A december 11-én feltett szörnyűséges cikkekkel kapcsolatban egy olvasó megkért, hogy a jövőben „jó” híreket tegyek fel, optimista írásokat közöljek, mert így nem lehet élni, nem lehet kibírni ennyi borzalmat. Sokáig gondolkodtam szavain, de akármennyire igyekszem, oly módon, ahogy ő szeretné, nem tudok eleget tenni kérésének. Elsősorban azért, mert az egyházban – se annak modern, nagyobbik részében, se a dogmák szempontjából hűnek megmaradt piciny részében – nem történik semmi örömteli, vigasztaló. Másodsorban azért nem, mert az Egyház kétezer éves múltjából származó írások egyike sem beszél olyasmiről, ami ma megy végbe az egyházban, a világban, következésképpen nincs olyan szöveg, ami mára útmutatóul szolgálhatna. Végezetül pedig azért nem, mert a mai kilátástalan, „soha még ilyen nem volt” helyzetben – az én véleményem szerint – éppen az szolgálhat vigasztalásul, ha tudjuk, hogy ami ma történik, az „rendkívüli”. Egy példával megmagyarázva: ha valaki minden nap arra érkezik haza, hogy ég a lakása, akkor a legrosszabb, ha azt hiszi, ez a normális állapot, a lakásban valami vezeték úgy van bekötve, hogy annak bizonyos időközökként lángra kell gyulladnia. És az a jó, a reményt keltő, ha megtudja, hogy a vezetékeknek semmi baja, a tüzet valaki szándékosan okozza. Ugyanis ez utóbbi esetben, nem a lakás konstrukciójában van a rejtett hiba, amit csak úgy lehet megtalálni és orvosolni, ha az egészet szétbontják és újra építik, hanem csak a tettest kell megtalálni és bezáratni. De még akkor is ez utóbbi a jó hír, ha – mint a mai hithű katolikusoknak – nincs lehetősége a tettes ellen semmit sem tenni. Mindenképpen vigasztaló tudat, hogy nem valami rejtélyes, a rendszerben eleve meglevő zárlat okozza a bajt, hanem valaki vagy valakik megfontolt gonosz tevékenysége. Nos, ahogy Martin atyának „A kiforgatott katolicizmus” című írása az Egyháznak a háttérben meghúzódó ellenségeiről szólt, úgy szól egyik leghíresebb könyve „A jezsuiták” – aminek recenzióját ma kezdtem el közölni –, valamint a honlap számos más írása is ugyanezekről. Számomra igenis az a megnyugtató, ha tudom, hogy korunk nem buta véletlenek, hanem tudatos gonosztevők tevékenységének a következménye.      (Gondoljunk csak bele, hogy a pápai trónon, a Hittani Kongregáció prefektusi székében, és más vezető egyházi posztokon olyanok ülnek, akik annak a Rahnernek voltak a tanítványai, a csodálói, akit Martin atya írása bemutat. Rahnert a hivatalos egyház ma is a legnagyobb teológusok egyikének tartja, utca, szobor, intézet viseli nevét. Fel lehet tételezni, hogy ezek az emberek csak úgy véletlenül, butaságból rombolják a katolikus vallást, egyházat? Hogy a pápa csak úgy véletlenül írogat, ahelyett, hogy kormányozna, hogy a hitet védené? Hogy véletlenül jelentett meg éppen karácsony előtt egy olyan könyvet, melyben azt bizonygatja, hogy Jézus születése nem úgy és nem akkor, és egyáltalán semmi nem úgy van, ahogy csaknem kétezer éve hisszük és ünnepeljük?) Martin, Maeßen atyák mind megmondták, hogy emberi erővel ma már semmit nem lehet elérni. Hogy ez mennyire így van, azt minden nap jobban és jobban tapasztaljuk. Mindezt csak úgy lehet kibírni, ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy ez „rendkívüli” állapot, amihez nem szabad hozzászoknunk, amit nem szabad „normálisnak” elfogadnunk. De mi mégis mit tehetünk? Ragaszkodunk kell az Egyház kétezer éves örökérvényű tanításához, úgy, hogy csak azt tekintjük követendőnek és igaznak. Hit, lelkület, vallási szokások dolgában úgy kell tennünk, mintha 80 évvel ezelőtt élnénk. Fokozottan tudatosítanunk kell magunkban, hogy egyedül csak Istenben bízhatunk, ezért minden eddiginél gyakrabban kell Hozzá fordulnunk. Tudnunk kell, hogy imáink az örök Egyház imáiba olvadva jutnak Isten elé, ezért minden áron – amíg csak van érvényes szentség – ki kell tartanunk ezek mellett. Valahogy úgy kell élnünk, mintha Isten és köztünk ma is a zsinatelőtti, a modernizmus előtti Egyház állna és közvetítene.      Csak Isten segíthet, ezért olyan sokat imádkozzunk, amennyit csak tudunk, hogy könyörüljön meg végre ezen a Sátán uralta világon! És adjon nekünk erőt a kitartáshoz a mai rombadőlt életünkben! Feltéve: 2012. december 13.