Ugyanis a Radio Vatikan német szerkesztőségétől nyilvánosságra hozott szöveg első mondata így hangzik: „Összegyűltünk itt az esti szürkület előtt és saját jövőnkre gondolunk. És mindazokra, akik már itt hagytak bennünket. Ők most az Úrnál vannak. Ők már ott vannak, ahova mi is egykor eljutunk.” („Wir sind hier noch vor der Abenddämmerung versammelt und denken an unsere eigene Zukunft. Und wir denken an all jene, die uns verlassen haben. Sie sind nun beim Herrn. Sie sind bereits dort, wo wir auch einmal hinkommen.”)
Ezzel azt mondta, hogy minden elhunyt az Úrnál van, és hogy a még élők haláluk után szintén mind az Úrnál lesznek. Magyarul: mindenki meg van váltva.
Ugyanakkor az olasz eredeti szerint a pápa [?] valójában ezt mondta: „Ebben az órában, az esti szürkület előtt, összegyűlünk és jövőnkre gondolunk. Mindazokra gondolunk, akik elmentek tőlünk, mindazokra, akik az életben előttünk jártak és az Úrban vannak.”
[Még ha ez nem is annyira „erős”, mint a Radio Vatikan hivatalos fordítása, azért a gyakorlatban ez is pontosan ugyanazt jelenti.]
Bár, ha az egész prédikációt nézzük, százszázalékig nem állíthatjuk, hogy Ferenc egyértelműen a „mindenki-megvan-váltva” tant hirdeti, hiszen van egy mondat benne, ami így hangzik: „Fivéreink és nővéreink Isten jelenlétében vannak, és mi is ott leszünk, az Úr puszta kegyelméből, ha Jézus útját járjuk.” – De ezzel vége is van a feltételes módnak, a prédikációban minden más kizárólag a „mindannyian a mennyországba jutunk” gondolatot taglalja.
Ferenc beszédéből az üdvbiztonság hangzik ki. A bűn dimenziója, az Isten irgalmasságában való aggódó reménység, a Dies irae, a harag napja, ami az Utolsó Ítéletet jelenti, és ami 1970-ig a halotti mise szekvenciája volt, mindez teljes egészében hiányzik, mint ahogy a tiszteletteljes megborzadás is. Egyetlen szót sem ejt az örök elkárhozás lehetőségéről, de még a tisztítótűzről sem.
A prédikáció fordítása Giuseppe Nardi tollából:
A mennyország szemlélése, amit az első olvasmányban hallottunk, olyan szép. Az Úristen, a szépség, a jóság, az igazság, az ölelgetés, a tökéletes szeretet. Ez mind vár ránk. Azok, akik előttünk mentek és az Úrban haltak meg, ott vannak. Ők azt hirdetik, hogy nem műveik miatt menekültek meg – bár jó tetteket végeztek –, hanem az Úr mentette meg őket. „A menekülés Istenünktől jön, aki a trónon ül, és a Báránytól.” Ő az, aki megment bennünket. Ő az, aki minket életünk végén mint egy apa kezünknél fogva vezet pontosan abba a mennybe, ahol elődeink vannak. A legidősebbek egyike megkérdezi: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek?” (Jel 7,13) Kik ezek az igazak, ezek a szentek, akik a mennyben vannak? A válasz: „Ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérré mosták a Bárány vérében.” (Jel 7,14) Mi csak a Bárány vérének köszönhetően léphetünk be a mennybe, Krisztus vérének köszönhetően. Pontosan Krisztus vére az, ami minket megigazulttá tesz, ami nekünk a menny kapuit megnyitja. És ha mi ma ezekre a fivéreinkre és nővéreinkre gondolunk, akik az életből előttünk mentek el és a mennyben vannak, akkor ez azért van, mert ők Krisztus vérében lettek megmosva. Ez a mi reményünk, Krisztus vérének reménye! Remény, ami nem csal meg. Ha az életben az Úrral megyünk, akkor Ő soha nem csal meg!
A második olvasmányban azt hallottuk, amit János apostol tanítványainak mondott: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.” (1 Jn 3,1-2)
Istent látni, Istenhez hasonlónak lenni, ez a mi reményünk. És ma, éppen e Mindenszentek napján és Halottak napja előtt szükséges egy kicsit erre a reményre gondolni: a reményre, ami életünkben elkísér. Az első keresztények a reményt egy horgonynak képzelték el, mintha az élet horgony lenne, amit a menny partjára dobnak, és mi mind a part felé menve a horgony kötelét karoljuk át. Ez a reménynek szép képe: a szívet ott lehorgonyozni, ahol elődeink, ahol a szentek vannak, ahol Jézus van, ahol Isten van. Ez a remény, mely nem csal, ma és holnap a remény napjai.
A remény egy kicsit olyan, mint a kovász, mely a szívedet megkeleszti; az életben vannak nehéz pillanatok, de a reménnyel a lélek tovább jut és arra néz, ami ránk vár. Ma a remény napja van. Fivéreink és nővéreink Isten jelenlétében vannak, és mi is ott leszünk, az Úr puszta kegyelméből, ha az Úr útját járjuk. János apostol így fejezi be gondolatát [ez természetesen nem igaz, mert ezután kezdi csak igazán a lényeget mondani, például arról beszélni, hogy aki megszegi a törvényt, vétkezik stb., a folytatás ezt a címet viseli: „Szakítás a bűnnel”]: „És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is.” (1 Jn 3,3)
A remény is megtisztít bennünket, megkönnyít bennünket; ez a remény Jézus Krisztus vérében gyorsabban engedi, hogy haladjunk, azonnal. E mai előesti szürkületben mindenki gondolhat saját élete végére. „Milyen lesz életem vége?” Nekünk mindannyiunknak van egy szürkületünk, mindannyiunknak! Reménnyel tekintek rá? Örömmel tekintek arra, hogy az Úr fogad? Ez keresztény gondolat, ami békét ad nekünk. Ma az öröm napja van, a higgadt, nyugodt békéje.
Gondoljunk sok fivéreink és nővéreink életének a végére, akik előttünk mentek el, gondoljunk saját életünk végére, amikor eljön. És gondoljunk saját szívünkre és kérdezzük meg magunktól: „Hol van az én szívem lehorgonyozva?” Ha nem lenne jól lehorgonyozva, akkor horgonyozzuk le ott, azon a parton, tudva, hogy a remény soha nem csal meg, mert az Úr Jézus nem csal meg.
Micsoda bugyuta szentimentális, semmitmondó beszéd, „ölelgetés”, ahogy Bergoglio is nevezi. És milyen rózsaszínű! Milyen jól el lehet andalogni rajta! Nem csoda, hogy annyian rajonganak az ilyen beszédekért! Ami semmire nem kötelez, ami csak elandalít, ami megnyugtat, hogy csak így tovább, nem kell tenned semmit, csak reménykedned, és minden gyönyörűség a tied lesz!
Micsoda rombolás, micsoda szándékos butítás! Micsoda súlyos bűn mások ellen!
Különösen, ha összességében nézzük Bergoglio beszédeit, tevékenységét: Mondta-e valaha a zsidó vagy ateista és szabadkőműves barátainak, hogy egyedül Krisztus Vére mentheti meg őket? Ugye nem! Akkor miről beszél most? E kettő hogyan fér el egymás mellett? Mint pápának, csakis együtt lehet beszédeire tekinteni, Akkor pedig igenis ott vagyunk a „mindenki-megvan-váltva” tannál.
Ahelyett, hogy ilyen félrevezető, a szó legrosszabb értelmében vett ájtatoskodó beszédeket olvasnánk, vegyük inkább kézbe Kempis Tamás Krisztus követését, és abból olvassunk minden este pár fejezetet, és ha befejeztük a könyvet, kezdjük elölről. Az valóban katolikus olvasmány, ami tényleg a jó útra vezet!
Feltéve: 2013. november 11.