A pápa és a tanácsadói között zajló megbeszélések napirendjén még soha nem szerepelt ennél ígéretesebb vállalkozás és fontosabb vatikáni ügy, mint az 1960-as év ezen februári napján.
A pápa a tőle megszokott közvetlenséggel avatta be gondjába a pápai lakosztályban megjelent férfiakat, legfontosabb bíborosai közül legalább egy tucatot, néhány püspököt és az államtitkárság pár munkatársát. Két portugál tolmács is a rendelkezésére állott. „Döntést kell hoznunk”, mondta a pápa tanácsadóinak, „és úgy határoztunk, hogy ezt nem egyedül tesszük”. A vita tárgyát egy időközben világhíressé vált levél képezi. A levél története mindenki számára ismert, ezért nem kell külön beszélni róla, tette hozzá a pápa.
Lucia, az egyetlen még életben levő fatimai látnok szerint a Szűzanya követelése az volt, hogy „az 1960-as év pápája” hozza nyilvánosságra a harmadik fatimai titkot, és hogy ugyanez a pápa „Oroszországot” ajánlja fel az ő Szeplőtelen Szívének. Ezt a felajánlást a világ összes püspöke saját egyházmegyéjében ugyanazon a napon, ugyanazon szavakkal hajtsa végre. Lucia szerint a Szűzanya azt ígérte, hogy „Oroszország” e felajánlás megtörténte után megtér és többé nem jelent fenyegetést a világ számára. Ha viszont az 1960-as év pápája nem teljesíti e kérését, akkor Oroszország az egész világon elterjeszti tévtanait, melynek szenvedés és rombolás lesz a következménye, és az Egyház hite olyannyira elfajzik, hogy „a hit dogmája” csak egyedül Portugáliában marad meg csorbítatlanul.
„Amit ma reggel elsőként el kell intéznünk – a jó pápa e szavak alatt felvett egy borítékot az asztalról – kézenfekvő.” Tanácsadói nyugtalanok lettek; most fogták fel, hogy Lucia titkos levelének privát felolvasására gyűltek össze. Nem volt túlzás azt állítani, hogy néhány tucat-millió ember az egész világon arra várt, hogy „az 1960-as év pápája” megtartja szavát, és feltárja a harmadik titkot, és meghajol a Szűzanya kérése előtt. Mikor a pápa megbizonyosodott róla, hogy a jelenlevők felfogták, mit ért „privát” alatt, a levelet átnyújtotta a tolmácsoknak, akik a titkos szöveget szó szerint olaszra fordítva olvasták fel.
Mikor befejezték az olvasást, a pápa a döntést, melyet nem óhajtott egyedül meghozni, vitára bocsátotta. „Be kell vallanunk, hogy 1959. augusztusa óta kényes tárgyalásokat folytatunk a Szovjetunióval. Az a célunk, hogy a Szovjetunió ortodox egyházából legalább két prelátus vegyen részt a mi zsinatunkon.” János pápa mindig hangsúlyozta, hogy a küszöbön álló II. Vatikáni Zsinatot „a mi zsinatunknak” tartja.
Mit tegyen hát, kérdezte Őszentsége, akit a Gondviselés „a 60-as év pápájának” választott. Ha engedelmeskedik annak, amit Lucia nővér a Menny Királynője egyértelmű utasításának nevezett – ha ő és püspökei az egész világon nyilvánosan, hivatalosan kijelentik, hogy Oroszország sok veszedelmes tévtant követ –, akkor ez a Szovjetunió felé indított kezdeményezéseinek végét jelenti. De eltekintve azon hő reményétől, hogy az orosz ortodox egyház képviselői is részt vegyenek a zsinaton: ha hivatalának és hierarchiájának egész tekintélyét felhasználná, hogy a Szűzanya kívánságát teljesítse, az egyet jelentene a Szovjetunió és marxista diktátorának, Hruscsovnak bűnözőként való megbélyegzésével. És akkor a szovjetek haragjukban nem vennének elégtételt? Nem lenne akkor a pápa felelős az üldözések újabb hullámának – milliónyi ember erőszakos halálának – mindenütt a Szovjetunióban és ennek szatellit államaiban?
Hogy gondjait aláhúzza, Őszentsége újra felolvastatta a levél egyik szakaszát. Az arcok mindegyikén látta felvillanni a megértést – és néhányban az ijedtséget. Ha a harmadik titok kulcsfontosságú szakaszát e szobában mindenki ilyen könnyen megértette, kérdezte magától a pápa, a szovjetek nem fogják ugyanilyen könnyen megérteni? Nem tekintenék stratégiai információnak, mely a szabad világgal szemben óriási előnyt teremtene számukra?
Minden világos volt: a titok nyilvánosságra hozatala mindenütt heves reakciókat váltana ki. A barátságos kormányokat mélységesen nyugtalanítaná. A szovjetek egyfelől kirekesztettek lennének, másfelől stratégiailag kedvezményezettek. A döntésnek, melyet a pápának meg kellett hoznia, alapvető geopolitikai jelentősége volt.
Senki sem kételkedett Lucia nővér jószándékában. De néhány tanácsadó arra emlékeztetett, hogy csaknem 20 év telt el 1917 azon napja, amikor Lucia a Szent Szűz szavait hallotta, és ama nap között, amikor a harmadik titok szövegét lejegyezte. [Lúcia nővér 1944. január 3-án tett eleget a helyi püspök kérésének, és írta le a titkot; a levelet március 1-jével keltezte.] Milyen garanciája van a Szentatyának arra, hogy az eltelt idő nem homályosította el Lucia nővér emlékezetét? És mekkora a garancia arra, hogy három parasztgyerek, kik közül a legidősebb sem volt több 11 évesnél, egy ilyen komplikált üzenetet lelkiismeretesen adtak tovább? Nem lehet itt a gyermeki fantázia szülöttéről beszélni? Nem lehet valami egészen másról szó, ami az igazságot elferdítette? A spanyol polgárháborúban szovjet csapatok is részt vettek, nem lehet, hogy Lucia, aki alig pár kilométerre lakott a spanyol határtól, a szovjetektől való félelmét fejezte ki a levélben?
A jelenlevő férfiak között mindössze egy ember – egy német jezsuita, aki XII: Pius pápa barátja és gyóntatója volt [Augustin Bea bíboros 1881-1968] – nem hallgatott az isteni beavatkozás szerepének ilyen nagyfokú lebecsmérlése hallatán. Egy dolog, ha világi kormányok miniszterei áldozzák fel a hit gyakorlati jelentőségét. De ilyesmit a Szentatyának tanácsot adó egyházi emberek aligha tehetnek.
„A döntés, amit hoznunk kell – érvelt a jezsuita – egyszerű és első látásra világos. Vagy elfogadjuk ezt a levelet, meghajlunk a szó szerinti szöveg alatt és bevárjuk a következményeket. Vagy komolyan kétségbe vonjuk a tartalmát. Mindent elfelejtünk. A levelet történelmi reliktumként kezeljük, és nem veszünk róla többet tudomást; és úgy viselkedünk tovább, mint eddig, és szabad elhatározásunkból lemondunk egy különös védelemről. Mindazonáltal, akármelyik variáns mellett döntünk is, abban az itt jelenlevők közül senki ne kételkedjen, hogy mi itt most az egész emberiség sorsáról beszélünk.”
A bukott arkangyal, Lucifer intronizációja a római katolikus citadellában 1963. június 29-én zajlott le: nagyon is megfelelő dátum egy történelmi ígéret beteljesítésére. Miként e szertartás minden híve tudta, a sátánizmus hagyománya már régen megjövendölte, hogy a fejedelem ideje abban a pillanatban jön el, amikor egy pápa Pál apostol nevét veszi fel. Ez az előfeltétel – jel az aratás beköszöntének idejéhez – nyolc nappal korábban Péter legújabb utódának megválasztásával teljesült be.
A konklávé vége óta nagyon kevés idő maradt az előkészületekre, melyeket el kellett végezni, de a legmagasabb tanács mégis úgy döntött, hogy a fejedelem trónra emelésének nincs kedvezőbb időpontja, mint éppen a citadella két vezérének, Péternek és Pálnak az ünnepe. És e szertartásra nem lehetett alkalmasabb helyet választani, mint Szent Pál kápolnáját, mely nagyon közel fekszik a pápa lakosztályához. [Cappella Paulina]
Az előkészületek nehézségei a szertartás természetéből fakadtak. A Vatikán azon kerületében, ahol a kápolnák eme gyöngye állt, a biztonsági intézkedések olyan szigorúak voltak, hogy a szertartás végrehajtásához szükséges előkészületek nem kerülhették el a leleplezést. Ugyanakkor, ha a célt mégis el akarták érni – ha a fejedelem lejövetelének valóban az aratás napján kell megtörténnie – akkor a keresztút minden stációját az ellentétébe kellett fordítani. A szentet profanizálni kellett, a profánt fel kellett magasztalni, a névtelen „vacak alak” [németül: Schwächling] kereszten történt önfeláldozásának vértelen bemutatását a névtelen alak méltóságának magasztos és véres meggyalázásával kellett helyettesíteni. A bűnnek ártatlansággá kellett lennie, a fájdalmat örömként kellett érezni; a kegyelemnek, megbánásnak, megbocsátásnak az ellentétek orgiájaként kellett eltűnnie. És mindezt hiba nélkül kellett végrehajtani. A történések sorrendjét, a szavak hangsúlyozását, a cselekmények tartalmát, mindezt össze kellett szerkeszteni a szentségtörés tökéletes megrendezéséhez, az aljasság végleges rituáléjához.
Az egész kényes affért a fejedelem bizalmas római őrének tapasztalt kezeibe helyezték. Mint a római Egyház művészi szertartásainak mestere, ez a gránitarcú, élesnyelvű prelátus a sötétség és tűz szertarásának, mely a fejedelemnek kijárt, szintén kiváló mestere volt. E szertartások mindegyikének közvetlen célja, ezt tudta a prelátus, a „reménytelenség iszonyatának” tisztelete volt. Most azonban volt egy további cél is, nevezetesen a névtelen „vacak alak” védőbástyájának a megrendítése, a „vacak alak” fellegvárának az elfoglalása az aratás idejére, a fejedelem fellegvárba való bevonulásának minden ellenállással szembeni keresztülvitele, a citadella régi őrének a kiszorítása és a „vacak alak” által rábízott minden kulcs kézrekerítése.
A prelátus erélyesen és határozottan fogott a probléma megoldásához. Olyan segédeszközöket, melyek nem keltenek feltűnést, mint például a fekete gyertyákat, a pentagrammát nyugodtan a római szertartások kellékeiként lehetett beállítani, de más kultikus tárgyakra ez nem vonatkozott. Tehát szerveznie kellett egy párhuzamos intronizációt is. Tudta, hogy egy azonos időben lezajló párhuzamos szertartással az erre felhatalmazott „cél” kápolnában a testvérek képesek lesznek ugyanazt az eredményt elérni, mintha a trónra emelés szertartásának minden részlete egyetlen kápolnában zajlana le. Mert, ha mindkét helyszín összes résztvevője a római kápolnában folyó rendezvény minden egyes elemére egyszerre „céloz”, a „célben” zajló esemény a kívánt módon alakul majd. A résztvevők élő akarata és tevékeny értelme a fejedelem egy céljára koncentrálva, képes áthidalni a két kápolna között fennálló távolságot.
Egy olyan tapasztalt embernek, mint a római őrnek, nem esett nehezére a „célzó” kápolna kiválasztása: ez mindössze egy az USA-ba menő telefonhívásába került. Az évek során e világ fejedelmének római hívei a szívek hibátlan együttdobbanását és az akarat teljes összhangját alakították ki az őr egyik amerikai barátjával, „Leo”-val, a Dél-Karolina-i kápolna püspökével. [Who’sWho szerint: Leo = John Russell 1897 –1993, Richmond püspöke].
Az elmúlt jó 40 évben, mióta Leo felépítette kápolnáját, a köré csoportosuló híveinek száma és társadalmi rangja, szertartásainak felülmúlhatatlan szentségtörése és gyakori és készséges együttműködése mindazokkal, akik álláspontját és végső célját osztották, olyannyira ékes bizonyítékát adták kimagasló képességeinek, hogy háza a fejedelem híveinek körében egyenesen az USA anyakápolnájának számított.
A hír, hogy egy ilyen jelentős esemény, mint a fejedelemnek a római fellegvár szívében végbemenő intronizációja számára az ő kápolnáját szemelték ki a „célzó” kápolna szerepére, nagy megtiszteltetést jelentett Leo számára. Mellette szólt az is, hogy a szertartásban való kifejezett jártassága és tapasztalata sok időt takarított meg. Például nem volt szükség arra, hogy azon kontradiktórius elvek ismeretét, melyeken az arkangyal imádata alapult, vizsgálat alá vessék. Kétség sem fért hozzá, hogy Leo eme utolsó csatában – mely véget akar vetni a római katolikus Egyház, mint pápai intézmény létének (ami a névtelen „vacak alak” által való megalapítása óta volt) – minden kívánságnak meg fog felelni. Senkinek nem kellett elmagyaráznia neki, hogy a legfelsőbb cél nem a római katolikus szervezet direkt likvidálása volt. Leo megértette, hogy ez mennyire buta és időtrabló cél volna. Sokkal észszerűbb ezt a szervezetet valami tényleg hasznos dologgá átváltoztatni, minden emberi nagyszerű, világméretű rendjébe asszimilálni és ezzel egybeolvasztani, a humán – és csak humán – célok széles spektrumához kötni.
A római őrnek és az amerikai püspöknek tehát, mint lelki rokonoknak és szakértőknek, a kettős szertartás ügyében csak a résztvevők listájára és a rubrikák kellékeire kellett koncentrálniuk. A római kápolna résztvevői magasrangú klerikusokból, és olyan laikusokból állt, akiknek szava mértékadó volt, ők voltak a fejedelemnek a fellegvárban élő valódi szolgái. Néhányukat az évtizedek során a római falanxból keresték, választották és képezték ki és léptették elő. Mások az új generációt képviselték, mely feladatának tartotta a fejedelem terveit az elkövetkezendő évtizedekben tovább folytatni. Mindannyian megértették annak szükségességét, hogy nem szabad lelepleződniük, hiszen a törvény, a szabály kimondja, hogy „a holnapunk bizonyosságát az a meggyőződésünk adja, hogy ma nem létezünk”.
Az amerikai kápolna meghívottjai – férfiak és nők, akik a gazdasági és társadalmi életben, a kormányokban nyomot hagytak – minden tekintetben nagy benyomást keltettek, úgy ahogy azt a római őr elvárta. De az áldozat, mondta őkegyelmessége, a püspök – egy gyerek, az lesz majd az igazi díj az ártatlanság meggyalázása számára.
A két kápolnában a szertartásokat a legaprólékosabb módon szinkronba kellett hozni. Ha minden résztvevő pontosan tartja magát az előírásokhoz, akkor a fejedelem végre bosszút állhat a „vacak alakon”, az ellenségen, aki kegyelemmel teljesként vonult át az évszázadokon. Az intronizáció tökéletes álcát teremt, átláthatatlant és bársonyosan puhát, hogy a fejedelmet a római fellegvár hivatalos egyházi közösségében elbujtassák. A sötétben lezajló trónra-emelés a fejedelem számára jobban, mint bármikor eddig, lehetővé fogja tenni, hogy a sötétséget kiárassza; ami barátot vagy ellenséget egyformán érinteni fogja. Akaratának komorsága olyan fundamentális lesz, hogy a fellegvár létének tényleges célját: a névtelen állandó tiszteletét, alá fogja ásni. Végül a kecske elűzi a bárányt és a fellegvár birtokába kerül. És a fejedelem ama ház – a HÁZ mint olyan – tulajdonosává teszi magát, mely nem az övé.
[Ezután következik a szertartások részletes leírása, ami olyan szörnyűséges, hogy még elolvasni se lehet, hát még lefordítani.]
A fejedelem trónra ültetése a fellegvárban csaknem befejeződött. Már csak a felhatalmazás, az utasítások és a tanúságtétel hiányzott. Az őr felnézett az oltárról és barátságtalan tekintetet vetett a nemzetközi küldöttre, akinek bőrtáskájában a felhatalmazást és az utasításokat tartalmazó levél volt. Mindnyájan végignézték, ahogy a küldött az oltárhoz ment, a táskából kivette a levelet, és erős akcentussal felolvasta a felhatalmazást.
„A gyülekezet és a szentséges öregek megbízásából ezt a kápolnát e pillanattól fogva a belső kápolnává nevezem ki, hatalmazom és szentelem, a fejedelem jogos, megszerzett és tulajdonba vett kápolnájává, akit mi emberi sorsunk uraként és mestereként intronizáltunk. Bárkit is választanak eme belső kápolna segítségével a Péter-hivatal utolsó utódává, annak hivatali esküje szerint magát és mindazt, amit tesz, az Egy – aki az embereknek a földön és mindenütt az emberi kozmoszban otthont készít – szófogadó eszközévé és összeesküvőjévé kell szentelnie. A régi ellenségeskedést barátsággá, türelemmé és alkalmazkodássá kell változtatnia, mely a születés, a nevelés, a munka, a pénzügy, a kereskedelem, az ipar, az oktatás, a kultúra, az élet és az életnemzés, a halál és a halálhoz való kapcsolat számára mintaként szolgál. Így lesz az emberiség új korszaka kialakítva.”
„Úgy legyen!”
A rituálé következő pontja, a rendelkezések, valójában a hűség esküvel megerősített megszegését jelentették, mellyel a Pál-kápolnában jelenlevő klerikusok – bíborosok, püspökök, monsignores – beleegyezésüket és eltökéltségüket fejezték ki a felszentelés szentségének (a pap-szentelés szentségének, amihez egykor kegyelmet és hatalmat kaptak) a meggyalázására.
A nemzetközi küldött jel gyanánt felemelte a bal kezét: „Esküdtök itt mindannyian, miután a felhatalmazást hallottátok, hogy a benne foglaltaknak ünnepélyesen, fenntartás és ellenvetés nélkül, készségesen, egyértelműen és haladéktalanul eleget tesztek?”
„Esküszünk!”
„Esküszik közületek mindenki ünnepélyesen, hogy hivatalotok gyakorlásában kizárólag az ember egyetlen egyházának céljait szolgáljátok?”
„Ünnepélyesen esküszünk!”
„Közületek mindenki kész ezt az egybehangzó akaratot saját vérével megpecsételni, hogy Lucifer megbüntessen benneteket, ha hűtlenek lennétek neki tett eskütökhöz?”
„Hajlandók és készek vagyunk!”
„közületek mindenki korlátlanul beleegyezik abba, hogy ezen eskü által a lelketek feletti uralom és a lelketekre való igény a régi ellenségtől, a „vacak alaktól” uratok, Lucifer mindenható kezébe menjen át?”
„Egyetértünk.”
Ezután a rituálé utolsó szakaszának, a tanúságtételnek pillanata jött el. A küldött miközben mindkét dokumentum előtte feküdt az oltáron, bal kezét kinyújtotta az őr felé, aki egy arany tűvel megszúrta a küldött hüvelykujjának begyét, majd annak véres ujjlenyomatát a felhatalmazás szövegén a küldött neve mellé nyomta. A többiek utánozták őket. Mikor minden résztvevő végzett, a Cappella Paulina-ban megszólalt egy kis harang, amit az amerikai kápolna harangja kísért. Ezután mindkét helyen egy időben felhangzott a záróének.
(A két fotón Joseph Louis Bernardin (1928 – 1996), Chicago érseke látható, aki a dél-karolinai szertartáson diakónusként vett részt. Az interneten - és a könyvben - érdekes dolgokat lehet olvasni viselt dolgairól. Még megélte a könyv megjelenését.)
(A cikkel kapcsolatban lásd a honlap következő kommentárját)
Feltéve: 2012. december 28.