A szomszédom néha átjön hozzám, és ezt-azt kér tőlem. Akár tudok neki segíteni, akár nem, ez nem változtat a jószomszédi kapcsolatunkon. Néha napokig nem látom, nem hallok felőle semmit, máskor szinte naponta bekopogtat. Ez már évek óta így megy, és semmi zavart nem okoz se nekem, se neki.      A minap azonban véletlenül fültanúja lettem egy beszélgetésnek, melyet szomszédom környékünk „rémével” folytatott, aki köztudottan már régen pályázik a mi vidékünk telkeire. Ez a maffiózó szomszédomat azzal bízta meg, hogy ezentúl ne alkalomszerűen kérjen tőlem valamit, hanem tervszerűen és követelődzve növelje kéréseit, vagyis addig zaklasson, amíg csak el nem menekülök erről a vidékről. Pontos útmutatásokat adott neki, hogyan hajtsa ezt végre úgy, hogy én ne vegyem észre viselkedése megváltozását, és így se arra ne jöjjek rá, hogy ennek valami célja van, se arra, hogy mindezt kinek az érdekében csinálja.      Ezt a történetet persze most találtam ki, de ha ilyesmi mégis megtörténne, tudnám, hogy innentől szomszédom különböző kéréseinek, látogatásainak, zaklatásainak megadott, pontos célja van, azok nem sporadikusak, cél nélküliek többé, következésképpen azokat az új helyzetnek megfelelően értelmezném és értékelném. Ezzel a gyermekes példázattal szeretném megvilágítani azt a helyzetet, amibe a katolikus egyház és a világ – ugyan már hosszú évtizedek óta, de újabban még kifejezettebben – Ratzinger (alias XVI. Benedek) lemondásával és Bergoglio megválasztásával került, és amit – úgy tűnik – a világon senki nem akar észrevenni, és súlyának megfelelően kezelni. Még egyetlen olyan írást nem olvastam, ahol a szerző a két utolsó (ál)pápa tetteit annak fényében vizsgálná meg, ami az egyház ellenségeinek mesterkedéséről mindenki számára tudható: Minden pontosan, százszázalékig úgy történik, ahogy azt a szabadkőművesek mintegy száz-százötven évvel ezelőtt eltervezték, megfogalmazták és megvalósítását parancsba adták. Alig fél éve, 2012. októberében tettem fel a honlapra Msgr. Graber, volt regensburgi püspök könyvének részleteit. (A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni és Úgy tűnik, mintha nem Krisztusért szenvednénk, hiszen üldözőink is a keresztény nevet viselik.) Ezekben Graber püspök a napnál világosabban leírta, mi az, amit a carbonarik elterveztek, amin évtizedek, sőt már évszázadok óta dolgoznak, és amit el akarnak érni. És mégis! Ma, amikor elérték a céljukat, és a szemünk előtt szóról szóra bekövetkezik mindaz, amit elterveztek, amit leírtak, amit minden jóakaratú katolikusnak és minden felelősségteljes klerikusnak ismernie kellene, nincs senki, de a világon senki, aki emlékezne ezekre a figyelmeztetésekre, illetve aki ezek fényében értékelné az eseményeket. Pedig, ahogy a példámban megvilágítani igyekeztem, egészen más, ha véletlenszerűen, minden hátsó cél nélkül követnek el véletlenszerű csoportosulások vagy meggondolatlan személyek valamit az Egyház ellen, és egészen más, ha ezek a támadások a Sátán és világi munkatársainak kidolgozott, előre meghatározott terve szerint történik.      Olyanok még csak-csak akadnak, akik egy-egy botrány hallatán ez ellen a bizonyos egy botrány ellen írnak valamit, de olyanok, akik az egész láncolatot átlátnák, vagy ez ellen felszólalnának, ezt lelepneznék, elemeznék, már nincsenek. [Figyelem: Ez a cikk akkor íródott, amikor a honlap még nem volt szedesvakantista, következésképpen még nem ismerte a szedesvakantista irodalmat!]      Azt hiszem, hogy a lassúság, és a sok rossz lépés között olykor egy kis lépés a látszólag jó felé, szintén ennek a tervnek része: ezzel lehet a legjobban kifárasztani a még gondolkodókat és ellenállókat. Mint ahogy azzal is, ha egyre hihetetlenebb dolgokat követnek el (például a két Lucia története, az 1963. június 29-i ceremónia, Ratzinger lemondása, Bergoglio elképesztő viselkedése). Olyan dolgok, melyek már túlmennek a józan ész határain, sokkal kisebb ellenállást és felháborodást váltanak ki, mint a „normális” gaztettek. Ami ilyen fokon meghaladja az emberi dimenziót, az már nem képes emberi reakciót kiváltani. A Graber püspök által idézett „Állandó utasítások”-t („Istruzione permanente”) olvasva, világosan látható, hogy az elmúlt évtizedekben minden úgy ment végbe az Egyházban, ahogy a szabadkőművesek azt eltervezték.      A sok fontos, Graber püspök által közölt adat közül emlékeztetőül álljon itt maga az utasítás, melynek szövegét többek között a „Civiltá cattol.” 1875-ben hozta nyilvánosságra (az eredeti cím: Istruzione permanente, Codice e quida pratica dei Preposti all’alta massonerie), és amelyet G. M. Pachtler 1879-ben egyik könyvében (Der stille Krieg gegen Thron und Altar oder das Negative der Freimaurereis, nach Dokumenten = A trón és az oltár elleni csendes háború, avagy a szabadkőművesség negatívuma a dokumentumok alapján) megjelentetett. A titkos utasításnak a Graber püspök által közzétett, és a honlapon már olvasható rövidített szövegét most kiegészítem az Alta Vendita című könyvben közölt hosszabb szöveg alapján (itt sem közölték az egész szöveget, csak annak legfontosabb szakaszait): „A mi célunk Olaszország felszabadítása, melyből bizonyos időben az egész világ felszabadítása, a testvér-köztársaság és az emberiség egyesülésének kell kiindulnia. Célunk valójában az, ami Voltaire és a francia forradalom célja volt: vagyis a katolicizmus és maga a keresztény idea tökéletes megsemmisítése.      A pápa, akárki is legyen, soha nem fog a titkos szövetséghez jönni; ezért kell a titkos kapcsolatoknak megtenni az első lépést a pápa és az Egyház felé, azzal a szándékkal, hogy mindkettőt béklyóba verjék. Az a mű, melynek mi nekilátunk, nem egy nap, egy hónap vagy egy év munkája. Sok évig, talán egy évszázadig is eltarthat, de nálunk, ha a katona elesik, a harc tovább folytatódik.      Mi nem szándékozunk a pápát tervünknek megnyerni, belőle a mi alapelveinkhez megtértet vagy ideáink apostolát csinálni. Ez nevetséges álom volna. És akárhogyan is alakuljanak az események, még akkor is, ha egy bíboros vagy prelátus teljes szívvel vagy cselből titkaink beavatottjává válna, attól még nem kívánhatjuk, hogy Péter székére kerüljön. Igen, ez a trónralépés a mi bukásunkat hozná. Mert ahogy ez a valaki puszta becsvágyból hitehagyottá lett, ugyanígy a hatalom iránti vágy arra venné rá, hogy feláldozzon bennünket. Amit mi keresünk, és amire várnunk kell, ahogy a zsidók a Messiásukra, az egy olyan pápa, aki megfelel a mi szükségleteinknek.      Ezzel biztosabban haladunk ellőre az egyház elleni támadásban, mint francia testvéreink gyalázkodó írásaival vagy Anglia aranyával. Ha ezt a pápát megkapjuk, akkor ahhoz, hogy azt a sziklát felrobbantsuk, melyre Isten Egyházát felépítette, se Hannibál ecetére, se puskaporra, de még a fegyvereinkre sem lesz szükség. Péter utódának kisujja lesz benne a mi összeesküvésünkben, és ez a kisujj a mi kereszteshadjáratunk számára ugyanannyit nyom, mint a kereszténység összes II. Orbánja és összes Szent Bernátja. Nem kételkedünk benne, hogy erőfeszítéseink eme legmagasabb célját elérjük.      Hogy tehát egy, a mi szívünk szerint való pápát csinálhassunk, mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy ennek a jövendőbeli pápának olyan új generációt teremtsünk, mely a miáltalunk kívánt kormányzásra méltó. A véneket és az érettebb korúakat teljesen figyelmen kívül kell hagyni. Ehelyett menjetek egyenesen a fiatalsághoz, és ahol lehetséges, még a gyerekekhez is. Ha már a jó híretek a kollégiumokban, a gimnáziumokban, az egyetemeken és a szemináriumokban megtelepedett, és már megnyertétek a professzorok és a hallgatók bizalmát, úgy gondoskodjatok arról, hogy elsősorban azok, akik a klerikális szolgálatra kötelezték magukat, szívesen jöjjenek az összejöveteleitekre.      Néhány év múlva ez a fiatal klérus a körülmények hatalmánál fogva minden funkciót átvesz. Ő fog kormányozni, igazgatni, ítélkezni, a szuverén pápa tanácsadói testületét alkotni, ő lesz arra hívatva, hogy a pápát megválassza, és ez a pápa – csakúgy, mint kortársainak legnagyobb része – szükségszerűen többé, kevésbé át lesz itatva azokkal a humanista elvekkel, melyeket mi fogunk elterjeszteni. Egy kis mustármagot bízunk a földre, de a törvény napja a legnagyobb pompává fogja kifejleszteni, és egy napon meglátjátok, milyen gazdag termést hozott ez a kis mag.      Azon az úton, melyet testvéreink kijelölnek, nagy akadályokat kell legyűrni, többfajta nehézséget kell áthidalni. De a tapasztalat és az eszesség győzedelmeskedni fog ezek felett, a cél olyan szép, hogy minden erőt össze kell szedni, hogy elérjük. Forradalmasítani akarjátok Olaszországot? Keressétek meg azt a pápát, akire illik az a kép, melyet most vázoltunk fel. Fel akarjátok állítani a kiválasztottak uralmát Babilon, a nagy parázna trónján? Akkor gondoskodjatok róla, hogy a klérus a ti zászlaitok alatt masírozzon, és közben azt higgye, hogy az apostoli kulcsok alatt menetel.      El akarjátok tüntetni a zsarnokok és az elnyomók utolsó nyomait? Vessétek ki a hálótokat, mint Simon Barjona, de ne a tenger mélyén, hanem a sekrestyék, a szemináriumok és a konventek belsejében. És ha semmit nem kapkodtok el, akkor még csodálatosabb halfogást ígérünk nektek, mint amilyen a Péteré volt. A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” Nem célom, újra, immár sokadszorra bizonygatni azt, amit itt állítok. Egyre kevésbé hiszem, hogy akit eddig nem győztek meg az események, azt „ha egy halott a szeme előtt támadna fel, meg tudná győzni”. Nem hiszek abban, hogy aki eddig nem „látott”, nem „hallott”, azt bármi vagy bárki meg tudná győzni, de abban sem, hogy ezt a győzködést bárkinek is meg kéne próbálnia. Mindössze egyetlen példát mutatok még be: A honlapra 2012. június 28-án került fel „A pápa kinevezte a vatikáni családi tanács új elnökét” című cikk, mely arról tudósított, hogy Ratzinger (alias XVI. Benedek) a Szent Egyed közösség egyik tagját tette meg a Család Pápai Tanács elnökévé, miután 2011-ben, a közösség alapítóját, Riccardi történészt már meghívta a Pápai Egészségügyi Tanács tagjai közé. A cikkben a Szent Egyed közösség rövid bemutatása is megtalálható. Itt most csak annyit, hogy ők készítették és készítik elő az összes Assisi- és azt követő hasonló találkozót. Ők azok, akik a fentebb ismertetett szabadkőműves tervet: „az egyházat egy szimpla jótékonysági egyesület szintjére lefokozni”, a legeredményesebben követik.      Pár napja tettem közzé az egykori pápai szertartásmester, Piero Marini interjújának részleteit Piero Marini: Ferenc alatt „friss levegőt szívhatunk a mocsaras-büdös levegő után” címmel. Ebben Marini a homokosok kapcsolatának egyházi elismeréséért szállt síkra (éppen egy eucharisztikus világtalálkozón). A cikkben szó van arról, hogy a XVI. Benedek által kinevezett Paglia már hetekkel ezelőtt szintén erről nyilatkozott.      Ezzel kapcsolatban álljon itt egy részlet a katholisches.info-n 2013. április 30-án a „Homokosokat segítő klerikális párt – A világgal való kiegyezés igyekezete” című cikkéből:      »Vincenzo Paglia kuriális érsek, a Családok Pápai Tanácsának elnöke már 2013. február elején ezt az álláspontot képviselte: „Nem” a homo-házasságra és a homoszexuálisok adoptálási jogára, de „igen” a homoszexuálisok jogainak az elismerésére. (Msgr. Paglia volt az is, aki a vasárnapi nyugalom felhígításáért szót emelt, hogy azon vállalkozók nyitvatartási követelésének eleget tegyen, akik nyomást gyakoroltak az alkalmazottaikra, ha azok nem voltak hajlandók vasárnap dolgozni.) Paglia a Szent Egyed közösség szellemi asszisztense.      Van abban valami megrendítő kuriózum, ha a családok elleni világméretű támadás láttán, éppen a Család Pápai Tanácsának elnöke érzi kötelességének, hogy a homo-kapcsolatok számára utat törjön. Azon kapcsolatok számára, mely úgyis a legveszedelmesebb „trójai ló”-nak számít a házasságon alapuló családok szétzúzásához. Ha meggondoljuk, hogy ezt a pápai tanácsot éppen azért alapították, hogy ennek a téves iránynak ellenszegüljön, és felvegye a harcot a házasság és a család védelmére, azt a harcot, melyet Wojtyla (alias II. János Pál pápa) a harmadik évezred döntő csatájának nevezett, a dolgoknak ez a legújabb alakulása még inkább irritáló. … De se Piero Marini, se Paglia kuriális „érsek” mostani fellépése nem volt véletlen. Úgy tűnik, hogy az egyház egyes részeiben győzedelmeskedett az a tendencia, hogy alávessék magukat a mostani homo-korszellemnek.« Vagyis, ahogy minden más területen, úgy itt is, XVI. Benedek volt az, aki az utat egyengette a felbomlás teljessé tételére, azzal, hogy a kellő időben mindig mindenhova azt az embert helyezte, aki a szabadkőművesek terveit a lehető legsikeresebben képviseli. Miután ezt a munkát befejezte, mint aki jól végezte dolgát, lemondott, hogy ezzel a már amúgyis meglévő szellemi zűrzavart még fizikálisan is növelje. Ratzinger, a finom széplélek úgy viselkedett, mint az, akinek a disznóólba kell terelnie a rábízott embereket, de miután elérte velük az ól kapuját, ő kívül marad, mert az ő orrát sérti a bent levő bűz. [Kiegészítés 2019. szeptember 28-án: és ma ezt az embert tekintik az új-konzervatívok igazi, jó, hithű pápájuknak, őt sírják vissza, érte rajonganak – ez már több, mint hihetetlen, ez IS már sátáni.] Maeßen atya 2012. augusztusában azt mondta, hogy a mai válság ellen már csak egy – valódi – püspök tudná hitelesen felemelni a szavát, egy egyszerű pap, vagy pláne laikus már nem. Mára már egy püspök sem lenne elegendő. Most már egy közösségre lenne szükség, ami folyamatosan lerántaná a leplet a hivatalos egyházban történtekről, ami összetartaná a „józannak” megmaradtakat, és ami szellemi menedéket nyújtana ezeknek. [Kiegészítés 2019. szeptember 28-án: miként ez azóta kiderült, egy ilyen közösség létrejötte teljesen lehetetlen, de ha akadna is ilyen közösség, az sem tudna tenni semmit.] A kérdés az, hogy mi a feladata annak, aki a helyzetet úgy értékeli, ahogy fentebb írtam, vagyis nem elszórt történéseknek, hanem egy láncolat részének, illetve az Egyház elleni harc végső szakaszának? Állítólag Emmerich Katalin mondta, hogy a Sátánt Isten az 1960-as években oldja el láncáról. Ami mostanában történik, illetve betetőzik, az egyre inkább arra utal, hogy a Sátán 1963. június 29-i intronizálása a Vatikánban valóban megtörtént. 2013. május 8.