Az új pápa (született 1611-ben Como-ban, meghalt 1689. augusztus 12-én Rómában), akit a bíborosok majdnem egyhangúlag választottak meg, és aki XI. Incének (1676-1689) nevezte magát, a gazdag és régi Odescalchi kereskedőcsaládból származott. Fiatal korában nem is gondolt arra, hogy, pappá legyen. Katona szeretett volna lenni, és ha nem is lett az, egész lényében megőrizte azokat a hatalmas hadvezéri ambíciókat, amelyek fiatal kora idején a katonaság felé vonzották. Mint egyetemi hallgató került környezetébe egy bíborosnak, aki szerette volna őt az egyházi pályán látni és buzdította, hogy mint egyházjogász, használja fel képességeit, és induljon az ott ígérkező pályafutás felé. Ö azonban nem akart karrier kedvéért pap lenni: nem érezte magában a hivatás hívő szavát.
Azonban azt, amit nem tudott előidézni nála a fényes pályafutás reménye sem, előidézte az isteni kegyelem. Mint nápolyi diák, kapcsolatba került a kapucinusokkal és szentéletű gyóntatójának hatása alatt határozta el, hogy az egyházi rendbe lép. Amikor Rómába visszatért és pappá szenteltette magát, két bíborosban is hatalmas barátra talált, akik buzgón pártfogolták a fiatal egyházjogász előmenetelét. Az egyik pápai bíróság tagja lett, s amikor kiderült, milyen éles érzéke van szervezési és kormányzási kérdésekhez, a pápai állam egyik kerületének kormányzói székébe került, nagyon fiatalon. Itt mutatott teljesítményeiért kapta meg alig harmincnégy éves korában a bíborosi kalapot.
A „szegények atyja” (ezt a nevet pápai legátusként Ferrara-ban végzett karitatív tevékenységéért kapta), így nevezte X. Ince az új kardinálist, aki a maga kormányzói területén valóban a szegények atyja volt. Négy évig kormányozta a novarai püspökséget, és ezalatt sikerült az ottani klérust reformálnia. A jótékonysága mellett ekkor tükrözött ki rajta jellemének egy másik tulajdonsága: éber és éles lelkiismeretessége papi székek betöltésében. Azonban a vidék éghajlata megrendítette egészségét és súlyos betegen vonult vissza Rómába, ahol a jótékonyságnak élt, s különösen egy pestis idején tárult fel ebben való nagysága. Kórházakat alapított, hónapokon át látta el ennivalóval a Tiberis áradásától tönkretett proletár-városrészek lakóit; emellett bíborosi jövedelmének tekintélyes részét küldte Lengyelországba a törökellenes harcokra. Ö volt a legszentebb életű bíboros, kora reggel mondott misét templomaiban. Az egyszerű nép között vett részt ájtatosságaikon, így például minden pénteken ott lehetett látni a jezsuiták templomában, a Gesu-ban, ahol a jó halál kegyelméért imádkozott.
Éppen szent élete miatt választották meg pápává; a bíborosok között sokan voltak politikai tehetségek, diplomaták, tudósok, de egyik sem merte vállalni az új pápára váró feladatokat, és azért tették meg pápává őt, az életszentség emberét. Mint ahogy prelátus korában élt, úgy akart élni, mint pápa is: visszavonultan, jámborul és szigorúan.
Roppantul takarékos volt. Amikor pápa lett, nem is csináltatott új ruhákat, elődeinek ruhatárából válogatta ki azt, ami számára szükséges volt. A fehér köntösöket mindaddig hordta, míg szét nem foszladoztak. Csak amikor fülébe jutott egy magasrangú követnek erre vonatkozó megjegyzése, akkor a tekintély kedvéért szánta rá magát egy-két új ruhadarab beszerzésére. Ugyanilyen egyszerűek voltak szobái is. Két szobában töltötte el úgyszólván egész életét: egyszerű hálókamrában aludt, dolgozószobájául pedig az egyik egészen dísztelen s egészen üres terem szolgált. Elintézetlen ügyek sohasem gyűltek fel asztalán. Egyetlen egyszerű faasztal mellől tudta kormányozni az egész keresztény világot. Reumája és gyomorbaja a legnagyobb visszavonultságra kényszerítették, éppen csak egészségi okokból sétált a vatikáni kertekben, egyébként a fogadások óráit kivéve, úgy élt, mint valami magába vonult remete.
Diplomáciája elnyűhetetlen fáradtsággal dolgozott azon, hogy legalább rövid időre helyreállítsa a keresztény Európa egységét. Milyen ellenséges erőket kellett leküzdenie, azt misem mutatja jobban, mint az ügyet előkészítő kitűnő megbízottjának, Marco D'Avianónak útja és az a tengernyi kaland és szenvedés, amelyen keresztülment.
1680-ban, amikor az iszlám új, nagy támadása valószínűvé vált, XI. Ince mint valami új Kapisztránt, D'Aviano Márkot, a mindenekelőtt olasz területen, de Itálián kívül is ismert böjti prédikátort és gyóntatót küldte ki, hogy az ő rendkívüli egyéniségét használja fel a felmerülő személyi ellenállások leküzdésére.
D'Aviano Márknak ezen az útján ragyogott fel a nagy keresztény népszónokok és hitszónokok stílusa utoljára Európa történetében. Ugyanaz a stílus, amelyben Clermonti Péter a keresztes hadaknak prédikált, amelyben Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc korukat átformáló lelki mozgalmakat keltettek, s amellyel Páduai Szent Antal, Sziénai Szent Bernardin a politikai egyensúlyát elveszített Itáliában tudtak politikai biztonságot teremteni, vagy ahogy Kapisztrán Szent János tömegeket mozgatott meg és néphangulatot keltett, mielőtt fejedelmek értelmét és szívét mozgatta volna meg.
A diplomácián kívül most újra ez, egy népmozgalom keltése volt a pápaság kezében az eszköz arra, hogy a vonakodó politikai Európa vezetőit erkölcsileg befolyásolja. D'Aviano elvállalta a küldetést, 1680-ban Bosenen, Brixenen és CLlausenen át Innsbruckba ment az ott betegen fekvő Károly herceghez, de egész útján végig, mint a mögötte felgyúlt tűz, a prédikációi által felrázott néphangulat kísérte. Károly herceg személye a dunamenti monarchia katonai elhatározásait jelentette, de nem volt jelentéktelen tényező az az erkölcsi erő, amely felrázta a törökkel szemben elsősorban érdekei ellenére is közönyös; vagy legalább is vonakodó és bizalmatlan osztrák népet. Ugyanez volt a hatása akkor, amikor Salzburgon, Braunaun és Passaun át Linzbe sietett; ekkor már egész Ausztria felett uralkodott a „Türkengefahr” félelme és a császári udvar már Linzbe vonult vissza.
A Lipóttal két héten át folytatott tanácskozásain sokat ismert meg a török ellen való európai küzdelem problémáiból és nehézségeiből. Innét visszatért Olaszországba, 1681-ben Velencében van, és ott alkuszik a maga hatalmának alkonyatában is oly kényes és gőgös Velencei Köztársasággal, s a még most is ezer érdekszállal Kelethez kötött bankár- és diplomataváros nagyurainak szívét .ismét csak az ő prédikációi által hullámzásba hozott köznép felgyújtásával befolyásolja.
Nem sokkal később Franciaországba megy és XIV. Lajost kívánja megnyerni egy európai békének, ennek érdekében akarta megmozgatni maga körül a néphangulatot. De itt, a fejedelmi abszolutizmus idején, a politikát a néphangulattól függetlenül akarja intézni az állam, és veszélyes lázítónak számít az, aki az állam ellen a népre apellál. A hivatalos államhatalom egyenesen az életére tört D'Avianónak, de maguk az üldözésre küldött hivatalos közegek rejtik el, dugják szénásszekérbe és csempészik ki az országból. Erre körülprédikálja Franciaországot, s Brüsszelen, Antwerpenen, Genten, Brüggen, Löwenen és Lüttichen át szítja fel a tömegek tüzét, azután a Rajna mentét tölti meg prédikációival, majd Svájcon át visszatér Itáliába.
1682-ben újra Ausztriában van, ekkor prédikál először Bécsben. 1683-ban végre kibontakozik Európa felett a veszély valósága, és megindul a török támadás, de már az előtte szállongó hírek lélektani nyomása olyan félelmetes, hogy a császár mint pápai delegátust kéri a sereghez. Egy lelkileg tespedt, önmagában nem bízó Európa adta a hadakat a sereghez; összetartó és ellenálló erőkké D'Avianónak kellett őket olvasztania.
Bécs felszabadításának legfényesebb jeleneteit is Marco D'Aviano szereplése adja meg. 1683. augusztus 28-án még Páduában van, de szeptember elsején Innsbruckon át már Linzbe ért, s a nagy bizonytalanságban óvatosan előrenyomuló sereggel lefelé tart a Dunán, s szeptember 8-án a Tulln melletti táborban ő mondja a hadjáratot megnyitó ünnepélyes tábori misét, fellelkesíti a hadsereget és megakadályozza a fenyegető egyenetlenséget. Szeptember 12-én a Kahlenbergen van és ott mond misét Bécs felszabadulásáért. A keresztény seregek az ő oldala mellől vonulnak a küzdelembe.
A keresztény hadak a bécsi erdő magaslatairól közelítették meg az ostromló sereget. Balra Lotharingiai Károly hadserege és a szász lovasság, középen a birodalmi német törzsek, jobbra a lengyelek és a császári lovasság. A német erők megosztottságára és alaktalan mivoltára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy évszázadok óta először egyesültek közös akcióba – és akkor sem más hatalom, hanem egyedül a pápaság tudta őket úgy ahogy egyesíteni és együtt tartani.
Bécs felszabadítása óriási eredménye volt a pápai diplomáciának. Az egyetemes európai önzés és kislátókörűség megállt volna ennél az eredménynél. A korabeli Európa politikai köztudata sokkal fejletlenebb volt, a fejedelmi udvarok légköre és tényezői sokkal zavarosabbak és ziláltabbak, semhogy felül tudtak volna emelkedni apró dinasztikus és helyi érdekeken és viszályokon. Az egyetemes Európa tisztultabb légkörét mindenesetre kétségtelenül a pápai politika jelentette ekkor, és egyedül ő volt képes a törökellenes erőket további működésre aktualizálni a legszerencsétlenebb, a legelhagyatottabb és leggazdátlanabb európai nemzet és ország, a magyarság és Magyarország javára.
Egyedül a pápa volt az, aki ezt szívén viselte s akaratával végrehajtotta. Ez valószínűleg akkor fog feltárulni a maga teljes mivoltában, amikor a történeti kutatások egy eddig teljesen elhanyagolt oldalról, a török fél felől is feldolgozzák majd a megfelelő anyagot. Egészen bizonyos, hogy a török politika világosan felismerte a pápa szerepét; a velencei szenátusnak azt jelenti a konstantinápolyi követ, hogy a törökök senki mástól nem félnek, egyedül a pápától.
Minden kor egyik legnagyobb szabású diplomáciai hadművelete volt és marad ez a fáradozás, amellyel XI. Ince szinte diplomáciai ostromzárral veszi körül Franciaországot. Ennek a kornak Franciaország az uralkodó nagyhatalma, diplomáciája szinte zsarnokian szab irányt az egész kontinens számára, központi helyzeténél fogva meg tud akadályozni minden neki nem tetsző kezdeményezést. S XIV. Lajos szinte önkívületileg menő tudatossággal tartja magát az irányvonalhoz: nem engedni más nagyhatalom kialakulását Európában, még ha az egyetemes keresztény érdekekkel ellenkezik is ez a kegyetlen makacsság.
Vele szemben alig van más reális erő. A Habsburgok soknyelvű, soknépű, sok jogigényű feudális államhalmazata a maga nehézkes és elmaradott közigazgatásával, ólomsúlyú feudális bürokráciájával, lelki és földrajzi széttagoltságával, a tőrök és francia nagyhatalom közé szorultságával: nem jelentett komoly s kezdeményezésre képes erőt. Az északi németség a westfáliai béke után elgyöngültségben volt és anarchiában, a spanyol hatalom összes belső erői holtponton. Az északi Európa teljes megosztottságban.
XI. Ince politikája egyesített minden egyesíthetőt. Roppant ügyességgel alkalmazkodott az adott diplomáciai irányvonalakhoz. I. Lipóttal 1681 óta franciaellenes szövetségben volt Spanyolország, Németalföld és Svédország. Ez volt a mag, amelyhez a pápa hozzácsatolta még Lengyelországot és Velencét. De Európa történetében még rövid időre sem szerepelt ekkora méretű diplomáciai szövetség: Krétától és Korfutól Upsaláig s a Visztulától Gibraltárig. Ezen kívül a pápaság rendelkezései nyomán végre kialakult az az egyetemes európai közhangulat, amellyel még a Napkirály roppant politikai és hadihatalmának is nehéz lett volna szembeszállani. Legalább is kénytelen volt felfüggeszteni hadi akcióit és tűrni, hogy legkitűnőbb katonái magánvállalkozásként részt vesznek a pápa szervezte törökellenes hadjáratban.
De volt még más nehézség is. Ott volt a hadjárat pénzügyi alátámasztásának kérdése. A megmozdított országok között egyik sem rendelkezett financiális feleslegekkel, legkevésbé a legjobban érdekelt fél, a Habsburg birodalom, sőt annak reménytelen és sivár pénzügyi helyzete nyomasztóan hatott az egész hadjáratra. A pápaság viszont már megmozdító első segítségként is 1.200.000 aranyat bocsát a hadseregszervezés rendelkezésére. Gazdasági és diplomáciai alátámasztással így sikerül 180.000 főnyi 'hadsereget kiállítani – 150 év után végre, Magyarországért. Európa magától, afféle érzülettől és ösztöntől hajtva erre mindvégig képtelen lett volna, mint ahogy eddig képtelen volt erre 150 éven át. Ez most történt először! 1684-től kezdve tehát megindult a magyar felszabadító háború, s ennek szinte minden egyes mozzanatához fűződik a pápának valamilyen közvetlen ténykedése.
További adatok Boldog XI. Ince pápaságából
XI. Ince megfélemlíthetetlen védelmezője volt az Egyháznak. Elvetette a XIV. Lajos által kidolgoztatott ú. n. „gallikán cikkelyeket” (Declaratio cleri gallicani = a francia nemzeti egyházat megillető különös jogok, szabadságok, kiváltságok összessége; mely elsősorban azt a tételt tartalmazza, hogy a francia egyház feje a francia uralkodó), és ennek tagjait kiközösítéssel fenyegette meg.
Az Egyházon belül dekrétumokban sürgette a gyakoribb szentáldozást, a gyónást és a keresztény erkölcsök betartását. Egy másik rendeletében a még mindig fennálló rabszolgaságot ítélte el.
A római nép halála után rögtön szentként kezdte el tisztelni. De a hamarosan elindított boldoggá avatási eljárást a francia király nemtetszése miatt félbeszakították. Csak 200 év múlva, XIII. Leó és XI. Pius indította újra a pert, amit XII. Pius pápa zárt le 1956-ban, amikor XI. Incét boldoggá avatta.
Boldog XI. Ince pápa budai szobrának talpazatán Francesco Buonvisi bíboros mellett, jobb oldalon áll Aviánói Márk, akit az Egyház szintén boldoggá avatott.
(forrás: wikipedia)
XI. (Boldog) Ince pápa (sz. Benedetto Odescalchi), (Como, 1611. május 16. – Róma, 1689. augusztus 12.) a római katolikus egyház pápája 1676. szeptember 21-étől haláláig.
Comóban született egy gazdag kereskedőcsalád gyermekeként. Jezsuitáknál nevelkedett, jogi tanulmányait Rómában és Nápolyban végezte. VIII. Orbán idején lépett az egyházkormányzat szolgálatába. X. Ince nevezte ki 35 évesen bíborossá. Amikor a pápa Ferrarába küldte legátusként, hogy az éhező embereken segítsen, „a szegények atyjaként” mutatta be őt. 1650-ben nevezték ki Novara püspökének. 1656-ban – egyes források szerint gyenge egészségi állapot miatt – a pápa engedélyével lemondott és visszatért Rómába.
Már 1669-ben is jelölték IX. Kelemen (1667-69) utódjaként pápának, de a francia udvar megakadályozta megválasztását. X. Kelemen (1670-76) halála után XIV. Lajos francia király ismét elutasította Odescalchi személyét. A bíborosi testület és a római polgárok azonban ragaszkodtak jelöltjükhöz, ezért a francia király – vonakodva ugyan – elfogadta a jelölését. 1676. szeptember 21-én XI. Ince néven lett Szent Péter utódja.
XI. Ince megválasztása után azonnal nekilátott a vatikáni adminisztráció átalakításának. Az elődei alatt szétzilálódott és eladósodott pápai kincstárat újjászervezte, takarékossági intézkedései folytán néhány éven belül a kiadások és bevételek mérlege újra pozitívumot mutatott. Rendeletben betiltotta a bíborosok között uralkodó nepotizmust.
Pápaságát végig kísérte elkeserítő küzdelme XIV. Lajos francia királlyal. A francia papság ugyanis királya támogatásával megfogalmazta a gall cikkelyeket (1682), melyben kimondták, hogy a pápa – a lelki ügyeket kivéve – mindenben alá van vetve az egyetemes zsinatnak. Erre válaszul a pápa megtagadta a cikkelyeket támogató püspökök kinevezését.
A francia király 1685-ben visszavonta a nantes-i ediktumot, amely a protestánsok szabad vallásgyakorlatát engedélyezte. Az ezt követő – a hugenottákkal szemben elinduló – erőszakhullámot XI. Ince mélyen elítélte.
Emellett XIV. Lajos Habsburg-ellenes politikája, és háborúi keresztezték a pápa egyik legfontosabb célját, a törökök kiűzését Európából. Végül XI. Ince fáradozásait (és hatalmas pénzadományait) siker koronázta. A Bécs 1683-as sikertelen ostroma után megindított ellentámadás Buda visszafoglalásához vezetett (1686. szeptember 2.), és a XVII. század végére sikerült a magyar területeket felszabadítani.
Szent életű bíborosként élt Rómában, pápává választását csak akkor fogadta el, amikor a többi bíboros aláírta reformprogramját. Egyszerűsége, szent jelleme miatt nagy népszerűségnek örvendett. Elítélte a korrupciót, a nepotizmust. Tisztelete rögtön halála után terjedni kezdett, s már 1714-ben megkezdődött a kanonizációs eljárása. Ennek véghezvitelét azonban a francia udvar megakadályozta. A megakadt eljárást csak a 20. században folytatták, így boldoggá avatására csak 1956-ban került sor.
(A második képen XI. Ince szülőháza, a harmadikon pápai címere, az ötödiken nyugvóhelye a Szent Péter bazilikában, ahol minden reggel 7 órakor a tridenti misét celebrálják)
Feltéve: 2013. július 19.