A rádióban mesélte valaki, hogy 80 éves elmúlt már, amikor felfedezte magáról, hogy tud szerbül. Abban az életkorban, amikor kezdett mindent elfelejteni, amit felnőtt fejjel tanult, köztük idegen nyelveket, a rádiókészüléket csavargatva felfedezte, hogy megérti a belgrádi adó híreit. Rendkívül csodálkozott, hiszen soha nem tanult szerbül. És akkor rájött, hogy egyszer kisgyerek korában a Délvidéken töltött pár hónapot valamelyik rokonánál, és ott a szomszéd gyerekekkel játszva megtanult szerbül. Visszatérve Magyarországra azonban soha többet nem használta ezt a nyelvet, az évtizedek alatt tökéletesen elfelejtette, és még azt is, hogy valaha ott járt. Mégis, most élete alkonyán kristálytisztán jöttek vissza a gyerekkorban hallott szavak, míg mindaz, amit gyerekkora után tanult, kezdett eltűnni az emlékezetéből. (Az illető nem volt se szenilis, se elmebeteg, normális korának megfelelő, egészséges ember volt.)      C. S. Lewis írja „Az ember likvidálása” című könyvében: „Inkább kártyázom egy olyan ellenféllel, aki nem hisz az erkölcsi alapelvekben, de abban a meggyőződésben nevelkedett, hogy »egy úriember nem csal«, mint egy kifogástalan erkölcs-filozófussal, aki csirkefogók között töltötte gyerekkorát. … A szellemileg uralt érzések nélkül a puszta értelem tehetetlenül ki van szolgáltatva az ösztönöknek. … Platón ezt már régen megmondta: Ahogy a király tisztviselői segítségével kormányoz, úgy kell az emberben az értelemnek a »bátorító elemmel« legyőzni az ösztöneit. A fej a hasat a szíven keresztül kormányozza, a szíven keresztül, mely a nagylelkűség, az érzületek székhelye, melyek a jól-begyakorolt szokások által nemesednek kiegyensúlyozott érzésekké. A szív – a nagylelkűség – az érzés –, ezek a nélkülözhetetlen összekötő tisztek az ember agya és zsigerei között.” Ezekre az élményeimre gondoltam, amikor G. atya szóról szóra elmondta nekem, hogy elsőáldozásra készülő hittanosait mire tanítja, illetve azoknak mit kell kívülről megtanulniuk és felmondaniuk. Az is eszembe jutott, hogy én is emlékszem sok gyerekkoromban tanult dalra és versre, míg az azóta megtanultak nagyobbik részéről jóformán azt sem hiszem el, hogy valaha hallottam őket.      A G. atya által felsorolt hittantételeket természetesen számtalanszor olvastam már, sőt, fordítottam, leírtam, ezen a honlapon is közzétettem. És mégis, nehezen tudnám őket elmondani, ami mutatja, hogy a pusztán olvasva tanulás nem vált a „természetemmé”. Jézus nem azt mondta tanítványainak, hogy írjátok le, amit mondtam nektek, hanem azt, hogy hirdessétek. „A hit hallásból van”, ez alapvető igazság, mert Isten olyannak teremtette az embert, hogy jobban magáévá teszi azt, amit hall, és amit meg kell ismételnie, amit recitálnia kell, mint amit csak olvas, de maga soha nem mond el. Ezért tudtak többet a régi emberek, mert azt a viszonylag kevesebbet, amit ők megtanultak – éppen a régi tanítási módszer révén –, nem felejtették el egész életükben, míg a mostaniak hiába tanulnak sokat, abból mindent elfelejtenek. Ahogy G. atyát hallgattam, majdnem elsírtam magam. Hogyan lehetséges, hogy a „hivatalos” tradíció környékén mindebből a világon semmit nem lehet hallani? Hogy ott nincs senki, aki ezeket elmondaná, ismételné, belénk vésné, felmondását, betartását tőlünk megkövetelné? Hogyan lehetséges az, hogy „ott” semmilyen módon nem foglalkoznak katolikus nevelésünkkel?      A „hivatalos” tradíció működésének kezdetén „kész” híveket, a „legjobb” katolikusokat kapta hívekül. Őket nem tanítani kellett, hanem fordítva, tőlük lehetett tanulni. Hogy tudatosan emiatt, vagy másért, nem tudom, de évtizedekig csak a tradíció és a modern egyház közötti „eltérések” képezték a tradíció prédikációinak, publikációinak a témáját.      Bérmaanyám a Zaitzkofeni-i papszeminárium mindenese volt, és hangszóróból hallgatta az osztálytermekben elhangzó előadásokat. Egyik látogatásom során én is fültanúja voltam P. Schmidberger szeminaristáknak tartott lelkigyakorlata során mondott egyik beszédének. Erről a beszédről nagyon röviden és szolidan csak annyi, hogy az atya nem úgy beszélt Rómáról, mint a jó és okos anya, aki azt akarja, hogy gyerekei ne utálják meg az őket elhagyó apát, hanem tiszteljék, szeressék továbbra is, és reméljék, hogy valamikor visszatér hozzájuk. Természetes, hogy a tradíciónak fontos feladata volt, hogy a katolikus híveknek elmagyarázza a modernizmus tévedéseit, és felhívja a figyelmet a hitüket veszélyeztető, káros jelenségekre. De e feladatuk elvégzése mellett legalább ugyanannyi időt kellett volna fordítaniuk a hozzájuk tartozó hívek hitoktatására, nevelésére, katolikus képzésére. A soha jóvá nem tehető, katasztrofális, és nagyon-nagyon elszomorító baj az, hogy erre semennyi időt nem szántak. (Én ugyan csak 1995 óta ismerem a helyzetet – nem csak Magyarországon –, de azóta nyert tapasztalataimból arra kell következtessek, hogy korábban sem volt más a helyzet.)      Amikor én a tradícióhoz kerültem, még éltek a „nagy”, a valóban katolikus öregek, akik a pap helyett még mind magatartásukkal, mind – olykor – intelmeikkel biztosították a tradíció környékén a katolikus környezetet. Az ő fokozatos kihalásukkal a katolikus viselkedés – szinte – teljesen eltűnt, olyannyira, hogy egy külső szemlélő számára már nincs különbség a NOM-os és a tradicionalista közösségek között. G. atyától azt kérdeztem, hogy mit tenne ő, ha valami csoda folytán egy „tradicionalista” közösség élére kerülhetne. Ezeket mondta: Először is tájékozódnék, megpróbálnék annyit megtudni minden hívőről, amennyit csak lehet. Utána felvázolnám nekik a célomat, és a katolikus közösség célját: elmesélném és elmagyaráznám Bosco atya látomását a két oszlopról. Ezután elmondanám, hogy mit várok el egy magát katolikusnak nevező hívőtől. Beszélnék a katolikus öltözetről mind a férfiak, mind a nők vonatkozásában, a katolikus felkészülésről a misére, a katolikus életvitelről. Elmondanám nekik, hogy áldozáshoz csak az járulhat, aki legalább húsvétkor meggyónt, és gyónása óta nem követett el halálos bűnt, például nem mulasztott alapos ok nélkül vasárnapi misét. Felhívnám a figyelmüket, hogy akiről biztosan tudom, hogy a katolikus kritériumok miatt nem áldozhat, azt, ha ki is jön, nem fogom megáldoztatni, és annak érdekében, hogy ezt a megszégyenülést elkerüljék, alaposan vizsgálják meg önmagukat. Elmondanám, hogy a híveknek hogyan kell viselkedniük a szentmisén, mikor kell, és mikor nem szabad válaszolniuk. Felhívnám a figyelmet arra, hogy ezeket nem csak elmondom, hanem betartásukat megkövetelem, ellenőrzöm, és ha szükséges, a megszegőiket figyelmeztetem. Rendszeresen beszélnék a hitigazságokról, a gyónás elengedhetetlenségéről, a vasárnapi misemulasztás súlyosságáról. Gondoskodnék a helyes ministrálásról.      Megmondanám, hogy nem tűröm el, hogy „üzengessenek” nekem, ehelyett elvárom, hogy bárkinek bármi baja van, nekem mondja el, velem beszélje meg. A szentmise után rendszeresen tartanék olyan összejöveteleket, melyeken kérdezni és magyarázni is lehet (ahogy szokásban volt addig, amíg az Oltáriszentség nem volt állandóan jelen a kápolnában, illetve amikor a közösségnek nem is volt saját kápolnája). Egyszóval: megpróbálnék egy valóban katolikus közösséget kialakítani, melyben nem az a cél, hogy mindenki „elégedett”, hanem, hogy valóban tradicionalista katolikus legyen. A tradíció papjai az elmúlt évtizedekben rengeteg mulasztást követtek el, a tridenti szentmise celebrálásán kívül semmilyen papi és lelkipásztori feladatot nem láttak el. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ennek mi az oka? S mivel az illetékesektől választ nem kaphatunk, e kérdésre a feleletet magunknak kell megpróbálni megadni. Minden bizonnyal hiányzott a helyes kiképzés, hiányoztak az elemi kulturális feltételek, hiányoztak a jó nevelők. De ezek egyedül még nem adnak választ arra, hogy amit ma egy egyszerű, magyar, a NOM-on felnőtt, vidéki pap is tud és híveitől megkövetel, miért nem tudja egy „hivatalos” tradicionalista pap?      Hogyan lehetséges, hogy egy vidéki egyházközségben nem engednek elsőáldozásra olyan gyereket, aki nem tudja, hogy a vasárnapi misemulasztás halálos bűn, ami többek között magát az elsőáldozást is lehetetlenné teszi. Aki nem tudja, hogy csak az mehet áldozni, aki gyónt előtte (és gyónása óta nem követett el halálos bűnt). Aki nem tudja, hogy a misében mikor kell térdet hajtani, mikor, mit kell imádkozni. Aki nem tudja, hogy a szentmisére külsőleg is fel kell készülni, például csak a vasárnapi szép ruhában szabad elmenni. Aki nem tudja, hogy az Úrfelmutatáskor az Úr Jézusnak jár a hódolat, vagyis Őt kell füstölni, nem pedig az üres tabernákulumot. Aki nem tudja, hogy a pap a mise előtt a szenteltvízzel – miközben a hívek ezt éneklik: „Asperges me, Domine, hyssopo, et munddabor… – Hints meg engem, Uram, izsóppal, hogy tiszta legyek…” – a híveket hinti meg és nem az üres falakat. Stb. stb. ez a sor sajnos még tovább is bővíthető lenne. Ha meggondoljuk, hogy a tradícióban viszonylag milyen magas a semmilyen vagy alig valamilyen katolikus múlttal, tudással rendelkező hívek aránya, még sokkal érthetetlenebb a papok viselkedése. Nem csak vallásilag, de emberileg sincs semmilyen érzékük a hozzájuk járó, következésképpen Isten által rájuk bízott nyáj helyes „legeltetésére”. Például miért nem magyarázzák el soha, semmikor a szentelmények, azaz a különböző áldások vételének helyes módját? Miért várható el, hogy ezt a konvertiták (akár a teljes vallástalanságból, akár eretnekségből, akár a NOM-ból tértek meg) tudják, pláne azok, akik sehova máshova nem járnak, és Magyarországon csaknem két évtizedig a ritka misék miatt nem is részesülhettek ezekben?      Nehéz elfogadni, hogy ahol a papok ennyire felelőtlenül, hanyagul, anti-katolikusan végzik papi feladatukat, ott jelen van Isten áldása. Urunk azt tanította, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz pedig rosszat. Sőt, azt is hozzátette ehhez, hogy az lehetetlen, hogy a jó fa rosszat, a rossz pedig jót teremjen. Elnézve a „hivatalos” tradíció mind a vezetőség, mind a közösségek soraiban megnyilvánuló mai állapotát, nem lehet elhinni, hogy a mai rossz gyümölcsök fája jó fa volt.      Mert nehéz elfogadni, hogy tényleg szereti és tiszteli az Úr Jézus Krisztust az a pap, aki pontosan tudja, hogy kápolnájában szentségtörően áldoznak, és ez ellen mégsem tesz semmit. Nehéz elhinni, hogy szereti és tiszteli Istent és Jézus Krisztust az a pap, aki semmilyen felelősséget nem érez hívei lelki üdvösségéért, aki hagyja, hogy azok tévútra térjenek, és csak az érdekli, hogy őt ne kritizálhassa többé senki a feletteseinél. Wildfeuer atya mondta nekem, hogyha az, amit Williamson püspök úr a holocausttal kapcsolatban mondott, a katolikus vallás értelmében helytelen, akkor őt már 1988-ban, amikor először mondta, meg kellett volna inteni. Ha viszont nem helytelen, akkor annak ellenére sem szabadott volna megbüntetni a vezetőség részéről, hogy a média ezt követelte.      Ha a katolikus nőknek teológiai okok miatt nem szabad nadrágban, pláne szűk nadrágban járniuk, ahogy ezt az atya a kápolna rendjének kihirdetésekor mondta, és ahogy ennek a honlapnak is számos cikkében le van írva, akkor ennek betartását mindenkitől, mindig (és nem is csak a szentmisén) meg kell követelni. Ha ez teológiailag fontos, akkor nem csak a jóízlést, hanem és ELSŐSORBAN a valóságosan jelenlevő Urat sérti azon nők, lányok viselete, akik nadrágban, ráadásul szuper-szűk nadrágban jelennek meg Előtte. Hogy ez a szokás nem csak a magyarországi kápolnában harapózott el, és a papok nem csak Magyarországon nem tesznek ez ellen semmit, azt idei római és salzburgi útjaim során szerzett tapasztalataimmal tudom tanúsítani.      Miközben a papok csak azzal tőrödnek, hogy senkitől ne követeljenek semmit, se a vallás előírásainak, se a kápolna rendjének betartását, se Isten tiszteletét, a régi, hűséges, leginkább katolikus hívek elhagyják a közösséget, mind Magyarországon, mind Olaszországban, mind Ausztriában és gondolom, máshol is. A legsúlyosabb tragédia és a „hivatalos” tradíció legnagyobb csődje, hogy most, amikor még az eddigieknél is jobban ellen kellene szegülni a Rómában történteknek, amikor jobban, mint valaha le kéne leplezniük az ottani szereplőket, lélekben csatlakozva a modernizmushoz, lemondtak mindenfajta ellenállásról, kritikáról, az igazság hirdetéséről.      Mivel a lelkek nevelésével eleddig sem foglalkoztak, ezzel létük értelme is jogosan megkérdőjeleződött. Mit tehetünk ezek után mi? Nem tehetünk mást, mint hogy hűségesen kitartunk.      Egy paptól hallottam, hogy aki az igazi tradícióhoz hűségesen a tridenti szentmise alatt a kétezer éves Egyház imáit imádkozza, és kizárva a külvilágot csak Istenre és Urunk Jézusra koncentrál, az ezzel magában valósítja meg az Egyházat. És az biztos lehet abban, hogy amit a pap elmulaszt, azt Isten bőségesen, sőt ráadással adja meg neki, vagyis az érvényes, katolikus szentségekből áradó szent kegyelmét. Feltéve: 2013. május 10.