Szemelvények a honlap cikkeiből a mostani helyzet jobb megértéséhez 1. AZ ANTIKRISZTUS Írta: P. Markus Pfluger (eredeti cikk) Egy széleskörű aposztázia az Antikrisztus szükséges kísérőjelensége és csalhatatlan jellegzetessége. Ez nem lephet meg bennünket. Isten ellenségének gigantikus világuralma előfeltételezi az emberek globális istentelenségét. Hiszen enélkül az Antikrisztus nem találhatna arra a pozitív rezonanciára, melyet a Szentírás jövendöl neki: „Az egész föld csodálta a vadállatot.” (Jel 13,3)      Newman a következőképpen fogalmazta ezt meg prédikációinak egyikében: „A bűn embere aposztáziából fog születni, vagy legalábbis aposztázia által kerül uralomra, vagy egy aposztáziára következik, vagy nem létezne aposztázia nélkül. Így szól az inspirált szöveg, és gondoljuk meg, milyen figyelemre méltó a Gondviselés menete.”      „És az egész föld csodálkozva követé a vadállatot és imádák a vadállatot, mondván: ‘ki hasonló a vadállathoz és ki harcolhatna vele?’” (Jel 13,3-4) 2. XVI. Benedek pápa gondolkodása – I. Írta: Msgr. Williamson (eredeti cikk) A pápa gondolkodásának nagy hibája azon alapszik, hogy a katolikus hit igazságainak – melyekre a keresztény civilizáció felépült, és amin gyenge maradványai még ma is nyugosznak – kezdete egyáltalán nem az emberi történelemben találhatóak, hanem a változatlan Isten örök ölében. Ezek örök igazságok, az örökkévalóságból és az örökkévalóság számára. „Ég és föld elmúlik, de az én szavaim nem múlnak el soha”, mondja a mi Urunk. (Mt 24,35)      De XVI. Benedek pápa láthatólag nem képes olyan igazságokat elképzelni, melyek az emberi történelmet és mindenekelőtt ezek kiterjedését messze túlhaladja. 3. XVI. Benedek pápa gondolkodása – II. Írta: Msgr. Williamson (eredeti cikk) Kant azt állítja, hogy az értelem egy adott tárgyról semmit nem tudhat azon kívül, amit az ember érzékszerveivel felfog. Következésképpen tehát az értelem a valóságot az érzékelhető jelenségek mögött tetszőlegesen rekonstruálhatja, és ezzel az ember az objektív valóságot, mint megismerhetetlent figyelmen kívül hagyhatja.      Ezáltal a cselekvő – az alany – abszolút uralkodóvá válik. Ez ugyan szép és jó, ha ennek az alanynak szüksége van Istenre, és beismeri Isten létezését, de ha ez nincs így, akkor a jó Istennek – úgymond – nem volt szerencséje!      Ha, ahogy Kant állítja, a dolgok nem-érzékelhető lényege felismerhetetlen, akkor csak a csupasz létezés marad meg – miközben maga a személy lesz a legfontosabb létező. Buber-nál a személy természete az „inter-szubjektivitásban” rejlik, azaz szubjektív személyek „én-te-kapcsolatában”. Buber számára csak ez a kapcsolat nyitja meg az Istenhez vezető utat. Eszerint az Istenről való tudás az emberek szubjektív részvételéről függ, amivel ez a tudás egy rendkívül bizonytalan alapra helyeződik át. 4. XVI. Benedek pápa gondolkodása – I. Írta: Msgr. Williamson (eredeti cikk) Hogyan lehetne az objektív igazságokat valaha is a szubjektív hívők részvételétől vagy reakciójától függővé tenni? Ettől az Evangélium, a hittan, az Egyház, a társadalom, Krisztus királysága és a négy utolsó dolog, egyik a másik után el fog bukni.      Felejtsük el tehát a valóságot és a tényeket, mert „a szeretet egyedül elegendő”.      A bűn sem többé Isten halálos megsértése, hanem csak önzés, tehát a szeretet fogyatékossága. Emiatt a szentmisének sem kell többé engesztelő áldozatnak lennie, és a pap sem lehet más, mint a közösség elöljárója. 5. XVI. Benedek pápa gondolkodása – IV. Írta: Msgr. Williamson (eredeti cikk) Tissier püspök „A hit, veszélyeztetve az értelem által” című írásához készült áttekintésünk negyedik és utolsó részében elérkeztünk az összefoglaló ítélethez a katolikus hitnek XVI. Benedek pápa által végrehajtott szisztematikus átértelmezéséről, mellyel ő ezt a hitet a modern ember számára hozzáférhetőbbé akarja tenni. A pápa védelmezői azt vetik Tissier püspök szemére, hogy a pápai gondolkodásnak csak az egyik oldalát mutatta be. Mindazonáltal ez az oldal létezik, és a püspök jól tette, hogy a napvilágra hozta és összességében, mint hamis rendszert, leleplezte. Mert minél több igazságot kevernek össze ezzel a téves rendszerrel, annál jobban lesz álcázva, és annál több kárt tud a lelkek megmentésében okozni. Tissier püspök értekezésének kilencedik fejezetében bemutatja, hogyan változtatja meg a pápa a katolikusok hitének tartalmát és indítékait. Az igazi katolikusok az Egyház által definiált hittételekben hisznek, és ezeket a kinyilatkoztató Isten objektív tekintélye alapján fogadják el. De Benedek pápának ez a hit olyan, mint a hideg definíciók absztrakt vallása, és ezért inkább azt akarja állítani: „A hit Jézussal való találkozás, aki személy, Isten jelenvalósága és a szeretet jelenléte.”      Az ilyen módon megváltoztatott hitet talán kellemesebben és személyesebben lehet átérezni, de ez a hit nagyon veszélyes, mert a személyes tapasztalat kétséges gyümölcse, tehát szubjektív, és ezáltal megbízhatatlan érzéseken alapszik. Ki részesítene valóban előnyben egy rogyadozó hidat a mennybe a biztos, szilárd híd helyett, csak azért, mert az előbbi olyan kellemesnek érződik?      A pápának, írja Tissier püspök, nem szabad abban reménykednie, hogy a világot fenn lehet tartani a vallás és az értelem „kölcsönös tisztulása és megújulása” révén, melyeknek egymást „kölcsönösen gazdagítaniuk” kell. A szekularizált értelem semmit nem tud a vallásnak nyújtani. 6. „PASCENDI DOMINICI GREGIS” X. Pius pápa enciklikája (eredeti cikk) Rejtőzködő ellenségek: Elvetemült újítók az Egyház belsejében Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az az, hogy ma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk. Elrejtőznek – és ez igen élénk félelem és aggodalom oka – magának az Egyháznak a kebelében és szívében, s annál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltan azok. Mi, Tisztelendő Testvérek, világi katolikusok és – ami még elszomorítóbb – papok nagy számáról beszélünk, akik az Egyház iránti szeretet színe alatt, teljes híjával a komoly filozófiának és teológiának, ellenben a velőkig áthatva a katolikus ellenfeleinél fölszedett tévtan mérgével, megvetve minden szerénységet, az Egyház megújítóiként tolják előtérbe magukat, akik zárt falanxokban, merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jézus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, amelyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerű és tiszta emberségig. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a csemetékre tették a fejszét, hanem magára a gyökérre, azaz a hitre és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlan életnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beoltani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen része sem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el ne kövessenek mindent a rombolásra.      És amíg ezer meg ezer úton folytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos, olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a racionalistát meg a katolikust, olyan rafinált ügyességgel teszik ezt, hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket. Különben, vakmerőségüktől elkapatva, nincs az a következmény, amitől meghátrálnának, vagy éppen amit ne védelmeznének hangosan és makacsul. Ezzel jár – s e körülmény igen alkalmas a megtévesztésre – olyan élet, mely csupa tevékenység, különös kitartás és hév minden tanulmánynemben s oly erkölcsök, melyek általában ajánlhatók szigorúságuk miatt. A Jó Pásztor a báránybőrbe bújt farkasok, a modernisták ellen Ó, hogyha csak róluk volna szó, mi talán hallgathatnánk: de a katolikus vallás, annak biztonsága forog kockán. Törjük meg hát a csendet, mely immár vétek volna. Itt az idő, hogy letépjük ezeknek az embereknek az álarcát, és a maguk mivoltában mutassuk meg őket az egész Egyháznak.      És mivel a modernistáknak – általában így nevezik őket és sok joggal – egyik, és valóban igen álnok taktikája az, hogy sohasem fejtik ki tanaikat módszeresen és a maguk egészében, hanem azokat némi tekintetben szétforgácsolják és itt-ott elszórják, ami miatt őket ingatagoknak és határozatlanoknak lehetne ítélni, amikor eszméik éppen ellenkezőleg, teljesen megállapodottak és állandók, fontos, hogy itt és mindenekelőtt bemutassuk magukat e tanokat egy szempont alatt, és megmutassuk azt a logikai kapcsot, mely azokat egymással összeköti. 2. A modernista mint hívő Az egyéni tapasztalás mint a vallási bizonyosság forrása A modernista megengedi az isteni valóságot, mint a hit tárgyát, de ezt a valóságot szerinte nem lehet másutt föltalálni, csak a hívő lelkében. Ha most megkérdezzük, min alapszik végeredményben a hívőnek ez a bizonyossága, azt felelik: minden ember egyéni tapasztalásán.      Ebben a tételben tehát eltérnek a racionalistáktól, megegyeznek viszont a protestánsok és a pszeudo-misztikusok nézetével. A tárgyat ugyanis így fogják föl: a vallásos érzületben el kell ismerni a szívnek bizonyos intuícióját, amely az embert közvetlen kapcsolatba hozza Isten valóságával, s amelyből az ember akkora meggyőződést merít Isten létéről és Istennek az emberben és az emberen kívül végzett működéséről, hogy ez messze fölülmúl minden, a tudományból szerezhető meggyőződést. Azt mondják tehát, hogy ez a tapasztalás igaz, és bármely észbeli tapasztalásnál többet ér. Eszerint ez a tapasztalás, amennyiben azt valaki követi, alkotja tulajdonképpen és igazán a hívőt.      Milyen messze jutottunk ezzel a katolikus tanítástól! Láttuk már, miként ítélte el a Vatikáni Zsinat (az első) az ilyenfajta magyarázatokat. Ha ezt megengedjük, az ilyenfajta többi tévellyel együtt, nyitva az út az ateizmushoz. Ehelyütt elég lesz annyit megjegyeznünk, hogy a tapasztalásról szóló tan szerint bármely vallást, a pogányokét sem véve ki, igaznak kellene elfogadnunk. Mert nem találhatók-e bármely vallásban ilyen tapasztalatok? És többen állítják, hogy tényleg találhatók. Mi jogon tagadnák meg a modernisták azon tapasztalás igazságát, amelyet az iszlám felmutat, és miért foglalnák le a tapasztalatokat csak a katolikusok számára? Csakugyan, nem is tagadják ezt a modernisták, sőt – kik félig bevallottan, kik egészen nyíltan – minden vallást igaznak hirdetnek. Nyilvánvaló, hogy nem érezhetnek másként. Mert szabályaik szerint mi címen lehetne valamely vallást hamisnak nyilvánítani? Hogy mindezek a következmények a fenti előzményekből valóban adódnak, azt mindenki felismerheti. De a legmegdöbbentőbb az, hogy vannak katolikus férfiak, mégpedig papok, akikről örömest tennők föl, hogy irtóznak az ily szörnyűségektől, mégis úgy viselkednek, mintha mindezt teljesen helyeselnék. Mert e tévelyek mestereit úgy földicsérik s oly nyilvános tiszteletben részesítik, hogy bárki könnyen beláthatja, hogy e tiszteletadás nem az embereknek szól, akiknek talán lehetnek valami érdemeik, hanem inkább a tévtanoknak, amelyeket nyíltan vallanak és teljes erejükből törekednek a nép között elterjeszteni. A hagyomány fogalmának szétrombolása a modernisták által A tan e fejezetében ezen kívül van még valami, ami egyáltalán ellenkezik a katolikus igazsággal. Mert ezt a tapasztalásról szóló elvet arra a hagyományra is alkalmazzák, amelyhez az Egyház mindeddig ragaszkodott, és azt ezáltal teljesen megdöntik.      A modernisták tudniillik úgy fogják fel a hagyományt, hogy az valamely eredeti tapasztalásnak másokkal való közlése prédikáció által, értelmi formula segítségével. Azért ennek a formulának az úgynevezett reprezentatív erőn kívül bizonyos szuggesztív erőt tulajdonítanak, egyrészt, hogy abban, aki hisz, fölélesszék az esetleg szunnyadó vallásos érzést, és fölújítsák a valamikor megszerzett tapasztalást, másfelől, hogy azokban, akik még nem hisznek, először keltsék fel a vallásos érzést, és tapasztaláshoz juttassák őket. Így pedig a vallásos tapasztalást széltében terjesztik a nép között, nem csupán a most élők közt prédikáció által, hanem az utódok között is, mind könyvek, mind szóbeli ismétlés útján. A tapasztalásnak ez a közlése pedig olykor gyökeret ver és él; olykor meg hirtelen elsorvad és elhal. Ám a modernisták számára az életrevalóság az igazság bizonyítéka, mert számukra igazság és élet cserefogalmak. Amiből most már szabad azt következtetni, hogy ahány vallás van, az mind igaz – mert különben nem élhetnének. 6. A modernista mint reformátor Hangoztatják, hogy az Egyház kormányzatát minden tekintetben reformálni kell, különösen fegyelmi és dogmatikus téren. Azért bent is, kint is összhangba kell hozni – amint mondják – a modern öntudattal, amely egészen a demokrácia felé törekszik; azért az alsópapságnak, meg a laikusoknak is részt kell juttatni az egyház kormányzatában és meg kell osztani a nagyon is centralizált tekintélyt. Hasonlóképpen azt akarják, hogy a szent ügyekkel foglalkozó római hivatalokat megreformálják, különösen azokat, amelyek hitvizsgáló hivatalnak (Szent Officium) és Indexkongregációnak neveztetnek. Ugyancsak megreformálandónak jelentik ki az egyházi kormányzat szerepét politikai és társadalmi téren, úgyhogy vonja ki magát a polgári ügyekből, de alkalmazkodjék hozzájuk, hogy ezáltal szellemével nevelhesse őket. Erkölcsi téren megegyeznek az amerikanisták fölfogásával, hogy az aktív erényeket (külső hatást) elébe kell helyezni a passzív (önmegszentelődés és ima) erényeknek, s amazok gyakorlását emezek rovására előmozdítani. – A klérustól azt követelik, hogy visszaöltse a régi lelki alázatosságot és szegénységet, s azonfelül gondolkozásban és tevékenységben megegyezzék a modernizmus szabályaival. Vannak végül, akik készséggel hallgatva a protestáns mesterek beszédeire, még a szent papi nőtlenséget is eltöröltetni óhajtják. Mit hagynak tehát az Egyházban érintetlenül, ami tőlük és elveik szerint ne lenne megreformálandó? Az első rész záradéka: A modernizmus foglalata minden eretnekségnek E tan szerint ugyanis, az értelem oldaláról minden Istenhez vezető út zárva van; miközben valamely érzelemből fakadóan, mely a szívből ered, alkalmasabb utat vélnek e célra felmutatni. De ki nem látja, milyen hiú törekvés ez? Mert a szív érzelme csak azon dolgok és tárgyak által jön létre, amelyre a szív az értelem vagy a külső érzékek által figyelmessé vált. Vegyük el az értelmet: az ember vakon követi a külső érzékeket, amelyeknek amúgy is rabja. – Milyen hamis ez megint!      Ám a modernisták egy ilyen nagy igyekezet segítségéül a tapasztalást is előhozzák. De mivel járul ez a tapasztalás a szív érzelméhez? Semmivel sem, legföljebb annak erősségét növeli s ebből az erősségből aránylag szilárdabb lesz az objektív igazságról való meggyőződés. Márpedig ez a két dolog igazán nem eszközli azt, hogy a szívnek az az érzelme ne szűnjék meg érzelem lenni, a természetét sem változtatják meg, amely abban áll, hogy az érzelem mindig az eltévelyedésre hajlik, hacsak az értelem nem kormányozza: sőt inkább megerősítik és segítik ezt az érzelmet, mert minél intenzívebb az érzelem, annál több joggal érzelem. – Minthogy pedig itt a vallásos érzelemről s az általa elérhető tapasztalásról van szó, jól jegyezzétek meg, Tisztelendő Testvérek, mennyi okosságra van szükség e kérdésben, meg hogy mennyi tudásra, amely ezt az okosságot vezesse.      A puszta érzelem és tapasztalás, amelyet az ész nem vezet és nem világosít, sohasem juthat el Isten megismerésére. Marad tehát az ateizmus és vallástalanság. 7. CARITATE CHRISTI XI. Pius pápa körlevele (eredeti cikk) A bűnbánat lényegénél fogva az erkölcsi világrend elismerése és helyreállítása, azé a világrendé, mely az örök törvényen, tehát magán az élő Istenen alapul. Aki Istent kiengeszteli bűneiért, már ezzel elismeri, hogy a legfelsőbb erkölcsi törvények szentek és bensőleg köteleznek, és megsértésük büntetést kell, hogy maga után vonjon. Minden bizonnyal korunk egyik legvégzetesebb tévedése, hogy az erkölcsöt el akarja szakítani a vallástól. Ezzel ugyanis minden törvényhozást a biztos alapoktól fosztanak meg. Ez a fogalomzavar talán elkerülhette a figyelmet, és nem tűnhetett olyan veszélyesnek, amíg csak kevesekre korlátozódott, amíg az istenhit még az emberiség közkincse volt, és hallgatólagosan még azoknál is feltételezhető volt, akik nyilvánosan már nem vallották meg. Ma azonban, amikor az istentelenség elterjed a néptömegekben, ennek az eltévelyedésnek a gyakorlati következményei ijesztően kézzelfoghatóvá és szomorú valósággá lesznek. Az erkölcsi törvények helyébe, amelyek az istenhit elvesztésével semmivé foszlottak, a nyers erőszak lép, mely minden jogot lábbal tipor. „De nincs békéjük az istenteleneknek” (Iz 48,22), mondja a Szentlélek; mert az istentelenek állandó viszályban és ellentmondásban élnek a természet és Teremtője által megkívánt renddel. 8. SYLLABUS Az Egyház – IX. Pius pápa – által ELÍTÉLT tévedések gyűjteménye (eredeti cikk) 15. Minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart. 16. Az emberek bármely vallás gyakorlása által föltalálhatják az örök üdvösségre vezető utat, s elnyerhetik az örök üdvösséget. 17. Legalább jóreménységgel kell lennünk mindazok üdvösségét illetően, akik nincsenek Krisztus igaz Egyházában. IV. Szocializmus, kommunizmus, titkos társaságok, Biblia-társaságok, liberális egyházi egyesületek Ezek a pestises járványok már gyakorta el lettek ítélve, a legsúlyosabbak a következő alapvető megnyilatkozásokban:      Qui pluribus enciklika – 1846. november 9-én;      Quibus quantisque apostoli beszéd – 1849. április 20-án;      Noscitis et nobiscum enciklika – 1849. december 8-án;      Singulari quadam apostoli beszéd – 1854. december 9-én;      Quanto conficiamur moerore enciklika – 1863. augusztus 10-én 77. A mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot. 78. Ezért dicséretes, hogy bizonyos katolikus országokban az ottani bevándorlóknak törvénnyel biztosítják saját vallásuk nyilvános gyakorlását. 79. Hiszen nem igaz, hogy a bármilyen kultusznak megadott állami szabadság, és a tetszőleges vélemények és gondolatok leplezetlen és nyilvános kinyilvánítására minden embernek biztosított teljes jog a népek erkölcsének könnyebb romlásához és az indifferencizmus (minden vallás egyenjogúsága) pestisének terjedéséhez vezet. 80. A római pápának a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval ki lehet és ki kell békülnie, és egyesülnie kell velük. 2013. május 18.