A PÁPASÁG TÖRÖKELLENES HARCÁNAK DIADALA
Az új pápa (született 1611-ben Como-ban, meghalt 1689. augusztus 12-én Rómában), akit a bíborosok majdnem egyhangúlag választottak meg, és aki XI. Incének (1676-1689) nevezte magát, a gazdag és régi Odescalchi kereskedőcsaládból származott. Fiatal korában nem is gondolt arra, hogy, pappá legyen. Katona szeretett volna lenni, és ha nem is lett az, egész lényében megőrizte azokat a hatalmas hadvezéri ambíciókat, amelyek fiatal kora idején a katonaság felé vonzották. Mint egyetemi hallgató került környezetébe egy bíborosnak, aki szerette volna őt az egyházi pályán látni és buzdította, hogy mint egyházjogász, használja fel képességeit, és induljon az ott ígérkező pályafutás felé. Ö azonban nem akart karrier kedvéért pap lenni: nem érezte magában a hivatás hívő szavát.
A „szegények atyja” (ezt a nevet pápai legátusként Ferrara-ban végzett karitatív tevékenységéért kapta), így nevezte X. Ince az új kardinálist, aki a maga kormányzói területén valóban a szegények atyja volt. Négy évig kormányozta a novarai püspökséget, és ezalatt sikerült az ottani klérust reformálnia. A jótékonysága mellett ekkor tükrözött ki rajta jellemének egy másik tulajdonsága: éber és éles lelkiismeretessége papi székek betöltésében. Azonban a vidék éghajlata megrendítette egészségét és súlyos betegen vonult vissza Rómába, ahol a jótékonyságnak élt, s különösen egy pestis idején tárult fel ebben való nagysága. Kórházakat alapított, hónapokon át látta el ennivalóval a Tiberis áradásától tönkretett proletár-városrészek lakóit; emellett bíborosi jövedelmének tekintélyes részét küldte Lengyelországba a törökellenes harcokra. Ö volt a legszentebb életű bíboros, kora reggel mondott misét templomaiban. Az egyszerű nép között vett részt ájtatosságaikon, így például minden pénteken ott lehetett látni a jezsuiták templomában, a Gesu-ban, ahol a jó halál kegyelméért imádkozott.
Diplomáciája elnyűhetetlen fáradtsággal dolgozott azon, hogy legalább rövid időre helyreállítsa a keresztény Európa egységét. Milyen ellenséges erőket kellett leküzdenie, azt misem mutatja jobban, mint az ügyet előkészítő kitűnő megbízottjának, Marco D'Avianónak útja és az a tengernyi kaland és szenvedés, amelyen keresztülment.
A diplomácián kívül most újra ez, egy népmozgalom keltése volt a pápaság kezében az eszköz arra, hogy a vonakodó politikai Európa vezetőit erkölcsileg befolyásolja. D'Aviano elvállalta a küldetést, 1680-ban Bosenen, Brixenen és CLlausenen át Innsbruckba ment az ott betegen fekvő Károly herceghez, de egész útján végig, mint a mögötte felgyúlt tűz, a prédikációi által felrázott néphangulat kísérte. Károly herceg személye a dunamenti monarchia katonai elhatározásait jelentette, de nem volt jelentéktelen tényező az az erkölcsi erő, amely felrázta a törökkel szemben elsősorban érdekei ellenére is közönyös; vagy legalább is vonakodó és bizalmatlan osztrák népet. Ugyanez volt a hatása akkor, amikor Salzburgon, Braunaun és Passaun át Linzbe sietett; ekkor már egész Ausztria felett uralkodott a „Türkengefahr” félelme és a császári udvar már Linzbe vonult vissza.
Bécs felszabadításának legfényesebb jeleneteit is Marco D'Aviano szereplése adja meg. 1683. augusztus 28-án még Páduában van, de szeptember elsején Innsbruckon át már Linzbe ért, s a nagy bizonytalanságban óvatosan előrenyomuló sereggel lefelé tart a Dunán, s szeptember 8-án a Tulln melletti táborban ő mondja a hadjáratot megnyitó ünnepélyes tábori misét, fellelkesíti a hadsereget és megakadályozza a fenyegető egyenetlenséget. Szeptember 12-én a Kahlenbergen van és ott mond misét Bécs felszabadulásáért. A keresztény seregek az ő oldala mellől vonulnak a küzdelembe.
Bécs felszabadítása óriási eredménye volt a pápai diplomáciának. Az egyetemes európai önzés és kislátókörűség megállt volna ennél az eredménynél. A korabeli Európa politikai köztudata sokkal fejletlenebb volt, a fejedelmi udvarok légköre és tényezői sokkal zavarosabbak és ziláltabbak, semhogy felül tudtak volna emelkedni apró dinasztikus és helyi érdekeken és viszályokon. Az egyetemes Európa tisztultabb légkörét mindenesetre kétségtelenül a pápai politika jelentette ekkor, és egyedül ő volt képes a törökellenes erőket további működésre aktualizálni a legszerencsétlenebb, a legelhagyatottabb és leggazdátlanabb európai nemzet és ország, a magyarság és Magyarország javára.
Minden kor egyik legnagyobb szabású diplomáciai hadművelete volt és marad ez a fáradozás, amellyel XI. Ince szinte diplomáciai ostromzárral veszi körül Franciaországot. Ennek a kornak Franciaország az uralkodó nagyhatalma, diplomáciája szinte zsarnokian szab irányt az egész kontinens számára, központi helyzeténél fogva meg tud akadályozni minden neki nem tetsző kezdeményezést. S XIV. Lajos szinte önkívületileg menő tudatossággal tartja magát az irányvonalhoz: nem engedni más nagyhatalom kialakulását Európában, még ha az egyetemes keresztény érdekekkel ellenkezik is ez a kegyetlen makacsság. De volt még más nehézség is. Ott volt a hadjárat pénzügyi alátámasztásának kérdése. A megmozdított országok között egyik sem rendelkezett financiális feleslegekkel, legkevésbé a legjobban érdekelt fél, a Habsburg birodalom, sőt annak reménytelen és sivár pénzügyi helyzete nyomasztóan hatott az egész hadjáratra. A pápaság viszont már megmozdító első segítségként is 1.200.000 aranyat bocsát a hadseregszervezés rendelkezésére. Gazdasági és diplomáciai alátámasztással így sikerül 180.000 főnyi 'hadsereget kiállítani – 150 év után végre, Magyarországért. Európa magától, afféle érzülettől és ösztöntől hajtva erre mindvégig képtelen lett volna, mint ahogy eddig képtelen volt erre 150 éven át. Ez most történt először! 1684-től kezdve tehát megindult a magyar felszabadító háború, s ennek szinte minden egyes mozzanatához fűződik a pápának valamilyen közvetlen ténykedése. További adatok Boldog XI. Ince pápaságából
XI. Ince megfélemlíthetetlen védelmezője volt az Egyháznak. Elvetette a XIV. Lajos által kidolgoztatott ú. n. „gallikán cikkelyeket” (Declaratio cleri gallicani = a francia nemzeti egyházat megillető különös jogok, szabadságok, kiváltságok összessége; mely elsősorban azt a tételt tartalmazza, hogy a francia egyház feje a francia uralkodó), és ennek tagjait kiközösítéssel fenyegette meg. A római nép halála után rögtön szentként kezdte el tisztelni. De a hamarosan elindított boldoggá avatási eljárást a francia király nemtetszése miatt félbeszakították. Csak 200 év múlva, XIII. Leó és XI. Pius indította újra a pert, amit XII. Pius pápa zárt le 1956-ban, amikor XI. Incét boldoggá avatta. Boldog XI. Ince pápa budai szobrának talpazatán Francesco Buonvisi bíboros mellett, jobb oldalon áll Aviánói Márk, akit az Egyház szintén boldoggá avatott.
(forrás: wikipedia) XI. (Boldog) Ince pápa (sz. Benedetto Odescalchi), (Como, 1611. május 16. – Róma, 1689. augusztus 12.) a római katolikus egyház pápája 1676. szeptember 21-étől haláláig.
Comóban született egy gazdag kereskedőcsalád gyermekeként. Jezsuitáknál nevelkedett, jogi tanulmányait Rómában és Nápolyban végezte. VIII. Orbán idején lépett az egyházkormányzat szolgálatába. X. Ince nevezte ki 35 évesen bíborossá. Amikor a pápa Ferrarába küldte legátusként, hogy az éhező embereken segítsen, „a szegények atyjaként” mutatta be őt. 1650-ben nevezték ki Novara püspökének. 1656-ban – egyes források szerint gyenge egészségi állapot miatt – a pápa engedélyével lemondott és visszatért Rómába. XI. Ince megválasztása után azonnal nekilátott a vatikáni adminisztráció átalakításának. Az elődei alatt szétzilálódott és eladósodott pápai kincstárat újjászervezte, takarékossági intézkedései folytán néhány éven belül a kiadások és bevételek mérlege újra pozitívumot mutatott. Rendeletben betiltotta a bíborosok között uralkodó nepotizmust.
Pápaságát végig kísérte elkeserítő küzdelme XIV. Lajos francia királlyal. A francia papság ugyanis királya támogatásával megfogalmazta a gall cikkelyeket (1682), melyben kimondták, hogy a pápa – a lelki ügyeket kivéve – mindenben alá van vetve az egyetemes zsinatnak. Erre válaszul a pápa megtagadta a cikkelyeket támogató püspökök kinevezését. Szent életű bíborosként élt Rómában, pápává választását csak akkor fogadta el, amikor a többi bíboros aláírta reformprogramját. Egyszerűsége, szent jelleme miatt nagy népszerűségnek örvendett. Elítélte a korrupciót, a nepotizmust. Tisztelete rögtön halála után terjedni kezdett, s már 1714-ben megkezdődött a kanonizációs eljárása. Ennek véghezvitelét azonban a francia udvar megakadályozta. A megakadt eljárást csak a 20. században folytatták, így boldoggá avatására csak 1956-ban került sor. (A második képen XI. Ince szülőháza, a harmadikon pápai címere, az ötödiken nyugvóhelye a Szent Péter bazilikában, ahol minden reggel 7 órakor a tridenti misét celebrálják)
|
vissza