Fuchs atya szeptember 3. vasárnapján prédikációjában úgy fejezte ki magát, hogy a II. Vatikáni Zsinat a katolikus Egyház méltóságát vette el.      Úgy is kifejezhetnénk ezt, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a hagyományos katolikusok úgy érzik magukat, mint annak a futballcsapatnak a tagjai, amelyik vasárnaponként állandóan szégyenteljes vereséget szenved. Nincsenek lelki vezetőink, nincsenek lelki győzelemre, az Atya gyerekei közé vezető pásztoraink, főpapjaink, csak a világ előtt csúszó-mászó, megalkuvó, az egyház puszta létéért bocsánatot kérő béreseink.      Ezt az érzést Martin atya 900 oldalas könyvének végén főhősével, egy fiatal pappal így fogalmaztatja meg (bár a leírtak az előző pápára, II. János Pálra vonatkoznak – hiszen a regény 1996-ban ér véget –, de minden zsinati pápára érvényesek): Részlet Malachi Martin: Az utolsó pápa című regényéből Chris a pápához fordult: „Ön Szentatya, jobban, mint bárki más az Egyházon belül vagy kívül tudja, amit a statisztikák mutatnak, hogy az Egyház összeomlóban van. Belülről korrupttá válva, mint nyilvános intézményt és mint személyes vallást is a háttérbe szorították, mással pótolták és szétrombolták. Szentatya, Ön tudja ezt. Mi gondoskodtunk arról, hogy Ön ezt megtudja. Fülét hangszalagokkal tömtük tele és a szemét videofelvételekkel. Íróasztalán kiterítettük tanulmányainkat és tudósításainkat. De ezek nélkül is tudja mindezt. Mint a kereszténység legjobban informált embere, Ön tudja, hogy a katolikusok többsége el van vágva a szent katolikus hagyománytól. Ön tudta, hogy a kereszténység olyan új formájába vezetik a híveket, melyet az Ön [zsinat előtti] elődeinek egyike sem ismert volna el katolikusnak. És mit tett Ön azért, hogy ezt a pusztulást feltartoztassa? Arról beszél Ön, Szentatya, hogy az egységet kereste. De a szeminaristákat eretnek tanárokra bízta. A hívő közösségeket hitehagyott, sőt, erkölcstelen papokra, püspökökre és bíborosokra bízta. Az iskolás gyerekeit nem-katolikus iskolai rendszerek kezére adta, és hagyta, hogy apácáit a feminizmus pusztító hullámai magával sodorják. Senkit közülük nem védett meg. Még a szent épületeinket sem. Ön megengedte, hogy saját templomainkat és kápolnáinkat megfosszák az oltártól és a tabernákulumtól, a gyóntatószéktől és a szobroktól. Mindezekben állandóan alkalmazkodott, és engedelmeskedett a katolikus hit ellenségeinek. És most közel van ahhoz, hogy saját hivatalának eltörlésébe belenyugodjon.” Chris hirtelen abbahagyta. Érezte, hogy nincs értelme a szavaknak. Szíve hirtelen kihűlt. Nyomorúságukban nem volt vigasztaló szava Slattery számára sem, akinek csak ennyit mondott: „Egyedül fogunk visszamenni, ahol keresztre fognak feszíteni bennünket. De megértettük valaha is, amit ez az ember tett?” És ekkor, mint egy villám csapott bele a felismerés Chrisbe: Ez az ember pápaként egy tisztán emberi céllal, az emberi szolidaritással azonosult. Senki nem vonta kétségbe belső jámborságát. És mégis az ő döntése volt, hogy kortársainak nyelvét használta, nem a római pápák régről jól ismert szavait, melyek az igazságot hirdették Istenről. Az ő döntése volt, hogy a katolicizmus ikonjait eltávolította a szenthelyekről, még Jézus Krisztus testét és vérét is eltávolította azon igyekezetében, hogy az idegen vallásoknak és a hitetlen pogányok rítusainak megfeleljen. Az ő döntése volt, hogy túl sok időt töltött nem-katolikus vallási vezetők és anti-katolikus teológusok társaságában, akik számára a katolikus vallás és lelkület idegen. Slattery-hez fordulva így folytatta: „Enyhítette valaha is valóban a fájdalmunkat? Nem hagyott bennünket állandóan kétségben? Hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy pappá szentelésünk érvényes volt? Hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy római katolikusnak kell lennie annak, aki üdvözülni akar? Olyan sok, fontos dologban hagyott bennünket súlyos kétségek között. És hagyta, hogy tönkremenjünk a súlyos kétségeinkben. Fokozatosan magunkra hagyott, feladott bennünket, úgy a kicsi, mind a nagyobb dolgokban. Hiába vagyunk sokan, mindannyian egy élethossziglani katasztrófába tartunk.” Feltéve: 2012. szeptember 24.