Az itt nyilatkozó pappal kapcsolatban lásd a honlap következő cikkeit:
Szentmise csak a régi rítusban
Mégsem menesztették őket?
Don Albero Secci, aki 1963-ban született, és akit 1988-ban szenteltek pappá, a svájci határhoz közel fekvő olasz Novara egyházmegye papja. Don Secci akkor vált ismertté, amikor két paptársával együtt bejelentette, hogy a Summorum Pontificum motu proprio alapján visszatér a hagyományos miséhez. A következményekről lásd az említett két cikket.
Don Secci ma egy pici, alig párszáz lakost számláló, hegyi faluban pap, ahol eltűrik neki, hogy a régi misét mutassa be, és a teljes katolikus vallást hirdesse.
2008-ban az egész sajtó napokig velük foglalkozott, hol „makacsoknak”, hol „provokátoroknak” bélyegezték őket. A pápa nagyvonalúan kiadta a motu propriot, de nem volt képes arra, hogy a helyi püspökökkel szemben annak utasításait végre is hajtassa. A három pap közül kettő a déli Alpokban a svájci határhoz közel eső Domodossola és Verbania helységekben működik, mint plébános. Az interneten is folytatnak apostolkodást, honlapjuk címe: Radicati nelle Fede (a hitben gyökerezve). Ezen kívül előadásokat és kéthetente felnőtt katekizmust tartanak. 2014-es fő összejövetelük, a „Tradíció napja” témája „A tél az egyházban a II. Vatikáni Zsinat után” lesz, mely nevet Cristina Siccardi azonos című könyvének címétől kölcsönözték.
A Riscossa Cristiana interjút készített Don Alberto Secci-vel, amit Giuseppe Nardi fordított németre és jelentetett meg honlapján:
Kérdés: Egyre nyilvánvalóbb, a szentmise celebrációját tekintve is, hogy két egymástól különböző mód létezik, mely alapján a katolikus vallást élni lehet: papok és hívek, akik azon tanokhoz igazodnak, melyek a modern forradalom sajátjai, illetve más papok és hívek, akik az egyházi tradíció tanításához és alapelveihez ragaszkodnak. Az Ön véleménye szerint, hogyan lesz lehetséges egy napon ezt a kettősséget feloldani?
Don Alberto Secci: Szükséges, hogy azok, akik megkapták azt a kegyelmet, hogy ezt a szörnyű kettősséget felismerjék, Isten előtt úgy döntsenek, hogy a katolikusságukat teljesen a katolikus tradíció szerint éljék. Ez a döntő pont. A kereszténységben nincsen semmi absztrakt. Ön így kérdezett: „a szentmise hagyományos rítusában való celebrációját tekintve is” a hívek az egyházi hagyomány tanításához és alapelveihez ragaszkodnak – én sokkal inkább így fejezném ki magamat: egyszerűen katolikusok maradnak. Velük szemben azoknak a katolikusoknak, akiket a forradalom bekebelezett, már csak nagyon homályos katolikus inspirációjuk van, és ez is csak a legjobb esetben. Hogy pontos legyek, Ön ezt mondta: „a szentmise celebrációját tekintve is”. Én megengedem magamnak, hogy ezt az „ist” töröljem. Hogy miért? Nem abban az értelemben, mintha csak a mise létezne, mert a misével elválaszthatatlanul van összekötve a hittan és az egész apostolkodás. Inkább abban az értelemben, hogy a katolikus élet a kegyelem továbbadása, mely mindenekelőtt a szentségek által történik, és ezáltal a szentmise középpontja, mégpedig egy kétértelmű rítus nélküli szentmiséé. Ezért. Akinek megadatott a kegyelem, hogy ezt a drámai helyzetet megértse, az lelkiismeretét nem cserélheti fel a személyes szenvtelenséggel. Annak keresnie kell egy régi rítusú misehelyet, és ezt a hitoktatás átfogó helyévé kell tennie, a szó széles értelmében, nem csak intellektuálisan.
Így keletkeznek a normális katolikus élet kis központjai, egészen szerények és talán még egészen szegényesek, de nagyok azon kegyelmek által, melyeket közvetítenek. Ez az a megoldás, amit Isten akar. Rajtunk áll a döntés, hogy a kegyelem útját és ezzel a tradíció útját akarjuk-e járni, azáltal, hogy az Egyházat szenvedésében szeretjük. Istent illeti e szenvedés-titok megoldása. De Istenben már minden meg van oldva. Szeretettel aggódjunk az egyházért, ne politikailag.
Kérdés: El tudná mondani, miből állnak az Ön által szervezett találkozók?
Don Alberto Secci: Egyszerűen egy vasárnapdélutánból, melyet egészen egy égető hitbeli témának szentelünk. A nap ünnepélyes misével végződik. Don Stefano és én évek óta azon igyekszünk, hogy templomaink hívőivel a keresztény hittan kérdéseiről komolyan foglalkozzunk. A találkozóra kéthetente kerül sor. Erre nagy súlyt fektetünk. Az a zűrzavar, mely ma a katolikusok között uralkodik, olyan nagy, hogy egyszerűen nem tudunk elvonulni, éppen azért, mert szeretjük a tradíciót. Elengedhetetlen a kereszténységet ismerni, az egyháztörténelmet, az egyházi tanítókat és a nagy szellemi, lelki tanítómestereket. A kereszténység annyira felséges és olyan csodálatosan szép, mert Isten egész műve felülmúlhatatlan és perfekt. Hogyan ne éreznénk azt a vágyat, hogy ezt mindig egyre jobban megismerhessük? Én félek azoktól a hívektől, akik egyik templomból a másikba vándorolnak, hogy mindig valami még tradicionálisabbat találjanak, de akiknek nem vágyuk, hogy a tanban és a lelkiségben vezessék őket. Az ilyenek előbb vagy utóbb megint, ha nem is ugyanolyat, mint korábban, de mindenképpen világi mentalitást vesznek fel. Már találkoztam néhány olyan emberrel, aki ugyan ragaszkodott a régi rítushoz, de ítélkezésükben és viselkedési módjukban liberálisok voltak. Holott a hit igazsága kell ítélkezésünk és viselkedésünk mértéke legyen. Hogy a tőlünk távolabb élőknek is megadjuk a lehetőséget, hogy részesüljenek apostolkodásunkban, mely egész évben folyik, életre hívtuk a „Tradíció napja” nevű rendezvényt. Ez olyan nap, amelyet teljes egészében a katolikus hittanoktatásnak szentelünk, konkrétan egy előre megadott témában. Ezen kívül jó alkalom arra, hogy újra lássuk egymást, ápoljuk a kapcsolatokat és új embereket ismerjünk meg.
Kérdés: Megkönnyíti a vidéken való élet a tradíció megértését?
Don Alberto Secci: Nem, mára az összeomlás globális. Nem a hegy vagy a vidék mint olyan, ami segít nekünk, hanem a mód, ahogy a világot figyeljük, vagyis, hogy valóban katolikus látásmóddal figyeljük vagy sem. Ha ezt tesszük, akkor a hegyek vagy a síkságok, kis falu vagy nagyváros ugyanaz. Ellenkezőleg, ha egy pap tényleg eldönti, hogy életét a kapott kegyelmekben odaadja, akkor a városban több lehetősége van az apostolkodásra. Én személyesen bevallom, hogy a hegyek magányát, mely egyúttal szépséget és fájdalmat is magában rejt, mindig szerettem és egyre jobban megtanultam szeretni. Számomra az a hely, ahol papként élek Istennel szembeni engedelmesség. Első helyen a rám bízott hívek állnak. Soha nem én keresem ki a helyeket, soha nem tettem ezt.
Kérdés: Miért zárják ki vagy tartják távol, mégpedig egyedüliként, pont azokat, akik az Anyaszentegyház credóját tényleg komolyan akarják megélni, a vallási témákról folyó diszkussziókból és nyilvános vitákból, de különben mindenki mást odaengednek?
Don Alberto Secci: Minden diktatúrában cenzúrázni kell a múltat. Senkinek nem szabad tudnia, milyen volt egykor a diktatúra előtt, ami mindig igényt tart arra, hogy a világnak új életet írjon elő. És a liberálisok diktatúrái a legrosszabbak és mindig is ezek voltak a legrosszabbak. Ha a diktatúra sémája behatol az egyházba, a múlt cenzúrája kifejezetten dogmává válik. „Ma az egyháznak új tudata van, nem térhettek vissza a régi dolgokhoz, akkor sem, ha azok szentek voltak, ma már nem azok, mert az egyház tudata határozza meg a ma igazságát.” Valahogy így gondolkozik ma csaknem mindenki, és ez borzalmas. Ez a leggyorsabb út az egyház szétzúzására, ahogy látjuk is. E gondolkodás képviselői szinte minden kommunikációs eszközhöz hozzájutnak, mert hasznosak, hogy az embereket „szórakoztassák”, nem vitatkoznak az újpogánysággal, nem ráznak fel, nem provokálnak, ha kritizálnak, akkor csak az egyházat, de legtöbbször csak egyszerűen beszélnek, fecsegnek és locsognak, és semmit nem mondanak.
Azonban elegendő, hogy egy ártatlan gyerek elkiáltsa magát, hogy nézzétek, a király meztelen, és máris összedől a cenzúra varázslata, amivel a múltat eltüntették egyetlen pillanatban. Ezért van a hagyományhű oldalon kevesebb „siránkozásra” és több munkára szükség, hogy Isten birodalmának felépítésén közreműködjünk, ama felelősség szerint, melyet Isten objektív közülünk mindenkire kirótt. Nem szabad elvesztegetni az időt. Tegyél meg mindent, ami számodra lehetséges, hogy az egyház katolikusabb és a világ keresztényibb legyen.
Kérdés: Leginkább mi rántja az egyházat a válságba?
Don Alberto Secci: A papság. A „modernizált” kereszténységben a papságnak nincs többé semmi helye, mert az új vallás számára a papság végülis elvesztette minden értelmét. Ez a protestantizmus borzasztó felhasználása a mi házunkban, vagyis a katolikusságban.
Kérdés: Mit tud az Egyház tradíciója napjainkban tanítani?
Don Alberto Secci: Egész egyszerűen a kereszténységet. Nem kell mást tennie. A kereszténységet nem egy pusztán földi ügyre redukálni, ahogy az uralkodó irányzat teszi, hanem a kereszténységet, mint Isten kegyelmét. A kereszténységet, amelyik nem szégyelli a keresztet, és ezért a kegyelemre épít és céloz. A kereszténységet, ami tudja, hogy a kegyelem nem hipotézis, hanem valóságos és hatékonyan működő, és ami képes arra, ha az ember megnyílik számára, olyan civilizációt és magas kultúrát teremteni, amit a történelem soha nem látott. A tradíció a látható Egyházat tanítja, azt, hogy a kereszténység, hogy sok lelket megmentsen, keresztény embereket teremt, vagyis egy keresztény társadalmat: ezért, ha az egyház ma a lelkek üdvét akarja, abba kell hagynia, hogy szégyenkezzen a kereszténység miatt.
Kérdés: Mit tud a tradíció a beteg világnak tanítani, mely sok tönkrement családból, beteg politikai döntésekből, kultúrákból és ideológiákból áll, melyek nyílt ellentétben állnak a természettörvénnyel, és ami nem rendelkezik világos célokkal és szilárd pontokkal?
Don Alberto Secci: A tradíció mindenkit arra emlékeztet, hogy nem tehet úgy, mintha nem lenne ősbűn, ha az emberekről és a társadalomról van szó. Az ember nem tudja magát megmenteni, ezért nem képes magától igazságos társadalmat felépíteni. Szüksége van Krisztus kegyelmére, mégpedig abszolút, kivétel nélkül. Kegyelem nélkül, mely Istentől jön, nem létezik egészséges ember.
Ezen kívül a tradíció emlékeztet arra, hogy Isten kegyelme, a kegyelem, amit Krisztus nekünk a kereszt által ajándékozott, és amiben mi a szentségek által részesülünk, mindenre képes. És ha ez így van, márpedig így van, akkor nincs semmi, ami a szentséget meg tudná akadályozni, ha az ember maga nem utasítja vissza. A tradíció a legbarátságosabb, mert a leginkább emberszerető, a leginkább felvételre kész hely, ami csak létezik, mert a természetfeletti élet primátusából él. Mert ahol Isten van, ott minden újra beilleszkedik az igazi rendbe.
Kérdés: Miért élne egy hagyományhű ember jobban, mint egy modern ember?
Don Alberto Secci: Mert életét nem magára támasztja alá, hanem Istenre. Úgy kell élni, hogy mindig Isten kegyelmét keressük és ezt azzal az örömmel, hogy mindent az Ő nagyobb dicsőségére tegyünk. A tradíció az egyszerűség útja, nem keresi a luxust és a hamis kényelmességet sem. Isten minden, és ezért élek érte. Ez olyan élet, mindenkinek a maga állapotában, mint egy Szent Benedeké, mert a szerzetes egyszerűen keresztény. A középkorban teljesen normális volt, hogy a hercegek és hercegnők idős korukban kolostorba vonultak. Ez nem az idősotthon korai formája volt a gazdagok és hatalmasok számára, akik már akkor megtehették ezt. Nem, ez a lelki üdvük érdekében történt, mert tudták, hogy ez a legalkalmasabb mód azt tenni, amit tenniük lehetett, nevezetesen Isten kegyelmét keresni, miután előtte felelősségüket a világban rangjuk és állásuk szerint teljesítették.
Kérdés: Tekintettel arra a sok emberre, akik a mindennapok terhe alatt nyögnek, akik napjaikat tele hektikával és munkával egy számukra végülis értelmetlennek tűnő létben töltik el és emésztik fel, kérdeznének, melyre nem találnak választ, hogyan írná le Ön nekik az élet szépségét és a halál szépségét is?
Don Alberto Secci: Az élet és a halál szép lesz, ha az ember felismeri és éli a maga hovatartozását: te Istenhez tartozol és egész életednek megvan az értelme, és a kérdések hirtelen világos válaszokat kapnak, ha ezt a kapcsolatot felismerik. És Istenben, Urunk Jézus Krisztusban felismeri az ember hirtelen csodálkozással, hogy minden jól van elrendezve. Felfedezzük mindennek a mély egységét. Az élet egész új mélységben és egyszerűségben válik az ember számára tudatossá, bölcsesség lesz. De ezt az Egyház nélkül nem kapja meg senki, amit Krisztus külön erre a feladatra alapított. Az Egyház azonban nem szociális, társadalmi és ezzel horizontális intézmény, ahogy sok más intézmény az. Az Egyház Krisztussal való közösség, az Egyház a tradíció. Az Egyház a tradíció, mert ez az Úrral való kötöttség az apostolok által egy megszakítás nélküli Krisztustól akart vonalat, és ezért a szentségek általi üdvközvetítés bizonyosságát jelenti.
Létezik valami ennél megrendítőbb szépség? Minden a Krisztussal való kegyelmi kötöttség, egy kötöttség, melyet történelmileg is kell szemlélni, mert a történelemben működik, ott talál helyet. Semmi nincs ok nélkül. Ha valaki kívül akar élni Isten eme rendjén, mely egyedül felel meg a dolgok és az ember igazi természetének, tehát valódi, egyedülálló kiteljesedést tesz lehetővé, végülis csak szenvedést és kínt fog találni és végül a halált, azzal a valóságos veszéllyel, hogy ez a halál végleges, borzalmas és örök. Isten azonban rendjében akar tudni bennünket, azt akarja, hogy részt vegyünk a nagyszerű szépségben, az örök életben, ami Ő maga.
Feltéve: 2013. december 25.