A liberalizmus tényleg olyan szörnyű, mint ahogyan némelyek állítják? Ha ezt vagy azt a személyt liberalizmussal vádolják, akkor a megvádoltak többsége tagadja, hogy ez az elnevezés illik rá. Akkor most melyikőjüknek van igaza, a vádlónak vagy a megvádoltnak? Ez a kérdés minden bizonnyal megérdemel egy komoly vizsgálatot, hiszen a „liberalizmus” a modern mindent felölelő tévedésének behelyettesítőjeként szerepel, és ez felelős azért, hogy megszámlálhatatlanul sok lélek a pokol örök tüzébe kerül.
A „szabadság” fogalma vagy arra vonatkozik, amitől valaki szabad, azaz szabad valamilyen kényszertől, megszorítástól vagy ehhez hasonlótól, vagy arra, aminek érdekében szabad valaki, azaz egy bizonyos célért vagy valaminek az érdekében. A szabadság e két aspektusa közül a negatív szabadság – tehát a kényszertől való mentesség – időben a pozitív szabadság – tehát a valamely cél érdekében levő szabadság – előtt áll, de fontossági sorrendben mögötte. Időben azért áll a negatív szabadság először, mert, ha egy cél elérésében akadályoztatva vagyok, akkor ezt a célt objektív nem érhetem el. Nos, a liberalizmus a valamitől való felszabadulást magas, vagy jobban mondva, a legmagasabb értékké emeli, függetlenül attól, hogy ezáltal mi számára szabadít fel, vagyis a jó vagy rossz céltól függetlenül, aminek érdekében a szabadságot használják. Ily módon tehát a szabadság, a valamitől való felszabadítás elválik a jó vagy rossz céltól, vagyis a jótól és a rossztól mint értéktől. Csakhogy éppen ez a jó és gonosz közötti különbségtétel jelentős része Isten teremtésének, és külön az ember számára lett létrehozva, hogy ő a Paradicsom kertjében a tiltott gyümölcstől kezdve mind a mai napig a menny és a pokol között meg tudja hozni döntését. Ha tehát Isten törvénye fölött megszűntetik a kényszert, ez azt jelenti, hogy az embert Isten fölé helyezik. Istennek a jóról és rosszról hozott erkölcsi törvényének ezen rejtett tagadása által a liberalizmus implicit háborút folytat Isten ellen, mivel a liberalizmus az ember-„jogát”, hogy Isten isteni joga felett uralkodjon, minden ember szabad választásának tárgyává teszi. Ahogy már Lefebvre érsek megmondta, a liberálisok „36 különböző módon” lépnek fel, és e módok közül messziről sem mindegyik vezet tudatosan háborút Isten ellen. Ennek ellenére a liberálisok logikus konzekvenciája az Isten elleni háború, mert a szabadságot mindannyian a legmagasabb értéknek nyilvánították. Ez okból érvényes sokukra, hogy minden megengedett a számukra. Hiszen amint Istent és az Ő törvényeit félredobják, a liberálisok számára a szabadság imádata valláspótlékká válik: vallás törvények nélkül, eltekintve a liberálisok saját akaratától.
Ennek a valláspótléknak ezen kívül még meg is kell szabadulnia az igazi vallástól, mert az elzárja előle az utat. És így válnak a liberálisok magától értetődően az Isten rendje elleni harcosokká a teremtés minden területén: a nemtől független házasság, a gyerek nélküli család, az igazi vezetőktől mentes állam, az erkölcstől mentes élet stb. A katolikus Egyház 20 évszázadon keresztül elítélte ezt az őrületet. De a II. Vatikáni Zsinattal a hivatalos egyház engedett a liberalizmusnak. Például a „Dignitatis Humanae” nyilatkozattal, melyben az áll, hogy minden állam köteles polgárainak biztosítani a civil korlátozások alóli szabadságot, hogy saját, tetszés szerinti vallását gyakorolhassa – ahelyett, hogy az igazi vallás gyakorlásának szabadságát szavatolnák és biztosítanák. A Szent X. Pius Papi Közösség elöljárói közösségüket pont a zsinati rómaiak fennhatósága alá akarják helyezni. Az ilyen terv az igazi vallás számára „öngyilkossági művelet”, ahogy ezt Lefebvre érsek kifejezte. De hát végülis a szó valódi értelmében maga a liberalizmus is öngyilkosság. Kyrie eleison
|
vissza