Előszó Giuseppe Nardi-tól A betegség, amiben az egyház szenved, messzire nyúlik vissza. Kifejeződését abban látjuk, hogy a hit elszakad a transzcendens igazságtól, és „tapasztalattá” válik. Mario Palmaro jogfilozófus és Alessandro Gnocchi újságíró egy hónappal ezelőtt megjelentetett írásában kételyeiket fogalmazták meg Bergoglio kijelentéseivel kapcsolatban. Első reakcióként a Mária Rádió rúgta ki, majd sokan mások megtámadták őket. Az ismert történész, Roberto de Mattei ezen eseménnyel kapcsolatban azt a következtetést vonta le, hogy Joseph Ratzinger a „virtuális” zsinat leküzdéséért folytatott harcot elvesztette. Ez a vereség abból is ered, hogy XVI. Benedek pápaként a zsinat értelmezésének kérdését és ezzel a zsinatutáni idő helytelen irányú fejlődéseiről szóló vitát pápai tekintéllyel nem döntötte el és nem zárta le. Sőt az értelmezés puszta kérdésének feszegetésével az általa elismert helytelen irányú fejlődéssel semmit sem tudott szembeállítani, ami kiutat adhatott volna. E vereség által terjeszkedik el most Ferenc új „lelkipásztorkodása”.      [Nem értem: az újegyházban már évtizedek óta a „tapasztalaton” alapuló hit uralkodik. Lefebvre érsek és követői megszámlálhatatlan műben kritizálták ezt, és óvtak ettől. Persze, mondhatnánk, hogy jobb később, mint soha, de hát azért a keserűség megmarad: Ha ezek az emberek ezt korábban felismerik, akkor ma nem tartana az egyház ott, ahol. És Lefebvre érsek sem maradt volna egyedül.]      Roberto de Mattei számára Ferenc az első pápa [?], aki valóban a II. Vatikáni Zsinat „produktuma”. Az egy pápától meglepő és elfogadhatatlan teológiai pontatlanságok, melyekkel Ferenc magára hívja a figyelmet, valójában nem véletlenek, hanem annak az elsőbbségnek a kifejeződései, melyet ő a gyakorlatnak a tan előtt biztosít. Pontatlanságai egészen az ellentmondásokig valójában tudatosak, hiszen Ferenc magát posztmodern pápának tartja, aki a teológiai diskurzust voltaképpen be akarja szüntetni, mert szerinte a teológiának alá kell vetnie magát a helyzet meghatározta lelkipásztori gyakorlatnak. [Sajnos, Nardi-nak az amúgyis nagyon tudományos szöveg fordítása minden, csak nem tökéletes – rengeteg az olyan mondat, melynek vagy az állítmánya vagy az alanya hiányzik –, ezért igen nehézkes a cikk olvasása. Ugyanakkor nagyon fontos, hiszen nem akárki, hanem egy római professzor fejti ki véleményét, ami mutatja, hogy Bergoglio működése egyre több emberből vált ki megdöbbenést és tiltakozást – ezért közlöm.] A magát cseppfolyósító egyház – Az egyház szenvedése messzire nyúlik vissza Írta: Roberto de Mattei Azok nagy része, akik elhatárolódtak Mario Palmaro és Alessandro Gnocchi Il Foglio újságban megjelent cikkétől, arra szorítkoztak, hogy általánosságban elítéljék a pápa-kritikát, anélkül, hogy a két katolikus szerző érveire tartalmilag reagáltak volna. Holott a Palmaro és Gnocchi által felvetett problémák nem csak sokak rossz érzését fejezik ki, hanem csomó olyan kérdést is érintenek, melyek túlmutatnak Ferenc pápa [?] személyén, és az Egyház életének elmúlt 50 évét érintik.      Palmaro és Gnocchi e problémákat már egy könyvben is megírták, ami azonban nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna (La Bella addormentata. Perché dopo il Vaticano II la Chiesa e entrata in crisi. Perché si risvegliera, Fede & Cultura, Verona 2012 = (Csipkerózsika)). La Bella, az „alvó szépség” Krisztus menyasszonya, aki isteni megjelenésében szépségét változatlanul megőrzi, de úgy tűnik mély téli álomba merült. Emberi megjelenésében azonban egy csapás torz arcát mutatja, mely halálosnak tűnne, ha nem tudnánk, hogy halhatatlansága meg van ígérve. A baj, amitől az egyház szenved, messzire nyúlik vissza, és a II. Vatikáni Zsinatban tört ki. A II. Vatikáni Zsinat, ami 1963. október 11-én kezdődött, pasztorális zsinat volt, aminek – saját kifejezett nyilatkozata szerint – a voluntas definiendi hiányzott, vagyis a szándék, hogy formális módon dogmatikai igazságokat definiáljon. Ez a pasztoralitás nem volt normális jelleg, miként ezt nemrég megjelent könyvében, Paolo Pasqualucci filozófus kiemelte. Ugyanis a II. Vatikáni Zsinat nem arra szorítkozott, hogy a hagyományos tant új módon (nove) fejezze ki, hanem egyes pontokhoz „új dolgokat” (nova) is akart tanítani. Ezen újítások egyike sem lett egy dogmatikai definíció pecsétjével ellátva, de összességükben szabályos tanítóhivatalt vázoltak fel, melyet a hagyományos tanítóhivatal alternatívájaként prezentáltak.      A II. Vatikáni Zsinat nevében az újítók azt az igényt támasztották a maguk számára, hogy ab imis az egész Egyházat megreformálják. Hogy ezt a célt elérjék, elsősorban a praxis, illetve a pasztoralitás síkján haladtak előre, mely a használat révén maga is doktrínává vált. A „zsinati szellem” nevében, mely a zsinat pasztoralitásából áramlik ki, álltak ellen a „Bolognai iskola” képviselői XVI. Benedek „megújulás a folytonosságban” elképzelésének, és üdvözlik ma elragadtatással Ferenc pápa pontifikátusát. XVI. Benedek alaptéziseit különösen két beszédében, a 2005. december 22-i, és a római klérus előtt 2013. február 14-én tartott utolsó beszédében tárta fel, melyet szabadon mondott, és ami úgy is értelmezhető, mint XVI. Benedek doktrinális végrendelete. Ebben beismerte, hogy az egyház válságban van, ami összefügg a II. Vatikáni Zsinattal, de a felelősséget egy „virtuális” zsinatra hárította, ami a valódi zsinatra rátelepedett. [A beszédben elmondottakkal kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: XVI. Benedek magyarázza a zsinatot]      Benedek számára a zsinat problémája elsősorban nem történelmi vagy teológiai, hanem mindenekelőtt értelmezési. A hamis értelmezés problémája, mely az autentikus értelmezéssel szembeszegül, mégpedig nem csak a szövegek, hanem maga a zsinati események értelmezésében is. XVI. Benedek tézisei nem újak. Ez azon teológusok alapgondolata, akik 1972-ben, miután Karl Rahner, Hans Küng és Edward Schillebeeckx zsinati teológusokkal együtt részt vettek a Concilium újság megállapításában, ezt otthagyták, hogy megalapítsák a Communio újságot. Henri de Lubac atya egy híres interjúban, amit az akkori Msgr. Angelo Scola-nak adott (Utazás a zsinatutánon át) a „para-zsinat” kifejezést használta, hogy ezzel azt a szervezett mozgalmat jelölje, mely a zsinat tanítását az események tendenciózus értelmezésével deformálta. Más teológusok a „meta-zsinat” kifejezést használták, és Joseph Ratzinger bíboros 1985-ben megjelent, híres, a Hit helyzetéhez című könyvében fejtette ki először a virtuális zsinatról szóló tézisét, amit aztán pontifikátusa alatt többször megfogalmazott.      Ez a beszéde azonban elsősorban a „folytonosság megújítása” értelmezés válságának a bánatos bevallása volt. A kérdés úgy szól, hogy miért nem tudott győzni ez a benedeki értelmezési vonal, és miért terjedt el feltartóztathatatlanul az egyetemeken és katolikus szemináriumokban a „Bolognai iskola” értelmezése? Ennek fő oka, hogy a történelmet nem a teológiai és még kevésbé az értelmezési viták csinálják. Az értelmezési vita inkább az esemény értelmezésére helyezi a hangsúlyt, mint magára az eseményre. De abban a pillanatban, melyben különböző értelmezéseket egymással szembeállítanak, eltávolodnak a faktum objektivitásától, miközben ezt az esemény szubjektív értelmezéseivel borítják le, melyeket puszta véleményekké fokoznak le. A vélemények ezen pluralitása láttán a döntő szót a legmagasabb tekintély mondhatná ki, aki a kétely mindennemű árnyéka nélkül a hinni köteles igazságot definiálja. Csakhogy beszédeiben XVI. Benedek, ahogy az előtte uralkodott pápák sem, értelmezési tézisének soha nem akart tanítóhivatali jelleget adni! Az értelmezési vitákban tehát a végső ítélet a tények objektivitása marad. És ha létezett egy virtuális zsinat, akkor az tagadhatatlan tény, hogy ez nem kevésbé volt valóságos, mint az, amelyik a dokumentumokban rögzítve lett. A II. Vatikáni Zsinat szövegeit fiókba tették, miközben az, ami pimaszsággal a történelembe bevonult, ennek „szelleme” volt. Egy kevéssé szent és nagyon emberi szellem, melyen keresztül a lobbyista működés, politikai nyomás és a média befolyásolása jut kifejezésre, melyek az események menetét irányították. És mivel a szövegek nyelvezete szándékosan lett kétértelmű és határozatlan, a virtuális zsinat adta meg a záródokumentumok autentikus olvasatát. A szövegek zsinatát nem lehet a történelem zsinatától elválasztani, ezért a „Bolognai iskola” joggal hangsúlyozza az események forradalmi újdonságát. Ugyanakkor téved akkor, ha ebből „teológiai” igényt mint legmagasabb kritériumot akar a történelem megítéléséhez levezetni. A zsinati szövegeket a zsinatutáni gyakorlat agyonnyomta, ez olyan realitás, mely nem engedi meg a tagadását, ha csak egy értelmezést állítanak szembe vele. Különösen, ha a II. Vatikáni Zsinatot nem szabad bírálni, hanem csak értelmezni szabad más módon, akkor miben áll a különbség a szakadás és a folytonosság értelmezése között? Hiszen mindkettő számára a zsinat egy visszafordíthatatlan és minden bírálat alól kivont esemény. Mindenki, aki tagadja a II. Vatikáni Zsinatról szóló vita lehetőségét, és ezt a Szentlélek nevében teszi, aki ennek garanciája, egy csalatkozhatatlan eseményt és egy szuper-dogmát csinál belőle, mely de facto történelem-immanens.      Azonban a történelem a keresztények számára ideák és események összekuszálódásának eredménye, melynek végső gyökerei az emberi szenvedélyek kuszaságában, és a természetfeletti és természeten kívüli erők hatásában van, melyek örök konfliktusban állnak egymással. A teológiának történelem-teológiának kell lennie, hogy az emberi dolgokat megértse és uralja, különben a történelem bekebelezi őt, és e világ dolgainak legmagasabb ítélő-mércéje lesz. Az immanencia nem más, mint a természetfeletti elv elvesztése, mely a történelem felett ítél, nem pedig attól ítéltetik meg. E szempontok alapján tekintve a zsinati atyák szándékai és az általuk produkált szövegek nem mások, mint a valóság egy része. A II. Vatikáni Zsinat, miként a francia vagy protestáns forradalom, egy esemény, melyet különböző síkon lehet analizálni, de akkor is különös sajátosságokkal bíró unikum, és mint ilyen kétségtelenül pillanatnyi, sőt bizonyos módon apokaliptikus történelmi diszkontinuitást jelent. Feltéve: 2013. november 14. folytatása hamarosan következik