Mi, katolikusok ma olyan helyzetben élünk, melyben a világ túl sok változásához „Nem”-et kell mondanunk, olyan változtatásokra, melyek Isten és azon feladat ellen irányulnak, amit Ő adott nekünk. Mint ilyen „Nem”-et mondók mindig defenzívába szorulunk: A világ ugyanis folyton új szabadságokat kínál, mindenekelőtt, de nem csak a szexualitás területén, a társadalom alakulása terén, a vélemény- és sajtószabadság megítélésében. A világ a felelősség nélküli szabadságot kínálja – megpróbálja belénk verni, hogy a felelősség korlátozza a szabadságunkat, és ezért legitim ezt a felelősséget elhárítani magunktól.
A mi Istenünk a szabadság Istene, de a valódi szabadságé, melyben döntéseinkért a felelősséget is vállalnunk kell. Isten megajándékozott bennünket a szexualitással – amit sok nem-hívő nem tud elhinni –, és nekünk megvan a szabadságunk, hogy ezzel a szexualitással visszaéljünk, de akkor legalább legyen elég bátorságunk ezért a visszaélésünkért a felelősséget vállalni!
Szabad szerelem, melyből egy gyerek származik? A világ válasza: ez valójában nem is gyerek, ezt nyugodtan elvetetheted. Problémák a teremtés rendjének nem megfelelő szexualitásból: ez csak a társadalmi keretfeltételekkel függhet össze, nem pedig azzal, hogy olyasmit csinálnak, ami Isten parancsával ellenkezik. A bűn fogalmáról már ne is beszéljünk, hiszen ennek a szónak tulajdonképpen nem is szabadna léteznie: A szabadság felelősség nélküli világában a bűn nem kategória többé, hiszen úgy tűnik, hogy korlátozza a szabadságot. Bűn, lelkiismeret-furdalás, mint szociális konstrukció, amit magunk mögött lehet és kell hagynunk.
Ez a helyzet perverz: Mi ismerjük Jézus üzenetét, mely bennünket, embereket valóban felszabadít, és nem tudjuk kikiabálni, mert a világ nem akarja hallani. De még ennél is rosszabb: a világ be akarja nekünk beszélni, hogy nekünk nincs szabadságunk, hogy ezt az igazságot terjesszük, mert az befolyásolásnak számít és a másképp gondolkodókat megsértheti.
j
A mi Istenünk a szabadság Istene, a kegyelem és a megbocsátás Istene, de ugyanúgy a felelősség, az ítélkezés Istene, és mindenekelőtt a szeretet Istene, a valódi szereteté, nem csak egy ízléstelen levonata annak, amit mi „pillangók a gyomorban” nevezünk [ahogy Bergoglio kifejezi: ami „melegíti az emberi szívet”]. Isten nem akar mást, mint bennünket magához vonni, teljes szabadságban, hogy Ő minket és mi Őt szabad elhatározásunkból szerethessük. De a világ azt mondja: „Nem!” – „Nem” Istenhez és „Nem” hozzánk, akik az Ő szavát szeretnénk terjeszteni.
Holott nem mi vagyunk azok, akik „Nem”-et mondunk! Mi „Igen”-t mondunk Istenre, az Ő szeretetére, „Igen”-t az Általa felkínált szabadsághoz, „Igen”-t ahhoz a felelősséghez is, melyet a szabadságunkkal való visszaélés ránk ró. „Igen”-t mondunk az emberhez, „Igen”-t a kívánságaihoz és vágyaihoz, abban a biztos tudatban, hogy ezeket csak Isten elégítheti ki. „Igen”-t mondunk Isten teremtéséhez, bár tudjuk, hogy ezzel vissza is lehet élni. „Igen”-t mondunk mind a barátokhoz, mind az ellenségekhez, a szentekhez és a bűnösökhöz, mert tudjuk, hogy Krisztus is „Igen”-t mondott nekik. Ha tehát mindezek ellenére a világnak úgy tűnik, hogy tőlünk csak „Nem”-et hall, akkor annak az az oka, hogy ő hangos „Nem”-et üvölt Istenre – mi viszont ezzel a „Nem”-mel nem érthetünk egyet, így nem marad más számunkra, mint ellenkezni.
A „Nem”, amit a világ hall, egy „Igen” Istenre – kényszerítve vagyunk, hogy sok esetben „Nem”-et mondjunk, és pont ez jelenti a perverzitást, melybe a hívő kerül, aki valójában „Igen”-t mond.
[A trikón látható angol szöveg jelentése: „Kedves Isten! Miért engedsz meg ennyi erőszakot az iskoláinkban? aláírás: egy aggódó diák – Kedves aggódó diák, engem kitiltottak az iskolákból, Isten”]
Megjegyzés: „A világ csak azt csinálja (meri csinálni), amit az egyház (őt megelőzve) már maga elkezdett csinálni.” – Ha körbe nézünk a világban, akkor ennek a tételnek az igazát az élet minden területén megtaláljuk. Ha ennek fényében vizsgáljuk az újegyház mai fejének legutóbbi nyilatkozatát – ami valójában az ő és az újegyház programbeszéde –, akkor megtaláljuk benne a világ mai legnagyobb gaztetteinek – hamis irgalmasságból való – tolerálását (ami már olyan nagyfokú, hogy lassan helyeslésnek tűnik).
Példaként vegyük a következő mondatot, ami az interjú 9. pontjából való: »Buenos Aires-ben leveleket kaptam homoszexuális személyektől, akik „szociális sebet” jelentenek, mert úgy érzik magukat állandóan, hogy az egyház elítéli őket. Holott az egyház ezt nem akarja.« – Ez a mondat egyetlen egyet jelenthet: Bergoglio olyan homoszexuálisoktól kapott levelet, következésképpen olyanokra gondol és olyanokról beszél, akik folyamatosan bűnben élnek, és nem csak egy parancsot szegnek meg, hanem még ennél is súlyosabbat tesznek: Isten természeti rendje ellen vétkeznek, azt rúgják fel, amivel valójában Isten istenségét is tagadják. Ha csak hajlamuk szerint éreznének vonzódást az azonosnemű emberek iránt, de ennek a hajlamnak ellenállnának, akkor a mondatnak nincs értelme, hiszen akkor az egyház az utolsó, aki elítélné őket. Ráadásul a mondatban szerepel az „állandóan” szó, ami azt is magában foglalja, hogy eszükbe sem jut küzdeni természetellenes hajlamuk ellen!
És hogyan reagál erre már pápaként [?] Bergoglio? Hogy az egyház nem akarja őket elítélni, és hogy egy katolikus papnak irgalmasan követnie kell az ilyen „állandóan” és „tudatosan” súlyosan, égbekiáltó módon vétkező embereket, és személyre szabottan kell velük beszélgetnie, és valószínűleg még meg is kell őket csókolgatnia, és ölelgetnie, és adni kell nekik valamilyen felelősségteljes és jól fizető állást, és rá kell bíznia az egész plébánia pénzét. Hiszen Ferenc ezt teszi most a körülötte hasonló bűnben élőkkel!
De vegyük a folytatást, ami így hangzik: »Rio de Janeiro-ból hazafelé a repülőgépen azt mondtam, hogy ha egy homoszexuális személynek jó akarata van és Istent keresi, akkor én nem vagyok az, aki elítéli.« Ne felejtsük, hogy ezt most nem a repülőgépen mondja, hanem a fenti mondat után közvetlenül, tehát nem lehet másképp értelmezni, csak úgy, hogy azok keresik szerinte Istent (hiszen azért írnak neki levelet), akik „állandóan” követik bűnös hajlamaikat, azaz folyamatosan az „égbekiáltó bűn” állapotában élnek. A katolikus újegyház feje tehát ezzel azt állítja, hogy a bűn folyamatos, tudatos elkövetése és Isten kegyelme megfér egy helyen! Hogy lehet egyszerre Baálnak és Istennek szolgálni! Mi ez, ha nem Jézus Krisztus szavainak nyílt tagadása? Isten jelentélében nem lehet tartósan bűnben élni! És az is a katolikus tanításhoz tartozik, hogy Isten kegyelme nélkül senki nem térhet meg, vagyis nem is keresheti Őt. Ha viszont valaki „állandóan” tudatosan bűnben él, akkor tudatosan elkergeti magától Istent, tehát őszintén nem keresheti. Kereshet egy saját ízlésére kitalált vatta-istent, aki minden bűnére bólogat, mint ahogy ezt Bergoglio teszi, de az nem az egy igaz Isten, mint ahogy Bergoglio sem az igaz katolikus egyházfő.
Ami pedig a világnak Jézus Krisztusra és az Ő kereszthalálára, és ezzel a szenvedésre kijelentett „Nem”-ét illeti; tegnap a bajorországi Laufenben [a németországi katolicizmus egyik volt fellegvárában] bementem a volt kolostor hatalmas templomába, ami most plébániatemplom (Nagyasszonyunk mennybemenetelének tiszteletére felszentelve). [Hamarosan felteszek pár képet a templombelsőről, hogy látni is lehessen, amit itt elmesélek.]
Ott szerettem volna elmondani a déli imáimat. De hiába kutattam, a templomban, melyben még áll a régi oltár, sehol, de abszolút sehol egyetlen egy feszületet nem találtam. Se a főoltáron, se – a különösen ronda, igénytelen – teljesen csupasz furnér-népoltáron, se mellettük, se egy mellékoltáron, se felállítva, se felfüggesztve, egyszerűen sehol. Itt nem lehet imádkozni, mondtam, és kijöttem. Hogyan hihetne a világ, hogyan ismerhetné meg, hogyan vehetne tudomást Jézusról, ha az újegyház egyre több helyen eltünteti a szem elől, egyre nyíltabban tagadja meg?
„A világ csak azt csinálja (meri csinálni), amit az egyház (őt megelőzve) már maga elkezdett csinálni.” A nyugati világ csak azért mer ilyen nyíltan elfordulni Istentől, ennyire hitetlen lenni, mert az újegyház elfordult Istentől és a Fiától, mert az újegyház nem hisz már.
