Rego de Planas levelében elsőként Jorge Mario Bergoglio bíborossal Észak- és Közép-Amerika különböző városaiban „az elmúlt 12 évben” konferenciákon, egyházi összejöveteleken, lelki napokon történt többszöri találkozásait említi meg, melyek lehetőséget adtak számára, hogy több napon keresztül egy fedél alatt aludjon, ugyanannál az asztalnál étkezzen, sőt ugyanazt az íróasztalt használja, mint Bergoglio.
Miután a levelet elküldte a Vatikánba, Rego de Planas saját blogján is nyilvánosságra hozta írását. Rómából eddig még nem kapott választ. Íme a teljes levél fordítása.
Nagyon kedves Ferenc pápám!
Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy üdvözölhetlek.
Valószínűleg nem fogsz rám emlékezni és ezt meg is értem, mivel naponta annyi emberrel találkozva igencsak nehéz lehet számodra, hogy minden egyes emberre visszaemlékezz, akivel elbeszélgettél, vagy együtt voltál életed valamely pillanatában.
Az elmúlt 12 év során Te és én számos alkalommal találkoztunk Közép- és Dél-Amerika városaiban különböző témákban tartott (kommunikáció, katekizmus, oktatás ) egyházi gyűlések, találkozók és kongresszusok alkalmával, ami lehetőséget nyújtott számomra, hogy együtt tölthessek veled néhány napot, ahol ugyanazon tető alatt aludtunk, ugyanazon az ebédlőn és ugyanazon az íróasztalon osztoztunk.
Azokban az időkben Te Buenos Aires érseke voltál, én pedig a vezető katolikus sajtók egyikének igazgatója. Mára Te – nem több és nem kevesebb – pápa lettél, míg én ... csak egy családanya vagyok, egy keresztény nő, akinek nagyon jó férje van és kilenc gyermeke, matematika órákat ad az egyetemen, és megpróbál a lehetőségeihez mérten a legjobban együttműködni az egyházzal arról a helyről, ahová a Jóisten állította.
Emlékszem, hogy az elmúlt évek találkozásai során többször is így fordultál hozzám [vagyis felszólítottál, hogy tegezzelek]: „Leányom, szólíts Jorge Marionak, hiszen barátok vagyunk!” – amire én rémülten válaszoltam: „Semmi szín alatt, bíboros úr! Isten óvjon attól, hogy letegezzem földi elöljárói bármelyikét is!”.
Most viszont igenis merlek tegezni, hiszen már nem Buenos Aires érseke vagy, hanem a pápa, az én pápám, a földön élő édes Krisztus, akihez olyan bizalommal fordulok, mint a saját édesapámhoz.
Azért határoztam úgy, hogy írok neked, mert szenvedek, és szükségem van arra, hogy megvigasztalj.
Elmagyarázom neked, mi játszódik le bennem, és megpróbálom a lehető legrövidebbre fogni. Tudom, hogy Te szereted megvigasztalni azokat, akik szenvednek, és most én egyike vagyok a szenvedőknek.
Mikor először találkoztam veled, mint Bergoglio érsekkel, majd később is a közeli együttlétek során, feltűnt nekem és elbizonytalanított, hogy soha nem úgy viselkedtél, mint a többi érsek és püspök. Hogy néhány példát említsek: Te voltál az egyetlen, aki nem hajtott térdet a tabernákulum előtt és az átváltoztatás után sem; Ha minden püspök mitrában vagy reverendában jelent meg, mert ezt követelték meg az összejövetel szabályai, Te papi civilben és kolláréban jöttél. Ha ők a püspökök és érsekek számára fönntartott helyre ültek, te gyakran üresen hagytad a Bergoglio bíboros részére fenntartott helyet, és valahol hátul ültél le e szavak kíséretében: „Itt jól vagyok, így jobban érzem magam.”
Ha mások olyan kocsival érkeztek, amely megfelelt a püspök méltóságának, Te mindenkinél később és élményekkel telve viharzottál be, majd fennhangon számoltál be az általad választott utazási mód, a tömegközlekedési eszközökön szerzett élményeidről.
Mikor ezeket a dolgokat láttam – ezt gondoltam: „micsoda szégyen hogy elmeséli” – azt mondtam magamban csöndben:: „Hű, mekkora feltűnési vágy! Ha az ember valóban alázatos és egyszerű akar lenni, nem jobb, ha úgy viselkedik, ahogy a többiek?”
Argentin barátaim, akik szintén látogatták ezeket a találkozókat, észrevették zavarodottságomat és azt mondták: „Nem, nem te vagy az egyetlen, akit ez zavar. Minket is minden alkalommal zavarba ejt, mert tudjuk, hogy tiszta elvei vannak, a hivatalos diskurzusaiban mindig olyan meggyőződést és bizonyosságot tanúsít, amely hű a tanítóhivatalhoz és az egyház hagyományaihoz. Bátor és hű védelmezője a helyes doktrínának. Ugyanakkor azonban nagyon szereti, ha mindenkinek tetszik, és ha mindenkivel jóban van, vagyis mindenkinek meg akar felelni. Ezért aztán előfordul, hogy egyik nap a tévében az abortusz ellen nyilatkozik, és másnap, ugyanazon a tévécsatornán úgy jelenik meg, ahogy áldást oszt a Plaza de Mayo-n az abortuszpárti feministáknak. Tud fantasztikus beszédet mondani a szabadkőművesek ellen, és néhány órával később együtt vacsorázik és koccint velük a Rotary Clubban.”
Kedves Ferenc pápám, igen, ez volt az a Bergoglio érsek, akit közelebbről megismertem: Az egyik nap lelkesen beszélget Duarte Aguer püspökkel az élet védelméről és a liturgiáról, és még ugyanazon a napon, a vacsora alatt, ugyanilyen lelkesen cseveg Msgr. Ysern és Msgr. Rosa Chávez társaságában a helyi közösségekről és azokról a rettenetes akadályokról, amelyek az egyház dogmatikus tanításában rejlenek. … Egyik nap Cipriani és Rodriguez Maradiaga érsekek barátja, aki a vállalatok erkölcsei és a New Age ideológiái ellen társalog velük, majd kicsit később Casaldáliga és Boff barátja, akikkel az osztályharcról és arról a „gazdagságról” beszélget, amit a keleti [kommunista] praktikák ajándékozhatnának az egyháznak.
Ezen előzmények alapján megértheted, mekkora szemeket meresztettem, amikor a Te nevedet mondták be a Habemus papam felvezetés után. Ettől a pillanattól fogva (már az előtt, hogy Te kérted volna) imádkozom érted és szeretett egyházamért. Azóta egyetlen nap sem mulasztottam ezt el.
Amikor megláttalak kilépni az erkélyre mozetta nélkül, és láttam, hogy megsérted az üdvözlés protokollját és semmibe veszed a latin nyelvű szöveget, azon igyekezve, hogy ezzel is megkülönböztesd magad a történelem többi pápájától, aggódó mosollyal rögtön azt mondtam magamban: „Igen, semmi kétség. Ez Bergoglio bíboros.”
A megválasztásodat követő napokban, számtalan alkalommal biztosítottál nekem lehetőséget arra, hogy megállapíthassam, hogy Te még mindig ugyanaz a személy vagy, akit közelről megismertem, aki mindig igyekszik más lenni, mint a többiek. Más cipőt kértél magadnak, más gyűrűt, más keresztet, más pecsétet, más széket, és még odáig is elmentél, hogy más lakhelyet és házat kérj magadnak, mint a többi pápa, akik mindig alázatosan alkalmazkodtak a meglévőhöz, és nem kértek maguk számára különleges dolgokat.
Azokban a napokban éppen azzal küzdöttem, hogy túltegyem magamat azon a fájdalmon, amelyet igen szeretett és csodált XVI. Benedek pápám lemondása okozott, akivel már kezdettől fogva rendkívüli mértékben azonosultam világos tanításáért (a világ legjobb professzora), a Szent Liturgiához való hűségéért, azért a bátorságért, amellyel a helyes doktrínát védte az egyház ellenségeinek támadásai közepette, és még ezer más dologért, amelyeket most nem fogok fölsorolni. Úgy éreztem, hogy ha ő van Péter hajójának kormányánál, akkor biztos vizekre evezünk. Lemondásával éreztem, hogy elvesztem a talajt a lábam alól, de megértettem, hogy a szelek valóban túl viharosan fújtak, és hogy a pápaság meghaladta az erejét, ami korával együtt abban a kemény és brutális kultúrharcban, melyet vívott, megfogyatkozott.
Ekkor nagyon magamra maradtam ebben a háborúban, ebben a földrengésben és nagy erejű hurrikánban, és akkor jöttél Te, hogy kövesd őt a hajóskapitányi székben. „Újra van kapitányunk, adjunk hálát Istennek!” (A kétely árnyéka nélkül) tökéletesen bíztam abban, hogy a Szentlélek segítségével, a hívek imájával, a felelősség terhével, a vatikáni munkatársak segítségével, és a tudattal, hogy az egész világ figyelme kísér, Ferenc pápa maga mögött fogja hagyni Bergoglio bíboros különc dolgait és kétértelműségét, és késedelem nélkül átveszi a nyáj feletti parancsnokságot, hogy megújult erővel folytassa az elődje által megtett lépéseket abban az intenzív harcban, amit az vívott.
Azonban, legnagyobb csalódásomra és meglepetésemre, az én új generálisom, ahelyett, hogy kiadta volna a tűzparancsot, azzal kezdte megbízatását, hogy pápaként idejét olyan dolgokra használta, mint a fodrászának, a fogorvosának, a házvezetőnőjének és az újságosának való telefonálás, amivel a figyelmet saját személyére és nem a pápaság fontos kérdéseire vonta.
Hat hónap telt el azóta, és én szeretettel és meghatottan látom, hogy ezernyi jó dolgot cselekedtél. Nagyon (nagyon nagyon) tetszenek a formális párbeszédeid (politikusokkal, nőgyógyászokkal, kommunikációs szakemberekkel és a Jornada de la Paz-ban – A béke világnapja – stb.), ünnepi homíliáid, mert ezekben érezhető a gondos előkészület és az elmélyült mérlegelés minden egyes kimondott szónál. Szavaid és beszédeid valódi táplálékul szolgáltak lelkem és szellemem számára. Nagyon tetszik nekem, hogy a tömeg szeret és megtapsol téged. Te vagy a pápa, az én egyházamnak, Krisztus egyházának a feje!
Ugyanakkor – és ez levelem megírásának az oka – el kell neked mondanom, hogy ugyanúgy szenvedtem (és szenvedek) rengeteg olyan szavad miatt, amelyeket övön aluli ütésként éltem és élek meg abban az igyekezetemben, hogy a pápához és a tanítóhivatalhoz hűséges maradjak. Szomorú vagyok, igen, de a legjobb szó, amivel kifejezhetem jelenlegi érzelmeimet, a zavarodottság, a tanácstalanság. Tényleg nem tudom már, hogy mit kell tennem, nem tudom, hogy mit kell, vagy mit nem kell mondanom; nem tudom már, hogy mihez kell ragaszkodnom, és mely dolgok felett lehet elsiklanom. Szükségem van arra, hogy irányt mutass nekem, szeretett Ferenc pápám. Igazán nagyon szenvedek ettől a zavarodottságtól, amely teljesen megbénít.
Az a súlyos problémám, hogy életemnek nagy részét a Szentírás, a tradíció és a tanítóhivatali megnyilatkozások tanulmányozásának szenteltem, azért, hogy szilárd érvekkel védhessem meg a hitemet. És most itt állok e világos alapokkal, melyek ellentmondásba kerülnek azzal, amit az én szeretett pápám mond és csinál. Meg vagyok zavarodva, nagyon, és szükségem van arra, hogy megmondd nekem, mit kell tennem.
Magyarázatul mondok néhány példát:
Nem tudok tapsolni egy olyan pápának, aki nem hajt térdet se a Szentségház előtt, se az átváltoztatás után, ahogyan ezt a szentmise szertartása előírja, de nem tudlak ezért kritizálni sem, hiszen Te vagy a pápa!
XVI. Benedek arra kért minket a Redemptoris Sacramentum kezdetű enciklikájában, hogy informáljuk a helyi püspököket arról, ha a liturgiával kapcsolatos hűtlenséget vagy visszaélést tapasztalunk. De .. a pápát kell informálnom vagy kit, aki fölötte áll, ha maga a pápa nem tartja tiszteletben a liturgiát? Vagy a pápát nem kell jelenteni? Nem tudom, mi a teendőm: Vagy figyelmen kívül kell hagynom a nyugalmazott pápa útmutatásait?
Nem tudok örülni annak sem, hogy megszüntetted a paténa használatát és a térdeplőt az áldozóknak; és még kevésbé tetszik, hogy soha nem ereszkedsz le, hogy magad áldoztasd meg a híveket, és hogy soha nem nevezed magadat pápának, hanem csak Róma püspökének, és hogy már nem használod a halászgyűrűt. De ezek miatt még csak nem is panaszkodhatok, hiszen Te magad vagy a pápa!
Nem tölt el büszkeséggel, hogy Nagycsütörtökön megmostad egy muzulmán nő lábát, mert ez a liturgikus normák nyílt megsértése. De nem szólhatok semmit, hiszen Te vagy a pápa, akit tisztelek, és akihez hűnek kell lennem!
Rettenetes fájdalmat okozott, hogy a Szeplőtelen Szűz ferenceseit megbüntetted, csak azért, mert elődödnek a Summorum Pontificum kezdetű motu proprio-jában adott kifejezett engedélye alapján a szentmisét a hagyományos rítusban ünnepelték. Megbüntetésük gyakorlatilag azt jelentette, hogy szembementél az előző pápák tanításaival. De kinek panaszoljam el az én fájdalmamat? Te vagy a pápa!
Nem tudtam, mit gondoljak vagy mondjak, amikor nyilvánosan kigúnyoltál egy csoportot, akik lelki imacsokrot küldtek neked, mert szerinted „ők azok, akik számolják az imákat”. A Rózsafüzér az egyház csodálatos hagyománya, de mit gondoljak arról, ha az én pápámnak ez nem tetszik, és kigúnyolja azokat, akik ezt az imádságot érte ajánlják föl?
Ezer barátom van, aki életvédőnek vallja magát, elsősorban éppen azért, mert katolikusok. Akiket porba döntöttél néhány nappal ezelőtt azzal, hogy megszállottaknak és túlzóknak nevezted őket. Mit kell tennem? Vigasztaljam őket azzal, hogy szavaidat megkísérlem eltorzítva tisztára mosni? Vagy sértsem meg őket még jobban azzal, hogy megismétlem a kijelentéseidet, mondván, hogy a pápához és az ő tanításához hűséges kívánok maradni?
A világifjúsági-találkozón arra biztattad az ifjúságot, hogy „csináljanak felfordulást az utcán”. A felfordulás szó (lio spanyolul – ford. megj.), amennyire én tudom, a rendetlenség, a káosz és a konfúzió szinonimája. Tényleg azt szeretnéd, ha ezt tennék a katolikus fiatalok az utcákon? Nincs még elég káosz és rendetlenség a világban, még növelni is kell ezt?
Rengeteg egyedülálló nőt ismerek, akik nagyon vidámak, nagyon rokonszenvesek és nagylelkűek, és akiket valósággal szíven ütött, amikor azt mondtad, hogy az apácáknak nem kell olyan arcuk legyen, mint az aggszüzeknek. Nagyon megbántottad a barátnőimet és engem is a lelkem mélyéig, hiszen nincs abban semmi rossz, ha valaki egyedül maradt és életét a jó dolgoknak szenteli (valójában a katekizmus az egyedülállóságot hivatásként értékeli). Mit mondjak az én »vénlány« barátnőimnek? Hogy a pápa nem beszélt komolyan (amit egy pápa nem tehet), vagy jobb, ha azt mondom, hogy támogatom a pápát, mivel minden egyedülálló nőnek megkeseredett apáca arca van?
Néhány héttel ezelőtt azt mondtad, hogy „az az idő, amelyben most élünk, egyike az Egyház legjobb időszakainak”. Hogy mondhat ilyet egy pápa, mikor mindannyian tudjuk, hogy fiatal katolikusok milliói élnek bűnös kapcsolatban és katolikus házasságok millióiban szednek fogamzásgátlót; mikor a válás szinte mindennapi kenyerünkké vált, és milliónyi anya öli meg magzatát katolikus orvosok segítségével; mikor több millió olyan vállalkozó van, aki nem az egyház szociális tanítását követi, hanem az ambícióit és a kapzsiságát. Amikor többezer olyan pap van, aki liturgikus visszaélést követ el; mikor többszáz millió azoknak a katolikusoknak a száma, akik már találkoztak Krisztussal, és mégsem ismerik hitük legfontosabb alaptételeit sem; mikor az oktatás és a kormányok a szabadkőművesek kezében vannak, a világgazdaság pedig a cionistákéban? Ez lenne az Egyház legjobb időszaka?
Mikor ezt mondtad, szeretett pápám, elfogott a pánik, és azon törtem a fejem, vajon komolyan gondoltad-e, amit mondtál. Ha a hajóskapitány nem látja az előttünk tornyosuló jéghegyet, akkor nagyon valószínű, hogy bekövetkezik az ütközés. Komolyan mondtad, mert őszintén így hiszed, vagy ez csak „retorikai fogás” volt?
Sok híres hitszónok megsemmisítve érezte magát, amikor azt mondtad, hogy nem kell már beszélni azokról a témákról, amelyekről az Egyház már beszélt és benne vannak a katekizmusban. Mondd meg nekem, szeretett Ferenc pápám, mit kell tehát nekünk, keresztényeknek tennünk, akik szeretnénk hűek maradni a pápához is, az egyházi tanítóhivatalhoz is, meg a hagyományhoz is? Hagyjuk abba az igehirdetést, jóllehet Szent Pál azt mondta nekünk, hogy „állj elő vele, akár alkalmas akár alkalmatlan!” (2 Tim 4.2)?
Szakítsunk a bátor igehirdetőkkel, némítsuk el őket erőszakkal, miközben vállon veregetjük a bűnösöket, és kedveskedve közöljük velük, hogy ha tudják és van hozzá kedvük, elolvashatják a katekizmust, hogy megtudják, mit tanít az Egyház?
Minden alkalommal, amikor „juhszagú pásztorokról” beszélsz, én mindig azokra a papokra gondolok, akik hagyták magukat megfertőzni a világ dolgaitól, és elvesztették papi kenetük jó illatát, hogy valami rothadó szagot vegyenek fel. Én nem juhszagú pásztorokat szeretnék, hanem olyan juhokat, akik maguk sem bűzlenek a trágya levétől, mert a pásztoruk vezeti és mindig tisztántartja őket.
Néhány nappal ezelőtt e szavakkal beszéltél Máté meghívásáról: „Mély benyomást tesz rám Máté mozdulata: ragaszkodik a pénzéhez, mintha azt mondaná: »Nem, ne engem! Ne, ez a pénz az enyém!«” Nem tudtam megállni, hogy ne vessem össze szavaidat az Evangéliummal (Mt 9,9), azzal, amit maga Máté ír le meghívásáról: „Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: »Kövess engem!« Az felállt és nyomába szegődött.”
Nem látom, hol van ebben Máté ragaszkodása a pénzéhez (mint ahogy nem látom Caravaggio festményén sem: Caravaggio: Máté meghívása: http://maifestmeny.blog.hu/2010/04/29/caravaggio_mate_meghivasa_1600 ). Itt két különböző történetet látok egy hamis exegézisbe ágyazva. Kinek kell hát hinnem? Az Evangéliumnak vagy a pápának, hiszen szeretnék (tényleg szeretnék) mindkettőhöz: az Evangéliumhoz és a pápához is hű lenni?
Amikor egy olyan asszonyról beszéltél, aki válása és abortusza után ágyasságban él, azt mondtad: „Most békében él.” Kérdem én: Élhet-e békében egy asszony, aki saját akaratából távolítja el magát Isten kegyelmétől?
Az előző pápák, Szent Pétertől egészen XVI. Benedekig, azt hirdették, hogy nem lehet megtalálni a békét Istentől eltávolodva, de Ferenc pápa most rácáfol erre. Mihez kell igazodnom: minden idők tanítóhivatalához, vagy az újdonsághoz? Azt kell mától fogva megerősítenem, ha hű akarok maradni a pápához, hogy a bűnös életvitelben is meg lehet találni a békességet?
Amikor ezt a kérdést elindítottad, anélkül, hogy megválaszoltad volna, mint ahogy egy gyóntatóatya teszi, mintha csak Pandora szelencéjét akartad volna megnyitni, miközben tudod, hogy papok százai adnak hamis tanácsokat az ágyasság fenntartása vonatkozásában. Pápám, szeretett pápám, miért nem magyaráztad meg nekünk legalább néhány szóval, mit kell ehhez hasonló esetekben tanácsolni, ahelyett, hogy kételyt ébresztettél az őszinte szívekben?
Szinte családtagként ismertem Bergoglio érseket, és hiteles tanúja vagyok annak, hogy ő intelligens ember, rokonszenves, közvetlen, nagyon bőbeszédű és szellemes. Ugyanakkor nem tetszik, hogy a sajtó minden viccedet és megnyilvánulásodat leközli, mert Te nem egy vidéki pap vagy, Buenos Aires érseke sem vagy többé; hanem most Te vagy a pápa, és minden szavad, amit pápaként kimondasz, a tanítóhivatal rendes megnyilvánulásának értékét veszi magára sokunk számára, akik téged olvasunk és hallgatunk.
Drága pápám, már túl sokat írtam és ezzel raboltam az idődet. Az általam megadott példákkal (bár van rengeteg további) úgy gondolom, megfelelő képet adtam neked arról a bizonytalanságról, tanácstalanságról és zavarodottságtól, amelyet átélek, és ami miatt szenvedek.
Csak te segíthetsz rajtam. Szükségem van egy olyan vezetőre, aki megvilágítja a lépéseimet annak alapján, amit mindig is tanított az Egyház, aki bátran és tisztán beszél, aki nem sérti meg azokat, akik azon dolgozunk, hogy Jézus küldetéséhez hűek legyünk; aki a kenyeret kenyérnek és a bort bornak nevezi; a bűnt bűnnek és az erényt erénynek; még akkor is, ha ezzel a népszerűségét kockáztatja. Szükségem van a bölcsességedre, elszántságodra és világos beszédedre. Segíts, kérlek, mert nagyon szenvedek.
Tudom, hogy Isten nagy intelligenciát ajándékozott neked, így aztán, abbéli igyekezetemben, hogy megvigasztalódjak, el tudtam képzelni, hogy mindaz, amit mondasz és teszel, olyan stratégia része, amely megtéveszti az ellenséget, aki előtt fehér zászlóval jelensz meg, hogy elaltasd az őrségét. De örülnék, ha megosztanád velünk a stratégiád részleteit, mert mi is a Te oldalon harcolunk. Mert jelenleg nemcsak az ellenséget téveszted meg, hanem minket is, akik már nem tudjuk, hol is van a mi főhadiszállásunk, és hol helyezkednek el pontosan az ellenség vonalai.
Hálásan köszönöm neked még egyszer mindazt a jót, amit mondtál és tettél a nagy ünnepek alkalmával, amikor a homíliáid és prédikációid gyönyörűek voltak, mert ezek igazán hasznomra váltak. A Te szavaid föllelkesítettek és ösztönöztek arra, hogy többet szeressek, mindig szeressek, jobban szeressek és megmutassam az egész világnak a mi Jézusunk szeretetteljes arcát.
Szeretetteljes gyermeki ölelésem küldöm neked, szeretett pápám, és biztosítalak imáimról. Téged is ugyanerre kérlek, magam és egész családom számára, akikről mellékelek egy fényképet, hogy láthasd azok arcát, akikért imádkozol.
Szeretett leányod, aki minden nap imádkozik érted
Lucrecia Rego de Planas
Huixquilucan, Mexikó, 2013. szeptember 23.
A spanyol eredeti itt található:
http://panoramacatolico.info/articulo/una-carta-al-papa
A levél angol fordítása pedig itt:
http://triregnum.blogspot.hu/2013/10/open-letter-to-papa-francesco-from.html
Feltéve: 2013. október 26.