„Ma az egyház bizonyos körei az utolsó bástyái annak, amit »68-as szellemiség«-nek szokás nevezni” Korszellemnek egy adott időben a társadalomban éppen uralkodó életstílust, divatot, szellemi atmoszférát nevezik. Definíciója szerint a korszellem abszolút változó, múló fuvallat, mely ma így, holnap másképp fúj. Már csak ezért is nyilvánvaló, hogy egy olyan mozgalom, mint a kereszténység, mely nem változtatható alapokra épült, feszültségben áll a korszellemmel. Nem csak ma, hanem minden időben! Krisztus kijelentette, hogy ég és föld elmúlnak, de az Ő szavai nem. Megígérte, hogy a Szentlélek az egész igazságba bevezet, és hogy ez a Lélek ott fúj, ahol Ő akar. Korszellem és Szentlélek született ellenségek. A korszellemnek szüksége lenne arra, hogy ne felejtse el, hogy ő csak egy szellőcske, mely a következő pillanatban nyomtalanul eltűnik. Hol található manapság konfrontáció a korszellem és a Szentlélek között? A kereszténység mindig „konzervatív”, mivel a Szentlélek segítségével az istenit kell megőriznie és továbbadnia – ez a lényege. E tendenciából következően azonban az Egyház néha a bizonyos kor szellemiségét is megpróbálja konzerválni. Ma az Egyház bizonyos körei az utolsó bástyái annak, amit »68-as szellemiség«-nek szokás nevezni.      Csakhogy, ami számunkra ma hiányzik, az biztosan nem a liberalizmus és az önrendelkezés, hanem a hitelesség és a rend. A keresztény hit területén a 68-as szellem úgy jelentkezett, hogy a keresztények mindenképpen „modernek” akartak lenni. A teológiát hirtelen egészen meglepő kisebbrendűségi érzés kerítette hatalmába, ahogy ezt a liberális protestáns Rudolf Bultmann (1884-1976) már 1941-ben megfogalmazta: „Nem lehet elektromos világítást és rádiókészüléket használni, betegség esetén modern orvosi és klinikai eszközöket igénybe venni, és ugyanakkor az Újszövetség szellem- és csodavilágában hinni.” Tényleg nem lehet? A 68-as generáció teológusai akkoriban meglepő módon nem lettek ateisták, ami pedig racionalizmusuk konzekvenciája után elvárható volt. Ehelyett elkezdték szinte paranoiás mániával az Egyházat természetfeletti és spirituális lényétől megfosztani. Csakhogy minden másképp történt, mint ahogy várták: a modern elsüllyedt, és a posztmodernizmus istennője öntelt mosollyal elfoglalta a trónját a szekularizmus horizontján. A posztmodernisták ma minden probléma nélkül hisznek a manókban, a gnómokban, az életangyalokban, a fák erejében és a joga hatalmában, és minden lehetséges és lehetetlen irracionálisban. Néhány teológus, aki elég intelligens volt felismerni a fordulatot, az „újra-spirituálissá” szólamát hangoztatják. De láthatóan létezik egy traumatizált 68-as generáció, éppen az Egyházban, akik szilárdan meg vannak róla győződve, hogy a kereszténység elpusztul, ha nem ugyanazt a „modern” fogalmat dicsőíti, amit 40 évvel ezelőtt.      Holott a mai valóban „modern” fiatalságnak nem arra van szüksége, hogy egy liberális modernizmushoz szabadítsák fel, melyben mindent szabad – hiszen ez már úgy is megvan nekik – hanem azt szeretnék felfedezni, ami tényleg élhetővé teszi az életet, és rendet, értelmet és tájékozódást ad. Ahol léteznek olyan fiatalok, akik lényegileg a hitből élnek, az nem ott van, ahol a tetszés szerintiség leveskéjét főzik (a menü, amivel a világ csábít, úgyis sokkal kívánatosabban illatozik), hanem ott, ahol a rövidítetlen Evangélium kosztját főzik. A mai korszellem egy másik fenoménja az egocentrizmus. A Szentlélek Isten imádatára és a másik ember tiszteletére vezet. A korszellem is imádatra tanít, de ezen imádat tárgya nem más, mint a saját „Én”. Matthias Horx, sikeres kutató analízise szerint a szupermegagiga-egoizmus korába csúsztunk. Horx ezt a trendet így írja le: „Ahol Mi volt, ott Én kell legyek”, és „A Miből Én válik”. Tehát a Mi, vagyis az intézmény, a család, az állam, a vallás, a társadalmi norma stb. – mindezeket alá kell vetni a saját Énnek.      A korszellem értékrendjének legfelsőbb fokán a „mindenki a saját maga ura” érték áll. Ebből logikus módon extrém eklekticizmus keletkezik, hiszen ha én az „Én, enyém, nekem, engem” elv alapján élek, akkor a csapat értékrendszerből azt a stílust választom ki, mely az én „Én, enyém, nekem, engem”-nek megfelel. Ebből viszont az következik, hogy minden Én ugyan egy csapat „rész identifikációval” bír – a vallásból, a pártból, az értékrendből azt fogadja el, ami neki tetszik –, de anélkül, hogy maga egészen azonosulna ezekkel. Ami a társadalmi értékeket illeti, itt minden kereszténynek ezen elv alapján kell eljárnia: Ahol én a kereszténységemből a legtöbbet találom meg, ott vagyok otthon. Mindazonáltal a hit területén a Szentlélek egy totális összhangot követel, Ő nem egy „fél igazságra”, hanem „az egész igazságra vezet” (Jn 16,3). Vagyis nem fél keresztényt, hanem egész keresztényt akar.      És ahol az Isten Lelkével való teljes identifikációt keresik, ott a korszellem – mely sajnos gyakran egy gonosz szellem – köde úgyis gyorsan semmibe oszlik Az állandó marad, mert „aki mindig a korral halad, annak a korral mennie is kell”. Feltéve: 2012. október 17.