztus Anyjának Szeplőtelen Fogantatása és Mennybevétele mind-mind feladatnának az ökumenizmus érdekében.
Martin atya a bevezető rész második felében a Jezsuita Rend történetét mutatja be a kezdetektől. A bemutatás célja, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítsa, hogy a jezsuiták eredeti szándékai és céljai és a mostani állapotok között hatalmas szakadék tátong. Leírja, hogy a jezsuiták csak és kizárólag az igaz katolikus tanítás hirdetése és az Egyház védelmezése érdekében jöttek létre. Fennállásuk során mindig ez volt a céljuk. A jezsuita rend másik lényeges feladata és célja a pápának fogadott feltétlen engedelmesség (egészen odáig, hogy a feloszlatásnak is alávetik magukat, ha a pápa úgy látja jónak). Tehát a jezsuiták egész történetét, a minden földrészre és nemzetre kiterjedő missziókat, a minden művészeti ágban és tudományban szerzett jártasságukat csak ennek a fényében szabad értelmezni. Mindennek az eredeti célja a katolikus hit terjesztése és a pápaság segítése volt. Ezzel szemben ma homlok egyenest az ellenkezőjét teszik. Ennek megértése érdekében kell alaposan végignézni a történteket különösen az '50-es évektől.
Feltéve: 2012. december 13.
P. Stephan Maessen: A „mindenki meg van váltva” tana
Részlet AZ ÚJ MISERÍTUS
és az Egyház szétzúzása című könyvből
Ám pontosan ez az a kérdés [a bor átváltoztatásának népnyelvi fordítása: „sokakért vagy mindenkiért], ami miatt e szócska [„pro multis” helyett „mindenkiért”] meghamisításának egyesek oly nagy fontosságot tulajdonítanak. A jezsuita és zsinat-teológus Karl Rahner művei – melyeket XII. Pius pápasága alatt elítéltek – azok, melyek nyíltan azt [az eretnekséget] tanítják, hogy a kegyelem az emberi természettel szétbonthatatlanul össze van kötve. Ezért birtokolja minden ember a megszentelő kegyelmet, melyet nem is tud senki elveszíteni, még súlyos bűn esetén sem. Ezért – folytatja Rahner – minden ember keresztény, akár akarja, akár nem: ez utóbbi esetben „anonim keresztény”. A különbség csak abból áll, hogy a keresztény tudja, hogy ő keresztény, a „nem-keresztény”, az „anonim keresztény” pedig csak nem tudja, hogy ő tulajdonképpen már keresztény. Rahner-nál ezért van minden ember kivétel nélkül megváltva. Szerinte lehetetlen nem belátni, hogy valaki is létezhet, aki nem a mennybe jut.
Hans Urs von Balthasar, a II. János Pál pápa által oly nagyrabecsült teológus, ezért taníthatta azt, hogy bár van pokol (ez dogma), de valószínűleg nincs benne senki, vagyis üres. Ez pedig nem más, mint a „mindenki meg van váltva” valótlan tanítása, melyet II. János Pál pápa is gyakorta kifejezésre juttat: minden ember, mégpedig életének első pillanatától meg van váltva. Isten, megtestesülése által, nem csak az emberi természettel, hanem minden egyes emberrel összefonódott, mégpedig visszavonhatatlanul. („Redemptor hominis” kezdetű enciklika 13/14)
Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: Minek van akkor még keresztség? Mire szolgálnak még a többi szentségek? Mire jó egyáltalán a népek misszionálása? Ha mindenki meg van eleve váltva, visszavonhatatlanul, akkor mire jók még mindezek? A modernisták erre azt válaszolják: Mára mindez más értelmet kap. A keresztség és a szentségek arra kellenek, hogy az emberben tudatosítsák, hogy ő tulajdonképpen eleve (öntudatlanul) keresztény, és a misszionálásnak is az a feladata, hogy az emberekben az ökumenikus párbeszéd útján tudatossá tegyék keresztény voltukat, mely ugye, minden ember sajátja. – Ezek alapján nyilvánvaló, hogy ezek az emberek már nem hisznek abban, hogy az ember nincs eleve megváltva, hanem csak a keresztség szentsége által az igaz hittel párosulva, hogy ez az egyszer megkapott kegyelem és vele az örök üdvösség el is veszíthető, és hogy a lelkek misszionálásához és megmentéséhez rengeteg áldozat szükségeltetik.
A dolgok értelmezésének ugyanezen megváltozása jut kifejezésre az új „főimákban” is. A régi miserítusban az átváltoztatás előtt így imádkozott a pap: „et pro omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus – minden igaz hivővel és a katolikus apostoli hit minden igaz követőjével együtt.” Ez a katolikus Egyház: az igazhitű hívők, a katolikus, apostoli hitű hívők közössége.
Ezzel szemben mit olvasunk Bugnini új negyedik kánonjában: „et omnium, qui te quaerrunt corde sincero – mindazok, kik téged igaz szívvel keresnek.” Tehát – szerintük – nem a hit alapozza meg többé az Egyházat, hanem az embereknek a vallásos érzület utáni vágya, Karl Rahner „anonim kereszténysége”.
Így már az is könnyebben érthető, miért volt a reformereknek az egyházi tanítással, Krisztus szavainak szószerinti pontos idézésével és az Egyház gyakorlatával szembeszegülve olyan fontos a „mindenkiért” kifejezés. Egy egész teológia, egy hamis teológia, a „mindenki meg van váltva” hamis tana áll e megfogalmazás mögött. És e teória képviselőinek ezért olyan kínos Krisztus szavait pontosan idézni: „az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik”.
Nem, Isten megtestesülésével nem lesz automatikusan minden ember Istennel összefonódva, hanem csak az, aki hagyja magát Istennel összekötni – a keresztség, a szentmise, a szentáldozás, az ima által –, és aki ehhez az Istenhez fűződő kapcsolathoz haláláig hűséges marad.
Feltéve: 2012. december 28.