Fellay püspök az FSSPX-t Szent Józsefnek ajánlotta fel (forrás: www.pius.info – 2013. március 20.) Március 19-én, Szent József ünnepén a Szent X. Pius Papi Közösséget ünnepélyesen az Egyház védőszentjének ajánlották fel. S. E. Fellay püspök, a rendfőnök, a szertartást a közösség anyaházában, Econe-ban végezte el. Itt nyugszik az alapító, Lefebvre érsek is. Schmidberger atya, a németországi disztrikt vezetője, a disztrikt székhelyén, Stuttgartban végezte el a felajánlást március 19-én este. Ennyi a pius.info híradása. A felajánlás szövegét nem közli, ami a lentiek alapján mindjárt érthetővé válik. A felajánlás szövegét az FSSPX minden kápolnájában elimádkozták. Így Salzburgban is, ahol én is jelen voltam. A kiosztott szöveget ugyan begyűjtötték a mise végén, de – olvasva azt – én gyorsan zsebre tettem egyet. Megismerve a felajánlás szövegét, már tökéletesen érthető, hogy a pius.info miért óvakodott az közzétenni az interneten (ahol jobban el lehet benne mélyedni, mint egy gyors felolvasás alatt). A szöveg, melyet a pap és a hívek felváltva olvastak fel, kevéssel több, mint egy oldal terjedelmű, és a szokásos imákat tartalmazza – egészen az utolsó előtti bekezdésig. Ez ugyanis így hangzik: „Te, hűséges közbenjáró, formáld ezt a szerény csapatot, ami segítőkezet akar nyújtani az újjáépítésben, tedd szilárd támasszá a római pontifex számára az ő testvéreit erősítő szolgálatában, hogy ők, mint Szent Péter, világosan és egyértelműen az egész hitet megvallják: Tu es Christus, Filius Dei vivi.” Ez a mondat még különösebb és elképesztőbb lesz, ha Pfeiffer atya márciusi levelét is elolvassuk, amit a mitderimmaculata március 20-án jelentetett meg, és amit az FSSPX-ből az ősszel kirúgott amerikai piuszos pap a közösség papjainak és híveinek címzett. A levél így kezdődik: „Amennyiben igazolni akarják a közösség főirányvonalában való kényelmes megmaradásukat, egyet kell érteniük, legalábbis „a lényegét tekintve”, az itt következő ÖSSZES kijelentéssel. Ha azt állapítják meg, hogy akár csak egyetlen EGY ezek közül veszélyt jelent a lelkek üdve számára, Isten előtt kötelezve vannak arra, hogy megszólaljanak és cselekedjenek.” Ezután nyolc kijelentést sorol fel, majd írását a következő megjegyzéssel zárja: „Szent Bernát azt mondja, hogy a pap őrzőkutya, és hogy egy kutya, amelyik nem ugat, senkinek nem használ. Hol marad az Önök ugatása? Szent II. Félix azt mondta, hogy az ember „helyesli a tévedést, ha nem ítéli el, és hogy az igazságot ítéli el, ha valaki nem az igazságot tanítja”. Ez a kijelentés nem az eddig ismeretlen vagy még nem tanított tévedésekre, hanem napjaink, korunk és környezetünk tévedéseire vonatkozik. Egy pogány környezetben nem a molinizmus vagy a monotheletizmus tévedéseiről kell beszélni. Ha tehát a mi közösségünkben, mint a mi katolikus egyházunkban, vannak tévedések, akkor ugyanez az alapelv azt követeli, hogy a katolikus pap elítélje ezeket.” A 8. kijelentésből most csak a 3. fordítom le, mint a legmegdöbbentőbbet: „A rendfőnöknek 2013. március 18-án [tehát napokkal a pápaválasztás után] a Cor unum-ban megjelent utasítása, miszerint »változtassuk meg Rómával szembeni viselkedésünket«, ne »támadjuk frontálisan«, hanem mutassuk magunkat nyitottnak a kiegyezéshez, ha Róma megengedi nekünk, hogy egyfelől megtartsuk az 1962-es liturgiát, és másfelől »meghatározott körülmények között bizonyos szabadsággal cselekedjünk«, nem kompromisszum, mely a közösség papjainak és laikusainak hitére nézve veszélyt jelent, és a híveket a modernizmus lejtőjére vezeti.” Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet. Nem tradicionalista püspök, nem katolikus pap, nem tradicionalista teológus, nem katolikus szakértő, nem egyetemi professzor, nem, egy egyszerű kelet-magyarországi fiatalember írta. „Tisztelt Eszter Asszony! Nem tartja lehetséges magyarázatnak, hogy ez a [pápa]választás egy lehetőség Istentől a Pius Közösség vezetése felé, hogy észhez térjenek és visszakozzanak a küszöbön álló egyesüléstől?” A válaszom ez volt: „De igen, biztos vagyok benne, hogy Isten – ezt is – üzenetnek – is – szánta nekik. A nagy baj csak az, hogy úgy tűnik, legalábbis eddig, hogy ők ezt nem így fogják fel. T. i., aki kezd megátalkodni a bűnben, vagyis, aki az első figyelmeztetéseket visszautasítja, az később egyre kevésbé lesz alkalmas és képes megérteni ezeket – ezt nevezik megátalkodottságnak.” Basilea Schlink anya [a Béke minden áron szerzője] írta egyszer, hogy büszkék és boldogok lehetünk, hogy egy olyan korban élünk, melyben a kereszténység sorsa dől el, és nem akkor, amikor lanyhán is üdvözülni lehetett. Ha a dolgok állása nem lenne olyan tragikus, nem jelentené lelkek sokaságának elvesztét, akkor kifejezetten szórakoztató és végtelenül tanulságos lenne, hogy ennyire világosan bele lehet látni a történelem, az emberi sorsok alakulásának folyamatába, fel lehet ismerni annak logikáját, törvényszerűségét.      Egyetlen bűnös tett sem jön úgy, mint derült égből a villámcsapás, hanem pontosan kiszámíthatóan, sok eleinte apró, aztán folyamatosan egyre nagyobb vétkek következményeként, melyek mind elhomályosítják az értelmet, mert Istentől távolítanak el. Az FSSPX vezetőinél, papjainál ugyanúgy megtalálható a bűnöknek ez a felépítése, mint a híveknél. Körülbelül 15 évvel ezelőtt a salzburgi kápolnában még rám szóltak a hívek, amikor egyszer nem elég hosszú szoknyában mentem szentmisére. Ma már hívek is alig vannak, olyanok pedig, akik azok egyre növekvő táborának tagjaira, akik a kápolnarendet figyelmen kívül hagyva járnak misére, már egyáltalán nincsenek.      Rómában ugyan még kint van a kápolna rend, Albanoban még kint van a tiltó tábla, hogy a nők szűk nadrágban nem léphetnek be a kápolnába, de ez a világon semmit nem számít már, hiszen senki nem tesz semmit az ellen, hogy közvetlenül az áldoztatórács mögött olyan család foglaljon helyet, melynek két nőtagja 10 centis tűsarkú cipőben és harisnyaszűk és vékony farmerben foglaljon helyet, csakúgy, mint egyesek a budapesti Piuszos kápolnában.      Úgy tűnik, éppen most, amikor a legfontosabb lenne, mindenki megfeledkezik Urunk saját szavairól: „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is.” (Lk 16,10)      A szeretet-vallás mindent megengedő szelleme a Piusban ugyanúgy elöntött mindent, mint a világ többi részében. Enélkül soha nem fogadták volna el a papok és hívek Bergoglio álszenteskedését. A szeretet-vallás pedig azért hódíthatott meg mindent, mert nem követel semmit senkitől! Nevében nyugodtan ki lehet közösíteni, meg lehet gyalázni mindenkit, aki a katolikus tanításra akarja felhívni mások – legyenek ezek hívek, vagy a közösség papjai, netán rendfőnöke figyelmét. Amit egy egyszerű hívő, például a fent idézett magyar laikus fiatalember világosan látott, hogy t. i. Bergoglio megválasztása Isten különös kegye – is – a Pius Közösség számára, hogy elálljon kiegyezési szándékától, azt azok, akik 40 évig „üvöltöttek” Róma hitehagyása és próbálkozásai ellen, most egyszerűen nem veszik észre!      Ismerve a Cor unum utasításait, nem csoda, hogy a Piuszos kiadványok minden mással foglalkoznak, csak a fontos, sorsdöntő katolikus kérdésekkel nem. Amikor én csatlakoztam a Pius Közösséggel, újságjaik túlnyomó többségben a helyzet, a Vatikán szavainak és tetteinek magyarázatát adták, úgy hogy mindenki tájékozódhatott. Most, amikor a tájékoztatás, az informálódás számtalan lélek sorsát dönti el, a Piuszos lapok az időjárással foglalkoznak rendfőnökük kifejezett parancsára. Ha Fellay meg is tiltja, hogy a híveket tájékoztassák (erről is van bizonyíték az említett „37 pap nyílt levelében”) az ő szándékáról, annak legbiztosabb és legobjektívebb mércéje, hogy ez mi, a hivatalos Piuszos cikkek tartalma és stílusa elárulja. Feltéve: 2013. március 22.