A katolikus internetes oldal, a „Riscossa Cristiana” szerkesztője, Paolo Deotto Ferencnek egy hírhedt újpogányhoz, az ateista és szabadkőműves családból származó Eugenio Scalfari-hoz intézett levele kapcsán írt tanulmányt (anélkül, hogy megnevezné Ferencet), melyben óv a hitetlenekkel való párbeszédben mutatkozó félreértésektől, melyeket egyre gyakrabban lehet egyházi képviselőknél is tapasztalni. [A fotón Ferenc az általa írt levéllel.]
Írta: Paolo Deotto
Az a nagy zűrzavar, melyben a mai társadalom él, kikerülhetetlenül elérte az egyházat is [szerintem onnan indult ki, hiszen a világ sorsát az egyház határozza meg, és nem fordítva], melyen ugyan a pokol kapui nem vehetnek erőt, de melynek nem mindig sikerül magát világosan kifejezni, mert képviselői emberek, következésképpen bűnösök, és ezáltal üzenetei milliónyi félreértésre adhatnak okot.
A világ felé nyitás és a párbeszéd iránti aggodalom kétségtelenül jó és helyes, de természetesen csak akkor, ha e „dialógus” célját nem vesztik szem elől, és csak akkor, ha nem felejtik el, hogy a katolikus Egyház kezdetektől fogva mindig nyitott volt a világ számára, éppen azért, mert Jézustól precíz megbízást kapott erre: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15-16)
Ezért kell először és mindenek előtt a következő fix pontot megjegyezni: a megbízás, amit Krisztus apostolainak és ezzel Egyházának ad, a világ megtérítése, mert: „Aki nem hisz, elkárhozik.”
Ebben a misszionáriusi látásmódban, mely az Egyház számára elkerülhetetlen, a „dialógusnak” csak egyetlen célja lehet: az igazság hirdetése – mely természete szerint és az értelem okán csak egyetlen egy lehet –, és a hitetleneknek ebből következő megtérítése megmenekülésük érdekében.
Az igazság azonban nem egy absztrakt koncepció vagy szabályok gyűjteménye. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) Az igazság őrzője és vigyázója Krisztusnak az idők végezetén bekövetkező visszatéréséig az Egyház, amit Krisztus alapított, és akinek Krisztus, Péter primátusának kinevezésével, a mennyország kulcsait adta. (lásd: Mt 16,18-19)
Ezek a premisszák teszik érthetővé azt a kijelentést, melyet még mindannyian ismerünk, akik a katolikus Egyház régi (!) katekizmusát tanulmányoztuk: „A katolikus, apostoli, római Egyházon kívül nincs üdvösség (senki nem menekülhet meg).”
Kétségtelen, hogy a hitetlenek (de ez a hívőkre is vonatkozik) között meg lehet különböztetni azokat, akik jó vagy rossz dolgokat hajtanak végre. Mindazonáltal azokra a „hitetlenekre” is, akik becsületes életet élnek, érvényesek Krisztus szavai: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.”
Ezen kívül egy másik alapvető tényezőt is meg kell fontolni: Vajon tényleg képes egy hitetlen „becsületes” életet élni, anélkül, hogy része lenne az igazságban, mely nem egy absztrakt koncepció, hanem Krisztus személyében emberré lett? A „becsületesség”, a tisztesség koncepcióját óvatosan kell kezelni, mert könnyen ködös moralizálás válik belőle, mely elkerülhetetlenül homályos marad, ha nincs egy egyértelmű és precíz vonatkoztatási pontja, nevezetesen Krisztus és ezért az Ő Egyháza. Egy ködös moralizmusnak azonban kikerülhetetlenül relativizmusba kell torkolnia, mert bár mindenki a lelkiismeretére hallgat, de ezt csak saját kritériumai alapján kérdezheti, és ezért ezer különböző „igazságot” tud létrejönni, melyből megint csak ezer különböző „becsületesség” következik.
Az én lelkiismeretem például azt mondja nekem, hogy legyek törvénytisztelő polgár. És ez rendben van. Ha azonban ezek a törvények ellene mondanak Isten törvényeinek (elég csak az aljas abortusz-törvényt említeni), hogyan tudok én, hitetlen, biztos vonatkoztatási pont nélkül hosszú távon tényleg becsületesen élni?
Mindenekelőtt azonban, hogyan tudom én, egy racionális lény, elfogadni, hogy ezer különböző igazság létezhet? Ez nyilvánvaló ellentmondás, és ráadásul elkerülhetetlen, hiszen az általános, napi tapasztalat azt mutatja számunkra, hogy az ember egyedül saját erejéből nem képes az igazságot felismerni. Ha az igazság határai állandóan mozgásban vannak, abból én végül csak mély zűrzavart vonhatok le, mert akármennyire is igyekszem, soha nem fog sikerülni, hogy az abszolút igazság szisztémáját „megkonstruáljam”, mely azt a racionális vágyamat lecsillapítja, ami arra sarkall, hogy az igazságot keressem.
Ennek a következményei: élhetek cinizmusban, készíthetek magamnak ideálokat (a „legalitás” a legelterjedtebb), vagy nyúlhatok egy pisztolyhoz, hogy a homlokomhoz szorítsam és lenyomjam a ravaszát.
Térjünk tehát vissza a kiindulóponthoz. Megérthetjük hát, milyen nagy a mi felelősségünk a hitetlenekkel szemben, miközben a „mi” alatt az Egyház minden egyes tagját, de mindenekelőtt a pásztorokat értjük, akik Urunktól azt a megbízatást kapták, hogy vezessék a nyáját, nem a világ, a jóemberség és a népszerűség könnyű útjain, hanem azon a nehéz úton, mely az üdvre vezet.
Az igazság nem egy koncepció, hanem maga Krisztus. „Mi az igazság?”, kérdezi egy belülről kínzott Pontius Pilátus, aki azonban nem ismeri a következő, döntő lépést, és aki azt gondolja, hogy megkönnyítheti a lelkiismeretét, ha az Emberfiát azoknak kiszolgáltatja, akik holtan akarják Őt látni, és ezzel ebből a „közrend” kérdését kreálja, hogy a zavargásokat megelőzze.
Alessandro Manzoni „A jegyesek” című regényének ismeretlenje meg tudja tenni a következő lépést, és belsejében Isten hangjától kínozva, mely az általa végrehajtott gonosz tettek rettenetes terhét emlékezetébe idézi, feladja büszkeségét, és elmegy a bíboroshoz. Ez azonban nem arra szólítja fel [ellentétben az egyház mai vezetőjével], hogy kérdezze meg lelkiismeretét, ugyanazt a lelkiismeretet, mely megengedte, hogy bűnöző életet folytasson. Hanem azt követeli tőle, hogy végre ismerje el az igazságot, mely rajta kívül van, mely felülmúlja és hívja őt. Ekkor és csak ekkor, amikor az ismeretlen végre megnyitja szívét Isten előtt, kezd el lelkiismerete őszintén szólni hozzá, és arra hajtani, hogy az általa elkövetett bűntetteket jóvátegye és a jót cselekedje.
A regény két grandiózus alakot állít egymással szembe. Az ismeretken, aki gonoszságában hatalmas volt, aki azonban olthatatlan vágyat érez az igazság és ezáltal a valóság után. A bíboros, aki Istenhez vezeti őt, éppen, mert a racionalitására apellál, hogy abban a belső hangban, mely kínozza, Isten hangját ismerje fel. A regénybeli bíboros nem egy erkölcsi diskurzusból indul ki, hanem a valóság megállapításából. És hatalmas és gonosz beszélgetőpartnere megtér, mert végre választ talál belső kínjaira, azáltal, hogy az egyetlen racionálisan lehetséges lépést megteszi: szívét kinyitja az igazság előtt.
Mi lehet hát „a lelkiismerete hangja”, ha nem Isten hangja, mely szívünkhöz szól? De hogyan szólhatna Ő szívünkhöz, ha mi előbb nem az igazsághoz tapadunk, vagyis, Krisztushoz és az Ő Egyházához? Nem fordíthatjuk vissza az időt, nem hívhatjuk fel a lelkiismeretet és aztán várunk, hogy ez minket valamilyen utakon az igazsághoz vezessen. Maradjunk a példánknál: A regénybeli ismeretlen nem vonul vissza meditálni és akadékoskodni, hanem elindul a kastélyából, hogy odamenjen, ahol ösztönösen megérezte, hogy kínjaira megkapja a választ, vagyis a bíboroshoz, a pásztorhoz, akinek az a feladata, hogy a nyájat az üdvösségre vezesse.
Nem azért írtam meg ezeket a gondolatokat, mert teológusnak nevezem magam, hanem mert az egyház képviselőinél is egyre gyakrabban az irracionalizmusnak azon ködét fedezem fel, mely elterel arról a jó útról, mely lelki üdvünkhöz vezet. Túlságosan gyakran javasolnak egy moralizáló diskurzust, mely ködösen jóemberi, talán attól való félelmükből, hogy a világ különben nemkívánatosnak tartja őket. Ez a viselkedés azonban sehova nem vezet, és ezt még egy olyan „egyszerű” bűnös is megérti, mint az alulírott, hiszen ehhez elég Urunk szavait és a katekizmus tanítását emlékezetbe idézni: „A katolikus, apostoli, római Egyházon kívül nincs üdvösség (senki nem menekülhet meg).”
Aki megtért, csak aki már megtért és a hitben marad a gyónás és az Eucharisztia szentségek segítségével, tudja joggal a lelkiismeretét megkérdezni.
Ha nem fogadjuk el ezt a pozíciót, akkor csak az marad, hogy kérjük Istent, hogy óvjon meg bennünket olyan gondolatoktól, hogy az Evangélium és pláne Urunk Jézus Krisztus áldozata alapjában véve csak „fakultatív” az üdvhöz vezető úton. Ezzel minden lehetséges félreértés legnagyobbikába ragadnánk, és se magunkat, és pláne másokat nem tudnánk a lelki üdv felé vezető útra segíteni.
[És miután Ferenc már megtette ezt, e mondat alapján ő már beleragadt ebbe a helyzetbe, következésképpen se magát, se másokat nem tudhat az üdvre vezetni – akkor pedig mi a dolga egyáltalán?]
Feltéve: 2013. szeptember 16.