Sok katolikus nem fogja fel annak a problémának a súlyát, amit a II. Vatikáni Zsinat forradalma jelent a katolikus Egyház számára. Ha jobban ismernék az egyháztörténelmet, akkor kevésbé hajlanának arra, hogy vagy csatlakoznak a liberalizmus gondolatmenetéhez, mely azt állítja, hogy a zsinat nem is volt annyira rossz, vagy a szedivakantizmus ideáját fogadják el, mely úgy véli, hogy az egyházi felsőbbségek egyáltalán nem felsőbbségek már. Talán Urunk Jézus Krisztus kétségbe vonta Kaifás vallási vagy Pontius Pilatus polgári auktoritását? A probléma nagyon mélyreható, mert az egyháztörténelem évszázadai alatt rejlik elásva. Ferreri Szent Vince (1357-1419) a 15. század elején Európában mindenütt azt prédikálta, hogy a világ vége közel van, ma viszont tudjuk, hogy legalább 600 évet tévedett. Isten mégis megerősítette Szent Vince prédikációit azáltal, hogy ezernyi csodát és sok ezer megtérést műveltetett vele. Isten ezzel a valótlanságot erősítette volna meg? Micsoda elképesztő gondolat! Valójában a szent a késő középkor elkorcsosulásában elrejtve helyesen sejtette meg mai korunk tényleges és szinte hiánytalan romlottságát, ami viszont szintén nem más, mint a világ végén bekövetkező tökéletes romlottság főpróbája. Épp csak hogy tartott még egy kis ideig – Isten idejéig –, sőt több évszázadig, amíg a burkoltból valóságos romlottság lett. A késlekedés abból származik, hogy Isten rendszeres időközönként bizonyos szenteket hagyott felnőni, akik az emberiségnek a szakadékba való zuhanását fékezték. Ezzel kapcsolatban a szenteknek különösen azon csoportját érdemes megemlíteni, akik a 16. században az ellenreformációt vezették. Mindazonáltal Isten nem akarja elvenni az emberek szabad akaratát. Ha ők nem azt választották, hogy a középkor csúcsán maradjanak, akkor Ő nem kényszerítette erre őket. Ellenkezőleg, hagyta, hogy Egyháza bizonyos mértékben alkalmazkodjon a mindenkori időhöz. Mert az Egyház nem azért létezik, hogy a múlt csillogását, hanem hogy a minden idők lelkeit megmentse. Két példával magyarázom meg az elmondottakat: Először itt van a molinisták teológiája, mely Luther és Kálvin miatt vált mintegy szükségessé, hogy a szabad emberi akarat védelmét biztosítsa. [Molina (1535-1600) jezsuita atya az isteni elrendelés és kegyelem tantételeit igyekezett csökkenteni, hogy az emberi akarat szabadságát és erejét kiemelhesse.]      Másodszor az 1801-es konkordátumot, mely a forradalmi állam miatt vált szükségessé, hogy az Egyház nyilvános működése Franciaországban egyáltalán még garantálva lehessen. Bár a molinizmus és a konkordátum a mindenkori időszak világával történt megalkuvást jelentette, mégis sok lélek megmentését segítette elő. Azon kívül az Egyház nem azért engedte meg ezeket a kompromisszumokat, hogy a szent elveket aláássa. Ugyanakkor mindkét kompromisszum az isteni Egyház bizonyos humanizálását tette lehetővé, és ekképpen mindkettő hozzájárult a kereszténység fokozatos szekularizációjához. Mivel a kompromisszumoknak mindig megvannak a következményei. Ha tehát a humanizálódás és a szekularizálódás lappangó folyamata túl sokáig tart e világban – melyből Isten férfiakat és nőket hív meg szolgálatra az Egyházába –, akkor az elhívottak szolgálatukat már egy alapos adag „radioaktív” liberalizmussal kezdik meg, mely a vallási kiképzésükben erőteljes ellenszert igényelne. Mert egyfelől ezen elhívottak természetesen osztanák minden kortársuk ösztönös meggyőződését, mely szerint az e világból származó forradalmi elvek és ideálok egészen normálisak. Másfelől a világgal szembenálló vallási kiképzésük ugyan jámbornak, mégis alapvetően abnormálisnak tűnne a számukra. Az Egyháznak e férfiai és női potenciális katasztrófát jelentenének.      A 20. század közepén ez a katasztrófa tényleg bekövetkezett: a világegyház több mint 2000 püspökének nagy része XXIII. János pápával együtt örült, ahelyett, hogy fellázadtak volna ellene, amikor világossá tette, hogy fel akarja adni az anti-modern egyházat. Aki meg akarja menteni a lelkét, az semmiképpen nem követhet ilyen egyházi auktoritásokat és az ő utódaikat. Csakhogy ez utóbbiak ugyanakkor annyira meg vannak győződve róla, hogy a modern időkhöz normális kapcsolatuk van, hogy Krisztus Egyházának elpusztításában nem ugyanannyira hibásak, mint ahogy a korábbi időkben lettek volna.      Boldogok azok a katolikusok, akik ezen egyházi auktoritások tévedéseit megvetik és hivatalukat mégis tiszteletben tartják. Kyrie eleison Feltéve: 2012. november 20.