Írta: Mattia Rossi (Il Foglio – 2013. április 3.)
Joseph Ratzinger összes műve 11. kötetének – ami a „Liturgia teológiája” címet viseli – hátsó borítóján egy nem különösebben eltakart kijelentés olvasható: „A liturgiához való viszonyban dől el a hit és az Egyház sorsa.”
Ferenc pontifikátusának (vagy inkább episzkopátusának?) első napjai rémítően aktuálissá teszik, és mindenképpen kényszerítenek minket arra, hogy elgondolkodjunk a szegénység (nem nyomor) és a liturgia közötti viszonyról. Egy elmélkedés, melyet nem szabad alábecsülni, mely egy emberi dimenzió, a szegénység és egy isteni dimenzió, a liturgia viszonyát taglalja. Pont ezt, mivel a zsinat-utáni harcos években a liturgia mélységesen isteni természete sokak tudatából teljesen eltűnt: A mennyországnak a földön való láthatóvá-tétele, a mennyei Jeruzsálem földi előlegezése – ennek felségességét és pompázatosságát a liturgiának legalább jelzésképpen meg kell jelenítenie.
A liturgiában, Krisztus keresztáldozatának vértelen megjelenítésében, Isten az, aki az emberrel találkozik: a liturgiát nem az ember végzi – hiszen akkor bálványimádás lenne –, hanem Isten, ahogy ezt a II: Vatikáni Zsinat is emlékezetbe idézi.
Ebben az összefüggésben nyilvánvalóan a ruházat kérdésének is nagy jelentősége van. … [A celebráló] miközben szimbólumokkal és a tradícióval burkolja be magát, mindenkinek megmutatja, hogy már nem magához tartozik, és még kevésbé a világhoz. Krisztushoz tartozik, ő Krisztus mása (Alter Christus), a papnak ez a szerepe a liturgiában. A paramentumok, a ruhák által már nem privátember, hanem egy másik számára készíti elő (parare) a helyet, és ez a másik Krisztus, az univerzum Királya. Ezalatt a ruhák pompáját eltüntetni, elszegényíteni mindenképpen Krisztus elszegényítését jelenti.
Pont Jézus maga volt az, aki a személyes szegélység ideáját elválasztotta az Egyház szegénységétől. János Evangéliumában tette ezt, amikor Betániában elfogadta, hogy Mária drága olajjal kenje meg. „Mária vett egy font valódi nárduszból készült, drága olajat, megkente vele Jézus lábát és megtörölte a hajával, a ház betelt az olaj illatával. Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: »Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?« De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak. Jézus így szólt: »Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.«” (Jn 12,3-8) „Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.” (Mt 26,13)
Jézus e szavakkal először is helyeselte a drága olajokat használó liturgiát, és az elbeszélésből azt is megtudjuk, hogy a 12 tanítványnak közös kasszája volt.
Vissza akarunk térni az eredethez: Akkor azokhoz az arany és bíbor kendőkhöz is vissza kell térnünk, amiket Péter sírjában találtak. Ezzel bizonyságot nyert – mivel a nyomor az Egyház kulturális életének nem ismertetőjegye –, hogy azt „hagyja ránk, amit magam is kaptam” (1 Kor 15,3), hogy Pál apostol megállapítását használjuk.
XII. Pius pápáról, a liturgikus bőség kollektív megtestesítőjéről, azt mondják, hogy csupasz fadeszkákon aludt és nagyon szerényen étkezett. Ezt azonban mint privát ember tette, a nyilvánosság teljes kizárásával. Ezzel szemben a mozetták, a kazulák a mennyei Jeruzsálem, az angyalok liturgiájának a kifejeződései, ahogy Nagy Szent Gergely mondja. Egy tradíció, mely a gregorián énekből áll, ami Isten szavának zenei inkarnációja, jelenti az Igére adott korrekt válasz garanciáját. Egy tradíció, mely egy szent, változatlan nyelvből, a latinból áll, melyben minden szó már maga teológia. …
„Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20), jelenti ki Szent Pál. A pap a paramentumokkal „Krisztust öltötte magára” (Gal 3,27), „magára ölti az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott” (Ef 4,24), hogy Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban legyen.
Az irgalmas atya, miután átöleli elveszettnek hitt fiát, mely a lelki feltámadást jelenti, parancsot ad, hogy hozzák hamar „a legdrágább ruhát” (Lk 15,22).
És ez nem más, mint a Sacrosanctum Concilium, a II. Vatikáni Zsinat egyik dokumentumának a megvalósítása: „Az ordináriusoknak körültekintően kell figyelniük arra, hogy szent edényeket és a paramentumokat vagy értékes műtárgyakat nehogy eladjanak vagy nehogy hagyják, hogy ezek tönkremenjenek, hiszen ezek Isten házának a díszei. A Rubricae Generales Missalis-ban szintén az áll, hogy a nagyobb ünnepnapokon drágább, értékesebb ünnepi miseruhákat lehet használni.
[Micsoda zsinat volt az, melynek utasításait ennyire figyelmen kívül lehetett hagyni? Hiszen tudjuk, hogy a zsinat után, sőt már alatta is tömegével szórták ki a szemétdombra a templomok liturgikus tárgyait. És ma mi más történik, mint Isten házának tudatos rombolása, amikor a még meglevő régi templomokat is „renoválják”, és a rondábbnál, rondább, sivárabbnál sivárabb épületeket emelnek helyettük?]
(A fotón az új Boldog (?) II. János Pál plébánia-központ Fasano-ban)
Feltéve: 2013. június 7.