Válaszok az Egyház tanításából Bergoglio mindennapi „gyöngyszemeire” avagy Hogyan változtatja meg az új pápa [?] a katolikusok hitének tartalmát és indítékait a világ és a keresztények nagy tetszése és üdvrivalgása közepette? A) Ferenc május 8-i gyöngyszeme: „Senki nem ura az igazságnak, az igazság egy találkozás, nem birtoklás!” A mai keresztényeknek olyanoknak kell lenniük, mint Szent Pál, aki Athénben mondott beszédével a görögök felé hidat épített, hogy az Evangéliumot hirdesse, anélkül hogy eközben bárkit is elítélt volna. Ferenc kiemelte Pál bátor viselkedését, aki „inkább a szívhez közeledik és a párbeszédet keresi”. Ezért a népek apostola igazi „Pontifex, hídépítő”. Ez szolgáljon a mi okulásunkra, hogy mi is eszünkbe idézzük, milyennek kell lennie egy kereszténynek.      A kereszténynek, „aki az Evangéliumot akarja hirdetni, ezt az utat kell követnie: mindenkit meg kell hallgatnia! B) A katolikus Egyház tanítása: 1. Szent Pál apostol tanítása Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban. A gonoszok és csalók viszont egyre mélyebbre süllyednek: tévúton járnak és tévútra vezetnek. .. Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.      Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (lásd: 2 Tim 3,1-4,16) 2. Az ember Isten és Sátán között Írta: Prof. Dr. Georg Siegmund Manapság megszokottá vált, hogy az Egyház által kinyilvánított hittételeket nem fogadják el egyszerűen hívő módon. Ma előkelőbb és modernebb ezeket egy „diszkusszió” tárgyává tenni. Csakhogy, aki például a pokol öröklétét vita tárgyává engedi tenni, ezzel már azt bizonyítja, hogy nem hisz benne. A „diszkusszió” ugyanis azt jelenti, hogy valamiről beszélnek, valamit egy vita tárgyává tesznek, valamivel kapcsolatban érveket és ellenérveket sorakoztatnak fel, és igazságát aszerint mérlegelik, hogy kinek mi tűnik még elviselhetőnek. Csakhogy például a pokol örök volta soha, egyetlen ember számára sem fog elviselhetőnek és elfogadhatónak tűnni. Ezért minden e témáról folytatott diszkusszió a pokol örök voltának elutasítását adja eredményül. Holott a hitigazság nem okokon, hanem Isten szaván, a Kinyilatkoztatáson alapszik, következésképpen egy hívő katolikus számára soha nem válhat diszkusszió tárgyává. 3. A dialógus kultúrája és Jézus ellenségei Írta: Pater Giovanni Cavalcoli OP Fordította: Giuseppe Nardi (forrás: www.katholisches.info (Persona e Liberta) – 2013. május 16.) Giovanni Cavalcoli domonkos atya, az Emilia-Romagna teológiai fakultásán az erkölcsteológia és a keresztény antropológia docense. Tudjuk, hogy manapság mennyire ragaszkodnak a párbeszédhez: mindenütt párbeszéd zajlik, a katolikusok között, a Pius Közösséggel, a nem-katolikusokkal, a különböző vallások között, a nem-hívőkkel. Holott, ha Krisztus példájára tekintünk, látjuk az Ő kemény korholását a farizeusokkal, az írástudókkal és a papokkal szemben, melyek során a legkeményebb kifejezésekkel azzal vádolta őket, hogy az ördög az atyjuk, és kijelentette, hogy bűneikben fognak meghalni. Látjuk, hogy szigorú isteni büntetésekkel fenyegette, és újra meg újra képmutatással vádolta meg őket, továbbá fösvénységgel, hazudozással, Mózessel szembeni hűtlenséggel, gonoszsággal, igazságtalansággal, galádsággal, hitetlenséggel. Látjuk, ahogy kemény szidalommal illette őket, vagy amikor „kígyók, viperák fajzata”-ihoz, és „fehérre meszelt sírokhoz” és más effélékhez hasonlította őket. (lásd: Mt 23,13-36) A ma szokásos igehirdetésben szinte mindig csak az irgalmas, megbocsátó Krisztust prezentálják, aki egészen szelíd és együttérző, minden iránt nyitott, engedékeny, elnéző a bűnösökkel, türelmes, megértő és toleráns mindenkivel, aki mindenki – különösen a kicsik, a gyengék, a nők, a szenvedők, a szegények – szükségletét tiszteletben tartja. És ez mind igaz. Csakhogy ezek a teljesen helyes dolgok kiválóan alkalmasak arra, hogy visszaéljenek velük az aktuális idillikus és megcukrozott jóemberség érdekében, ami évtizedek óta betört az egyházba. Az ifjúság számára „megtisztított” tanításban gyakran csak egy kényelmes Krisztust prezentálnak, csak az irgalmas Krisztus aspektusára szorítkoznak, és elhallgatják a szigorú Krisztust, csak a kedvesen párbeszédet folytató Krisztust hirdetik, és a fenyegető, szidó, ellentmondó Krisztusról egy szót sem ejtenek.      A bíráló Krisztust, aki a lázadóknak ezt mondja: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült!” (Mt 25,41), a ma szokásos igehirdetésben kínosan vigyázva elhallgatják, mintha nem is létezne, vagy a legaktuálisabb (posztmodern) exegézis szerint legfeljebb az ószövetségi beszédmodor érdektelen maradványának tekintik. Krisztus mindenkit megment, Neki nincsenek ellenségei, csak ezt a szólamot ismételgetik. Csakhogy az Evangélium és az egyházi tradíció valamint a szentek világosan beszélnek, mégpedig pontosan ezzel ellenkező értelemben.      Krisztus ilyen helytelen bemutatása a nem kellemes szövegek figyelmen kívül hagyásának segítségével nem bölcsesség és még csak nem is modern, hanem eretnekség, miként ezt már a szó etimológiája is kifejezi: airesis, választás: vagyis a szövegből a nem-tetsző részek önkényes, oktalan kiválasztása. A modern gondolkodásnak megfelelően azt kérdezhetjük: Nem jöhetett volna ki Krisztus polémia és hajthatatlanság nélkül, anélkül, hogy gyűlöletessé tegye magát a többség előtt mindent beborító öntudatosságával, anélkül, hogy botránnyá váljon nagyra becsült szokások áthágásával? Nem tudott volna lemondani arról, hogy felháborodjon és megsértsen másokat, elsősorban a hatalmasokat? Végülis nem maga volt az oka a kereszt szerencsétlenségének? Miért nem tett úgy, ahogy Buddha, aki annyira nyugodt és békés volt, hogy mindenki által tisztelve nyugalomban 80 éves kort ért meg? A bölcs hinduk nem támasztanak igényt az egyedül-üdvözítőre, mint Krisztus, igaz, hogy tisztelik Brahmát, de mint az abszolút különböző kifejeződési formáit minden vallást elfogadnak.      És ami Mohamedet illeti: igaz, ő polémikus és harcoló volt, de végül is magát védte, és az ellenségeit győzte le, és ki emlékszik már az általa legyilkolt 800 zsidóra és az általa megkezdett szent háborúra a világ megmentéséért, és e háború során mind a mai napig meggyilkolt ártatlanok millióira? Még a mai ájtatos zsidók, akik hűségesek Mózes Tórájához, sem támasztanak igényt arra, hogy vallásukat az egész világra ráerőszakolják, sőt inkább csak népük és atyáik vallásának tekintik. Sok mindent lehetne ezekre a látszólag bölcs és értelmes felvetésekre válaszolni. De most szorítkozzunk pusztán néhány centrális pontra, hogy a tényleges kérdést tisztázzuk, mely nem érdektelen, még akkor sem, ha talán csak néhányan teszik fel. Nevezetesen azt a kérdést, hogy Jézus Krisztus hogyan viselkedett az ellenségeivel, azt a kérdést, mely a modernistákat zavarba hozza és ezért számukra nem is létezik. Ezért mindent megtesznek, hogy minél kevesebben tehessék fel ezt a kérdést. De minket a modernisták nem érdekelnek, minket az érdekel, hogy Krisztust kövessük a tökéletesedés útján. Elsőnek Jézus veszekedésének értelmét és szükségességét ismerjük el. Ez missziójának – ami az Atya akaratának teljesítése – elválaszthatatlan része. Jézus többek között tanító és nevelő volt, és mint egy jó tanító és nevelő nem tehetett mást, mint hogy tanítványait vagy gyermekeit korrigálja, ha ez szükséges, és szidja, ha ezt megérdemelték.      Nem tehet mást, minthogy őket a hamis tanítók csalásaitól megvédelmezze, azáltal, hogy e rosszhírű alakokat leleplezi és megfenyegeti. És ehhez néha szigor és szidalmazás szükségeltetik. Ha az ellenségek nem térnek észre és nem fordulnak vissza, akkor még az is szükségessé válhat, hogy megijessze őket. És ha ők olyan gőgösek, hogy még erre sem ijednek meg, akkor ez még rosszabb rájuk nézve. Bukásuk annál égetőbb lesz. Még ezek az extrém módszerek is jók lehetnek, és odavezethetnek, hogy az ellenségnek legalább a működését gátolják, ahogy ezt a történelem minden nagy tanítója és nevelője tudta.      Másodszor: igaz, hogy Krisztus irritálta az embereket és botrányt jelentett a számukra, mert olyan tulajdonságokat adott magának, melyek egyedül Istent illetik. Nyilvánvaló, hogy az ilyen viselkedés egy pusztán emberi lény részéről a tiszta őrület lenne, az extrém gőg és az őrült elbizakodottság kifejeződése. De Jézus, aki valóban Isten Fia volt, nem mondott mást magáról, mint ami az igazság, és ezt – ami fontos – nem a hiúságból, hanem egyes egyedül azzal a céllal tette, hogy az embereket megmentse. Csak Isten lehet az egész emberiség megmentője, de ez az üdv abból áll, hogy „ismerni kell a Fiút és Azt, aki őt küldte”. (lásd Jn 12,44-50; 14,7)      Harmadszor: a méltányos szigorúságnak semmi köze az irracionális vagy szenvedélyes dühkitöréshez, hanem a szeretetből és az igazságosságból fakad. Ezért elképzelhetetlen, hogy Krisztus, ahogy egyesek esztelenül mondják, ellenségeivel szemben „sértő” lett volna és megsértette volna őket, úgy mintha Isten Fia „el tudná veszíteni az önuralmát”, és szenvedélyeit vagy szavait ne tudná féken tartani. Ebből semmi sem igaz: Krisztus ezt a határozott és energikus viselkedést – azt az erényt, melyet az Evangélium „parresia”-nak hív – érzéseinek tökéletes kontrollja alatt tartja, tökéletes szellemi világosságnál és kizárólag annak a személynek az érdekében, akit éppen megró. Egyébként pontosan ez a próféták stílusa is.      Negyedszer: Krisztus világosan és érthetően mondja nekünk, hogyha tanítványai akarunk lenni és vele együtt a világ megmentésén akarunk fáradozni, akkor nekünk is elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy identitásunkat mint Isten gyermekei megvalljuk, azzal, hogy e világ tévedéseinek és vétkeinek ellenállunk ennek megtisztítása és megmentése érdekében, még azon az áron is, hogy önteltnek látszódunk. Ezekből következik az utolsó konzekvencia: Napjaink üres, eredménytelen és kétértelmű dialógus-kultúráját korrigálnunk kell, mert ez a gyakorlat, ha Krisztus példáját komolyan vesszük, egyáltalán nem keresztény, és mert e gyakorlat barátságos és toleráns leple alatt szégyenletes opportunizmus és kettős játék lapul, mely Krisztus igazi tanítványához abszolút méltatlan.      Ha tényleg azt akarjuk magunkról mondani, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, akkor korunk emberéhez olyan módon kell szólnunk, melyben ha szükséges – és persze reméljük, hogy ez ritkán fordul elő – a kemény és bátor hangnem is előfordul, azt is kockáztatva, hogy ezért üldözést szenvedünk vagy akár életünket vesztjük. Ha Krisztus megelégedett volna azzal, hogy úgy tegyen, ahogy Buddha vagy Mohamed, nem létezne a kereszt misztériuma, mely a mi örök üdvösségünk egyetlen útja és záloga. Feltéve: 2013. május 24.