Robert Spaemann filozófus szerint a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) vezette be a katolikus Egyház „hanyatlásának korát”. „A zsinat restté, lanyhává tette a katolikusokat”, mondta Spaemann a „Die Welt” napilapnak adott interjújában. „Minden túl bágyadt, erőtlen lett.” Olyan emberek, akik tagadják Krisztus feltámadását katolikus teológus-professzorok maradhatnak, és papként a misében prédikálhatnak. Ugyanakkor azokat a laikusokat, akik nem akarnak egyházi adót fizetni [Németországban nagyon magas az egyházi adó, és automatikusan vonják le a bérből], kihajítják az egyházból. „Ahol ilyen történik, ott valami nincs rendben.” A zsinat a nyugati államokban lezajlott kulturális forradalom része lett, és az egyháznak a szekuláris világhoz való „hasonulásához” vezetett, fogalmazta meg kritikáját Spaemann. Holott a zsinatot összehívó pápának, XXIII. Jánosnak az volt a célja, hogy az egyháznak a világgal való szembenállását aktualizálja, „ami mindig megvolt, és aminek mindig meg kell lennie”, mondta a filozófus. „Ez pont a hasonulás, az alkalmazkodás ellentéte.” Spaemann szerint a zsinatot a mindenáron való harmóniára való törekvés jellemezte. Egészen az énekeskönyvekbe menően elimináltak mindent, ami vitát vagy konfliktust válthat ki. A zsinat „áldását akarta adni az emancipált és kulturális forradalmi korszellemre”. A parancs: „szeressétek ellenségteket” mára elvesztette értelmét, mert már maga a szó, „ellenség”, illetlen. „Az úgynevezett haladó katolikusok számára valójában már csak egyetlen ellenség létezik, a tradicionalisták.” 2013. január 16.