(forrás: www.katholisches.info – 2013. május 28.)
Genova érseke (1946-tól 1987-ig), Giuseppe Siri bíboros egyházmegyéje újságjának, a „Rivista Diocesana Genovese” lapnak 1975. januári kiadásában megjelentette az egyházi élet alakulásához fűzött gondolatait:
[Síri bíborossal kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: Sarto vagy Siri?.]
Újságokat és könyveket jelentetnek meg, amelyek szemrebbenés nélkül tagadják azt, amit a Trienti Zsinat kötelező hitigazságként definiált, elfogadják a gondolkodásnak azokat a formáit, melyeket Szent X. Pius pápa mind a Pascendi enciklikában, mind a Lamentabili dekrétumban határozottan elítélt, rehabilitálják Loisy-t [a progresszízmus egyik atyját, akit Szent X. Pius pápa 1909-ben kiközösített], a Biblia történeti könyveinek történelmi értékeit kétségbe vonják, a protestáns Bultmann pusztító teóriáit teszik meg mércének, és közömbösen figyelnek az Alpokon túli szerzők mondataira, akkor is, ha azok az Isteni Kinyilatkoztatás magját, Krisztus istenségét támadják meg.
Ha az alapelvekkel könnyelműen bánnak, akkor természetesen az egyházi erkölcs és fegyelem terén mindenki azt tesz, amit akar. Ezen alapvető szemszögből nézve, a progresszívizmus abban áll, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat viszonylagosnak tekintik, amilyen gyorsan csak lehet, igyekeznek megváltoztatni őket, és az embereknek akkora szabadságot biztosítanak, amivel ők igen rövid idő múltán már nem tudják, hogy mit kezdjenek, és mindezt az Abszolútum szeme láttára.
Egyszer erre az útra érve, a progresszívizmus azonossá válik a relativizmussal, és az „imádandó” embernek nem hagynak meg már semmit, még a reményét sem! Természetesen nem minden ember, aki progresszistának számít, ismeri ezeket az összefüggéseket. De ők is elfogadják ennek következményeit és a logikus következtetéseit annak, amiről semmit nem tudnak. Ha vétkesek ebben – Isten fogja ezt megítélni –, akkor vétkük abból áll, hogy nem kutatnak annak miértje után, aminek fanatikusan a pártjára állnak.
A kereszténység két fő részből áll: a hitből és a katolikus vallás megélése során kialakuló lelkületből, viselkedésmódból. A mai világ ez utóbbinak a terméke, még akkor is, ha maga az alap már csak apró nyomaiban fedezhető fel benne. Talán azt sem túlzás állítani, hogy ha nem lett volna kereszténység, az emberiség már kihalt volna, hiszen a kereszténységen kívül egyetlen vallás sem képes fenntartani egy civilizációt, egy „élhető” világot.
A kereszténnyé lett muzulmánok (például a Mark A. Gabriel néven író volt imám és volt kairói egyetemi tanár) mind azt állítják, hogy a hithű muzulmánok attól lesznek terroristává, azért kínoznak meg és gyilkolnak halomra ártatlan embereket, mert a Korán parancsolja ezt nekik. Ez tényleg így van, de ez az igazságnak csak az egyik része. Ha a Korán nem buzdítaná a hithű muzulmánokat a szent háborúra, a muzulmánok akkor is kegyetlenek lennének, mert a vallásuk egyéb tanítása is ilyenné teszi őket.
Kemál Atatürk, az első világháború utáni Törökország vezetője, abban a meggyőződésében, hogy az iszlám nem alkalmas az országépítésre, ki akart irtani minden vallást és hagyományt Törökországból. Még a fez viselését is szigorú törvénnyel tiltotta. Követői egy európai Törökországról álmodoztak, és a nyugatot, főleg a francia divatot utánozták. Csak azt nem látták, hogy Európa a keresztény vallás, a keresztény életmód, a keresztény kultúra terméke. Ezért aztán attól, hogy a Gázi (Kemál Atatürk) 1920-ban eltörölte az iszlám vallást, illetve magánüggyé degradálta, földönfutóvá tette a derviseket és imámokat, és mindenben Európához igazodott, Törökország még nem vált „civilizálttá”.
De ez nem csak az iszlámra, hanem minden más nem keresztény vallásra igaz. Egyik sem alkalmas arra, hogy felépítsen és megtartson egy közösséget, hiszen egyedül a katolikus Egyház Isten egyháza, azé az Istené, aki az eget és a földet teremtette, következésképpen a világnak a „használati utasítását” megadta. Csak a katolikus Egyház őrzi és tanítja és adja tovább hiánytalanul ezeket a „használati utasításokat”, következésképpen egyedül az általa formált világ maradhat tartósan fent.
Ugyanakkor egyedül a megkeresztelés, a Credo megvallása, sőt még a parancsok teljesítése sem teszi életmódjában, szokásaiban, lelkületében is kereszténnyé az embert, erre csak a megélt vagy örökölt kereszténység képes. Az Egyház születése után még évszázadokig tartott, amíg a keresztény vallás átformálta az embereket, és rajtuk keresztül a közösségeket, amíg irgalmassá, könyörületessé, udvariassá, becsületessé, egyszóval jóérzésű, erényes emberré, és ezzel közösséget fenntartó erővé formálta őket. A keresztség által ugyan kereszténnyé válik valaki, a katekizmus oktatás során megtanulja vallása igazságait és törvényeit, de lelkülete csak hosszú, hosszú munka után változik igazán keresztényivé.
Természetesen ezt a nehéz utat idővel nem kellett mindenkinek minden részletében újra megjárnia. A keresztény környezet, a generációk során átadott örökség idővel már csaknem „kész keresztényeket hozott világra”. Ezután már csak ennek megőrzése és továbbadása volt az új generációk feladata.
Nos, a modernizmus volt az első eretnekség, mely nem – csak – a katolikus vallás dogmáit, hanem a lelkületét, a megélt szokásait akarta lerombolni. [lásd a Pascendi enciklikát és Síri bíboros fent idézett szavait.] Ez a rombolás annyira sikerült, hogy idővel sor kerülhetett a II. Vatikáni Zsinatra, ahol ezeket az elhajlásokat már beépítették az egyház hivatalos tanításába, szokásaiba, liturgiájába is. (Gondoljunk csak például az „új” naptárra, mely elszakította a polgári névnapokat a szentek ünnepeitől, amivel a keresztnevek viselőiből mesterségesen kiirtották a nevük és védőszentjük közötti nyilvánvaló kapcsolatot.)
Amikor Maeßen atya 2012. nyarán odaadta nekem Malachi Martin Az utolsó pápa című könyvét, azt mondta, hogy a könyv utolsó része (a pápa lemondása) fantazmagória, azt akár nem is kell elolvasnom. Ki hitte volna akkor, hogy alig pár hónap múlva megtörténik az, amit Martin atya már 1995-re jósolt. Talán nem tévedés ezek után azt feltételezni, hogy Jézus ellenségei valóban úgy látták, hogy eljött az idő a végső cselekvésre, és tényleg azt akarták, hogy II. János Pál pápa mondjon le (emlékszem, a média sokat beszélt annak idején erről). Ugyanakkor azt is beszélték, hogy II. János Pál ahogy öregedett és betegedett, egyre konokabb lett. Amint tudjuk, ő tehát nem mondott le.
Tényleg butaság azt feltételezni, hogy a szabadkőműveseknek mégis szükségük volt egy pápa lemondására, mintegy az utolsó próbatételre? Ugyanis joggal gondolhatták, hogyha azt is szó nélkül eltűrik a katolikusok, akkor tényleg jöhet már az „ő emberük”, aki a végső simításokat is elvégzi az egyház koporsóján. Az elmúlt bő 100 év az egyház életében arra volt jó, hogy az embereket annyira hitehagyottá tegyék, hogy egy pápa-lemondását elfogadják. És Jézus ellenségei jól számítottak: azok, akik ezt szó nélkül, sőt farsangolással, dicshimnuszokkal fogadták, azon sem akadtak már fenn, amikor a lemondott pápa utóda vallási beidegződésük alappilléreit zúzza szét, teszi nevetségessé, jelenti ki bűnnek, farizeusi magatartásnak. Bergoglio egész egyházi ténykedése, mind a korábbi, mind a mostani, nem más, mint a legelemibb katolikus viselkedésmód lerombolása.,
Évszázadokba telt, amíg a pogány Európa – már megkeresztelt – népeiből valóban keresztény lelkületű közösségek, és ezáltal keresztény európai civilizáció lett. (Az 1500 utáni missziós területek máig nem váltak igazán kereszténnyé, egyfelől, mert sokkal tovább voltak pogányok, mint Európa, másfelől, mert az azóta eltelt idő is kevésnek bizonyult a teljes átformálásukra.) Lerombolni ezt a lelkületet már sokkal gyorsabban megy, ha ez a romboló folyamat az elején még döcögött is, mostanra már szélsebessé vált, különösen mivel a legmagasabb helyről vezetik és támogatják. Olyan ez, mint egy magas hegyre lassan, nehézkesen felmászni, de onnan egy ugrással visszaérkezni a mélybe.
Ha Bergoglio végzett rombolási munkájával, egy restaurálás, különösen a mai újpogány világban, emberi számítások szerint elképzelhetetlen.
Feltéve: 2013. május 29.