Vajon miért keresik a Szent X. Pius Papi Közösség vezetői az újegyház kegyét, hogy csatlakozhassanak hozzá, amikor Lefebvre érsek ezt a közösséget éppen azért alapította, hogy ellenálljon az újegyháznak?      [megj.: Aki azt hiszi, hogy a kiegyezés-téma lezárult, annak figyelmébe ajánlom a közösség német disztriktjének a honlapját – nyilván a többi is hasonló –, ahol P. Steiner, aki korábban a legvadabb Róma-támadó volt, a közösség weblapjából – és havi újságjából – egyfajta kedélyes bulvár lapot csinált, ahol például a pápa legújabb könyvét propagálja, a modernista püspökök beszédeit dicséri – ha azok egy mákszemnyi jót mondtak éppen, és egyébként teljesen érdektelen híreket vonultat fel.]      Ezen égető kérdésre adott egyik válasz úgy hangzik, hogy a mostani elöljárók az érseket valójában soha nem értették meg helyesen. [megj.: Maeßen atya is ezt mondta nekem augusztusban.] Az 1960-as években a II. Vatikáni Zsinat katasztrófája után az érsekben csak az 1950-es évek katasztrófa-előtti egyházának lehetőleg töretlen folytatását látták. A való életben az érsek sokkal több volt ennél, de miután meghalt, a közösség elöljárói már csak arra törekedtek, hogy az 1950-es évek kedélyes katolicizmusába visszakerülhessenek. Azon igyekezetükkel, mellyel Jézus Krisztust a keresztje nélkül akarták, nem álltak egyedül, hiszen ez végülis az ember számára egy nagyon kedvelt recept. Az 1950-es évek katolicizmusa összehasonlítható azzal az emberrel, aki egy veszélyes szakadék szélén áll. Egyfelől a katolicizmus abban az időben még teljes nagyságában létezett, hiszen különben nem jelentett volna a II. Vatikáni Zsinat ilyen nagy zuhanást. Másfelől azonban már veszélyesen közel volt a szakadékhoz, hiszen különben nem zuhanhatott volna olyan mélyre az 1960-as években. Az 1950-es évek egyházában bizonyos, hogy nem volt minden rossz, csak éppen túl közel került a katasztrófához. Hogyan történhetett ez? A válasz úgy hangzik, hogy a katolikusok az 1950-es években ugyan általában és kívülről nézve még fent tartották az igazi vallás megjelenési formáit, de e katolikusok zöme bensőleg már a modern világ istentelen tévedéseivel kacérkodott. Elsősorban e tévtanokkal: liberalizmus (az életben a legfontosabb a szabadság); szubjektivizmus (az ember értelme és akarata minden objektív igazságon és minden objektív törvényen kívül áll; egyéni, a tényekről tudomást venni nem hajlandó szemléletmód); indifferentizmus (ezért semmilyen szerepet nem játszik, milyen vallása van az embernek), és így tovább.      A még hívő, illetve hitüket még megtartani akaró katolikusak lassan alkalmazkodtak e tévtanokhoz. Bár még el akartak járni a vasárnapi szentmisére, és valószínűleg gyónni is akartak, mégis agyukat már az ocsmány médiával traktálták, és már morgolódtak bizonyos egyházi törvények miatt, mint például a laikusok házasságának felbonthatatlansága és a klerikusok cölibátusa. Ezért e katolikusok ugyan még talán ragaszkodtak a hitükhöz, de már biztosan egyre kevésbé akartak az őket minden oldalról körülvevő, csillogó és vallástalan világ hatalmas áramlatainak ellenállni. Magyarul, a katolikusok egyre közelebb kerültek a szakadék széléhez. Természetesen Lefebvre érseknek is megvoltak a maga gyengéi, melyek – ha szabad ezt mondani – a közösség mai nehézségeiben tükröződnek vissza. Ne kövessük el tehát azt a hibát, hogy istenítjük őt. Ugyanakkor az 1950-es években biztosan az a püspök volt, aki egyfelől kifelé sugározta a katolikus fenotípust, másfelől lelke mélyén a katolicizmus teljes szubsztanciáját is birtokolta, amit az afrikai apostoli missziójának gazdag gyümölcsei bizonyítanak.      Ezért sikerült neki szinte egyedüliként egy zsinatelőtti szeminárium és egy kongregáció újrafelállítása, miközben püspöktársainak legnagyobb részét a II. Vatikáni Zsinat szellemileg sikeresen megkárosította és megbénította. Sok fiatal férfit szinte elkápráztatott a zsinati pusztaság közepette az érsek katolikus oázisának a látványa. Ezen kívül az érsek karizmája sok új hivatást vonzott. De 10-20 évvel 1991-ben bekövetkezett halála után az érsek öröksége egyre nehezebben tud ellenszegülni a modern világ még erősebbé vált sodrásának. Megunva a kereszt terhét – amit a hivatalos egyház és a világ megvet és visszautasít –, a közösség elöljárói elkezdtek arról álmodozni, hogy még egyszer hivatalosan elismerjék őket. Időközben ez az álom rögzült bennük, mert az álmok köztudottan sokkal kedvesebbek, mint a valóság.      Imádkozzunk ezekért az elöljárókért. Az 1950-es éveknek végük van, és soha többé nem térnek vissza. Kyrie eleison Feltéve: 2013. január 17.