„A másik hármat pedig azonnal küldd el a kollégiumból!” (Bosco Szent János) „Tudd meg, hogy több okból is közöm van hozzá: a barátaim lelke Jézus vérével van megváltva, testvérek vagyunk, és segítenünk kell egymást az üdvösséghez vezető úton, és ha sikerül akárcsak egy lelket is megmentenem, biztos lehetek lelkem üdvözülésében.” (Savio Szent Domonkos) Válaszok az Egyház tanításából Bergoglio mindennapi „gyöngyszemeire” avagy Hogyan változtatja meg az új pápa [?] a katolikusok hitének tartalmát és indítékait a világ és a keresztények nagy tetszése és üdvrivalgása közepette? Ferenc május 13-i gyöngyszeme: „Ne avatkozzunk be mások életébe!” A kereszténynek ellen kell állnia annak a kísértésnek, hogy beleavatkozzon mások életébe. „Mi közöd hozzá?” A pápa [?] május 13-i a vatikáni vendégházban tartott beszédében Jézusnak Péterhez intézett eme kérdésére emlékeztetett, amikor Péter egy másik ember életébe, vagyis Jánoséba avatkozott. Ahogy a köznyelvben szokás mondani: Péter egy másik ember dolgába ütötte az orrát.      „Kövess engem!” – Jézusnak ez a szava olyan szép, olyan világos és olyan kedves hozzánk. Olyan, mintha ezt mondaná: Ne képzeld be magadnak, hogy az üdv a másokkal való összehasonlításban rejlik. Az üdv abban rejlik, hogy engem kövess. Arra kérjük ma Jézust, hogy adja meg nekünk azt a kegyelmet, hogy soha ne avatkozzunk mások életébe. Jézust követni, ez elegendő! B) A katolikus Egyház tanítása: Szent Pál apostol tanítása: „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.      Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (lásd: 2 Tim 3,1-4,16) Hogyan viselkedett a jóságos Bosco Szent János a „rosszakkal”? Írta: Dr. Lukács István és Wolfgang Goderski Az 1886. február 6-ára virradó éjszakán a barcelonai szalézi intézet igazgatója, Branda János, álmából arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja. „Don Branda! Don Branda!” Az igazgató felismerte Don Bosco hangját, holott tudta, hogy az Torinóban van. Az igazgató körülnézett. A szobája tündöklő fényben úszott, s az ágy végénél ott állt egy pap. Az igazgató megismerte: Don Bosco volt. „Nem alszol”, nyugtatta meg az igazgatót Don Bosco. „Az intézetben jól mennek a dolgok. Meg vagyok veled elégedve, csak…” – A szent elhallgatott, s ebben a pillanatban megjelent a szoba hátterében négy újonnan az intézetbe felvett növendéknek az alakja. Don Bosco rámutatott az elsőre és így szólt: „Ennek a fiúnak a lelkébe csepegtess több tapintatosságot és bölcsességet!” Aztán erélyesen így folytatta: „A másik hármat pedig azonnal küldd el a kollégiumból! Azonnal, amilyen gyorsan csak lehet!” – És a szent arca lángolt. Barázdákat szántott rá a harag. … Don Bosco megismételte parancsát, aztán eltűnt. A szobára abban a pillanatban ráborult a sötétség.      Don Branda tapogatózva az asztalhoz botorkált, meggyújtotta a gyertyát és körülnézett. Egyedül volt. Rápillantott az órára. Hajnali négyet mutatott. Mit csináljon? Lefeküdjék? Nem volt hozzá kedve, annyira felkavarták a történtek. Kezébe vette tehát a breviáriumot, de izgatottságában alig tudott imádkozni. Amikor hat órakor a felkelésre csengettek, lesietett a templomba és elmondta a szentmisét. Aztán csak töprengett: „Milyen okkal küldjem el azt a három fiút? Nem tudok róluk semmi rosszat. Nincsenek bizonyítékaim. És hátha mégiscsak káprázat volt az egész?”      Több napon át halogatta tehát a parancs végrehajtását. Aztán levelet kapott Torinóból. Ebben Don Rua azt írta neki, hogy Don Bosco elbeszélte, miképpen járt nála Barcelonában látogatóban, és most ismételten figyelmezteti: engedelmeskedjék! Don Branda lelkén átsuhant a félelem, de – különös dolog – továbbra is habozott. Másnap reggel azonban, amikor megkezdte a szentmisét, és éppen lehajolt, hogy megcsókolja az oltárt, ismét világosan hallotta Don Bosco hangját: „Ha nem engedelmeskedsz, ez az utolsó szentmiséd!” Halálra rémülve kereste fel Don Branda a ház prefektusát, aki megerősítette, hogy nyilvánvalóan bilokációról, „egyszerre két helyen” levésről van szó, mely kiváltságos adományt Isten csak egy-két szentnek adományozott.      Végül ketten együtt hallgatják ki egyesével az érintett fiúkat. És láss csodát – olyan vétkeket fedtek fel, mely a három azonnali kizárását több mint sürgőssé nem tette.      [Jellemző, hogy a magyar könyv, Dr. Lukács István könyve csak a történet elejét meséli el, vagyis egyedül a bilokáció a témája. Hogy a három fiú valóban olyasmiket tett, amiért ki kellett őket zárni – nem pedig elbeszélgetni, kedveskedni velük – már nem meséli el. Mi ez, ha nem szándékos félretájékoztatás?] „Az az ember nem keresztény, ezért nem ajánlatos, hogy együtt együnk vele.” (Savio Szent Domonkos) Írta: Teresio Bosco 1. Domonkos alig volt pár éves, amikor valaki látogatóba jött a Savio családhoz, és beszélgetés közben asztalhoz ülve rögtön enni kezdett. Domonkos kedvetlenül nézegette őt, majd felállt, fogta a tányérját, elvonult a sarokba és ott kezdett enni. Az apa úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, de amikor elment a látogató, elővette Domonkost, hogy magyarázza meg neki ezt az újítást. Domonkos a páréves gyermek szókincsének megfelelően, de világosan kifejtette:      „Az az ember talán nem keresztény, ha nem imádkozik evés előtt, és ezért nem ajánlatos, hogy együtt együnk vele.” 2. Tehetett-e arról Savio Domonkos, hogy olyan jó volt? Könnyű volt-e ez neki? Vajon nem szottyant-e neki is kedve fölírni a falra, hogy „Aki olvas, az szamár”, és „Le a matekkal!” Vagy pedig sutba vágni a latin nyelvtant, az iskola mellé járni és a Porta Palazzo-i komédiásokat nézni? Vagy hasfájást mímelni? Vagy a szőrszálhasogató tanár fiókjába egeret rejteni?      Ha valaki azt gondolja, hogy Domonkosnak nem okozott gondot olyannak lenni amilyen volt, az nagyon téved. Azért volt jó, mert jó akart lenni [mert szent akart lenni], és mindennap kérte az Urat, hogy jó tudjon maradni. És ez nem kis erőfeszítésbe került! Olyan vidékről származott, ahol évente egyszer volt csak vásár, és ha megjelent arrafelé egy trombitás-dobos zsonglőr, mindenki rögtön az utcára rohant. Mondom, mindenki: még az ősz bajuszú öregek is. Most pedig naponta kétszer is elment a Porta Palazzo előtt, ahol állandóan komédiások és zsonglőrök tanyáztak. Domonkos csoportját nem kísérte senki az iskolába, mert Don Boscónak Don Alasonattin kívül egyéb segítsége nem volt még, és a házban sok munka volt. Könnyű volt tehát meglógni, és csak másnap menni iskolába. A kibeszélés nem okozott ilyenkor gondot, végső soron pedig egy kis szidást is el lehetett viselni.      Voltak osztálytársai, akik mindig kihasználták a kedvező alkalmat. Gyakran csábítgatták Domonkost is, mintha az ő jelenléte könnyebbé tette volna a lógóknak a csalást. De Domonkos úrrá tudott lenni önmagán és ezt mondta: „Az én legkedvesebb szórakozásom a kötelességeim teljesítése. Ha igazán a barátaim vagytok, segítenetek kell ebben.” – Meghatóak ezek a szavak. Habár állandóan megerősítette és megújította elhatározását, azt kérte a barátaitól, hogy segítsenek neki jónak lenni, mert tudatosította, hogy ő is gyenge, és szüksége van a segítségre. Egyszer azonban mégiscsak engedett társai unszolásának. Habár százszor is nemet mondott már és ökölbe szorított kézzel tovább ment, most mégis. Talán meghallotta az artisták zenéjét, vagy meglátta a komédiások műsorát hirdető bohócot. A barátai azt mondták neki: „Egyszer, csak egyetlen egyszer te is megnézheted, nem gondolod?” – És Domonkos engedett. Hátat fordított az iskolának és elindult a csavargók után. De nem ment messzire. Egyszerre csak olyan érzése támadt, hogy az Úr Jézus nem lenne vele elégedett aznap, és hogy másnap szégyellnie kellene magát a szentáldozásnál. Megállt. „Halljátok”, mondta meglepődött osztálytársainak. „Rosszul tettem, hogy hallgattam rátok. Olyasvalamit csinálunk most, ami nem tetszik az Úristennek, és ami megszomorítja Don Boscót. Én ezért most az iskolába megyek. És tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy máskor nem csábítotok ilyen dologra. Mert ellenkező esetben vége a barátságunknak.”      Pár perccel ezután mindnyájan bevonultak az osztályba, és Bonzanino professzor elkezdhette a tanítást. 3. A nyári hónapokban gyakran előfordult, hogy egynémely „melegtől irtózó” fiú ügyesen eltűnt, és elment fürödni a Stura vagy a Dora patakba. Mindenképpen veszélyes dolog volt ez, mert a víz néhány helyen mély és gyors sodrású volt. Don Boscónak ezért néhányszor szigorúan közbe kellett lépnie. A tilalom ellenére az egyik nagyon forró napon néhány fiú összekacsintott, majd összegyűlt az udvar sarkában. Domonkos észrevette ezt, feltűnés nélkül közéjük furakodott, majd elkezdett mindenfélét beszélni, csakhogy visszatartsa őket.      Csakhamar azonban elfogyott a türelmük és a legmerészebbik jelezte neki, hogy tűnjön el. Ekkor Domonkos komolyra fordította a szót: „Tudom, hogy fürödni akartok, de én nem akarom ezt.” – „És mi rossz lehet abban?” – „Meg lehet fulladni, és ez rossz. Aztán meg engedetlenség is volna mindez. Don Bosco nem akarja, hogy oda járjunk.” – „De hisz ma olyan tűrhetetlen hőség van!”      Domonkos még jobban elkomolyodott majd halkan így szólt: „Ha nem tudjátok a nyár forróságát elviselni, hogy fogjátok bírni a pokolban, ahol az ilyen magatartással helyet biztosítotok magatoknak?      Egymásra néztek. Erre már nem tudtak mit mondani. Domonkosnak igaza volt. Nemsokára fittyet hányva a forróságnak már ismét a többiekkel együtt futkostak. 4. A rossz megakadályozása szép apostolkodás. Néha nem is olyan nehéz. De van egy nehezebb és összetettebb apostolkodás is: jót tenni [jót akarni másnak, azaz azt akarni, hogy a másik ne kövessen el bűnt, és majd üdvözüljön]. Megfontoltságra, udvariasságra és bölcsességre van szükség hozzá, így hát valóban nem könnyű ez a dolog. Domonkos megpróbálta és szép lassan megtanulta ezt is. Néha le kellett nyelnie keserű dolgokat is, és el kellett viselnie a sértéseket és a gúnyt, ez pedig az ilyen korban levő fiúnak egyáltalán nem könnyű. De ha szent akart lenni, ki kellett bírnia, és ő ki is bírta.      Emlékezetének egy része viccek, történetek és kalandok számára volt fönntartva. Ha a szünetben szomorkodó, morcos vagy illetlenebbül beszélő fiúk közé került, rögtön más irányba terelte a beszélgetést, elmondott valamilyen viccet vagy pedig elmesélt egy kalandos történetet. Rövidesen vissza szokott térni az illető vidámsága és elkezdhettek játszani. Ha pedig a szükség úgy kívánta, hozzátett egy szentek életéből feljegyzett történetet (erre emlékezetében szintén fönn volt tartva egy jól ellátott rész), és így osztogatta szét a jó gondolatokat. Sohasem prédikált, mindig jól megválasztott, szépen elmondott érdekes újdonságokat és csattanós történeteket adott elő. Egyszerűen így tett jót a többiekkel. De gondolatainak nem volt mindig kedvező visszhangja. Amikor egyszer egy történetet mesélt, valaki rossz kedvében ráripakodott: „Mit ütöd bele mindenbe az orrodat?! Mi közöd van ehhez?”      Az ilyen esetekben Domonkos elkomolyodott és így válaszolt az elégedetlenkedőnek: „Tudd meg, hogy több okból is közöm van hozzá: a barátaim lelke Jézus vérével van megváltva, testvérek vagyunk és segítenünk kell egymást az üdvösséghez vezető úton, és ha sikerül akárcsak egy lelket is megmentenem, biztos lehetek lelkem üdvözülésében.” Feltéve: 2013. május 24.