Dr. theol. Klaus Obenauer a Bonni Egyetem Katolikus-teológiai Fakultásának magántanára [Egyszer már nekiálltam Dr. Obenauer egyik írásának a lefordításához, de nem jutottam a végére. Hetekig dolgoztam a fordításon, de végül pont egy évvel ezelőtt feladtam. Ez volt az a cikk (Szűz Mária szüzessége a szüléskor, Írta: Klaus Obenauer, forrás: www.katholisches.info – 2012. július 11.), amit a professzor úr Müller püspöknek a hit legfőbb őrévé való kinevezése után írt az új prefektus hittanilag kétes megnyilatkozásaival kapcsolatban. Azt a tanulmányát Dr. Obenauer így fejezte be: „Wäre es nicht Gottes Kirche, würde ich sagen: ich gebe mein Eintrittsbillet zurück!” – „Ha nem Isten Egyháza lenne, azt mondanám, hogy visszaadom a belépőjegyemet!” – Ez volt az a vallomás, ami akkor megragadott, ezért álltam neki a kilátástalan munkának, a nyakatekert, vége-hossza nincs szöveg fordításának.      Most Dr. Obenauer az akkori helyzethez kísértetiesen – de nagyonis logikusan következő – hasonló pillanatban szólalt meg újra: A Hittani Kongregáció prefektusának hithűségét feszegető tanulmánya után most annak a kérdésnek járt utána, hogy amiket Bergoglio mond, azok megfelelnek-e az Egyház csalatkozhatatlan tanításának vagy sem, magyarul: eretnek-e Ferenc vagy sem? A több mint 10 oldal hosszúságú tanulmány még fontosabb, mint az előző, hiszen nem csak egy most is hivatalban lévő teológus professzor véleményéről van szó, hanem arról a nagyonis sorsdöntő fontosságú kérdésről, hogy az újegyház válsága milyen mélységekig jutott már el, illetve fog hamarosan eljutni. Ezért újfent nekiugrok a feladatnak, de tanulva az előző kudarcból, most megpróbálom csak a legfontosabb részeket közölni, és így az egész tanulmány lényegét visszaadni.] Ego autem rogavi pro te Ut non deficiat fides tua. Et tu aliquando conversus Confirma fratres tuos. (Lc 22,32) „De imádkoztam érted, nehogy meginogj a hitedben. Amikor megtársz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,32) A probléma Nem tartott sokáig, amíg a megválasztott pápa [?] a konzervatívnak vagy tradicionalistának nevezett katolikusok kritikájának célpontjává vált, különösen az utóbbi időben [az Immaculata ferenceseinek ügyében], amikor liturgikus kérdésben elődje motu proprioját figyelmen kívül hagyva megtiltotta egy szerzetes csoportnak, hogy a régi misét mutassák be. Bár nekem is az a véleményem, hogy ez aggodalomra ad okot, én ennél összehasonlíthatatlanul súlyosabbnak ítélem meg, hogy az új pápa [?] viszonya ahhoz a reformizmushoz, mely a katolikus egyházban a nyugati világban nagyon elterjedt, máig sem tisztázott.      Arról a reformizmusról beszélek, mely a katolikus egyház tanát és fegyelmi rendjét a Gender-agendához és a szexuál-etikai liberalizmushoz akarja messzemenően igazítani. Minden a tanítóhivatalhoz hű katolikus és teológus számára nyilvánvaló, hogy ez a reformizmus egyfelől eretnek motiváción alapszik, hogy végül egyértelműen eretnek programpontokban nyilvánuljon meg (legkésőbb akkor, amikor a nők pappá-szentelését vagy a hagyományos szexuális erkölcs feladását követelik, mégha részben is). A különböző „plébános kezdeményezésektől” eltekintve e mozgalomnak a legfontosabb hivatalos, nemzetközileg nyitott és hatásában még nem igazán felmért terméke a német egyetemi teológusok 2011-ben „Szabadság” címmel kiadott memoranduma. Egy mozgalom, melyet persze az egész zsinatutáni fejlődés kontextusában kell látni és megítélni. [lásd a honlap cikkeit Ki állíthatja még, hogy az Egyházban nincs szükségállapot? és Németország szkizma előtt áll] Amikor azt mondom, hogy Ferenc pápa [?] viszonya e mozgalomhoz nem tisztázott, ezzel semmi esetre sem az ő személyéről akarok véleményt mondani, ez nem az én feladatom, és nincs is meg hozzá az elegendő ismeretem. De, óvatos ítéletet merészelek mondani arról a benyomásról, melyet viselkedése bennem és nyilvánvalóan még sok más embernél hátrahagy. És e rendkívül ambivalens benyomás ténye számomra olyannyira kényesnek tűnik, hogy feltétlenül beszélni kell róla.      Szemben a megnyugtatni szándékozó állításokkal, a pápa [?] beszédei, mindenekelőtt a híres repülőgépi interjúja ezt a benyomást még csak növelte. A nő helyzetének kérdését az Egyházban túlságosan is abból a nézőpontból válaszolta meg, mi az, ami „most még lehetséges”, azok után, hogy II. János Pál e kérdésben definitív vétót mondott ki, melyhez nem nyúlhatunk anélkül, hogy az egyházon belül ki ne robbantsunk egy állapotbeli válságot. Hogy eközben éppen a kereszténység patriarkális tengelyéről van szó, mely nélkül a nők felszentelésére kimondott „Nem” pusztán emberi vélekedés szerint nem tartható fenn, teljesen kikerült a látókörből.      Bár a pápa [?] az egyházra vonatkozó „hű fiúság” keretében a szexualitásról is megvallotta annak tanát, de miért hangzanak a homoszexualitással kapcsolatos utolsó megjegyzései úgy, hogy az embernek az a benyomása támad, hogy egyedül az a fontos, hogy „igen a homoszexuális emberekre, és nem a lobbikra”, úgy mintha ezzel a szekularizált erkölcs alternatívája elégségesen lenne körülírva?      Végül az újraházasodott elváltak lelkipásztori gondozásával kapcsolatos esetleges változásokról szóló kijelentései számomra nagyon kétértelműek. És pont erről szeretnék beszélni, mert szerintem itt mutatja az Egyház hagyományos tanításához és gyakorlatához való hűtlenség a legnyilvánvalóbb kontúrokat. Bár a pápa [?] az említett interjúban kijelentette, hogy az elváltak, akik „második kapcsolatban” élnek, „nem járulhatnak szentáldozáshoz”, de e megállapítás szövegkörnyezete nem teszi lehetővé, hogy ebben többet, mint egy puszta tényt, egy az éppen érvényes jogi helyzet tényét lássuk. Hogy ennek az ISTENI JOG SZERINT KELL ÍGY LENNIE, ÉS EZÉRT MEGVÁLTOZTATHATATLAN, ez szavaiból semmi esetre sem vehető ki.      Persze, a pápa [?] konkrétan nem helyezi kilátásba a mostani gyakorlat megváltoztatását, de magyarázatai óvatosan ugyan, de ebbe az irányba mutatnak. Vajon mit jelent az, hogy az újonnan megalapított „bíborosok tanácsa” októberben „ezt a problémát” is meg fogja tárgyalni? Ezzel a hagyományos gyakorlat, legalábbis elvileg, , megvitatás, rendelkezés tárgya lehet? Milyen jelentőséggel bír az irgalmasság általános nevezőjére való, már kissé fura hivatkozás, mely az egyháztörténet mostani új korszakának varázsigéjévé vált. Minek megemlíteni a keleti egyház gyakorlatát e témában, ha ennek számunkra eleve nincs jelentősége?      Nem állok egyedül azzal a gyanúmmal, hogy e téren mégis terveznek valami újat. Nem véletlen, hogy a „Papstgeflüster” (szószerint: pápa-suttogás) nevű blog szerzője az interjú kérdéses részét így kommentálja: „Itt sem mondott a pápa [?] nemet, hogy a kapu zárva van az elváltak számára, holott feltették neki a konkrét kérdést. Tehát nincs minden kapu bezárva.” Majd konkrétan Marx bíborost (München-Freising érsekét) említi, aki nemrégen ezt mondta: „Nekem az a véleményem, hogy itt valami változhat.” Mi, ha nem az áldoztatás gyakorlata?      És a mainzi egyházmegye lapja érdemesnek tartotta reagálni a Focus azon beszámolójára, miszerint Rómában a Családok Pápai Tanácsa olyan tervet dolgozott ki, mely szerint a jövőben az érdekelt személyeknél a püspök „a vétkesség” szerint döntheti el az áldoztatás engedélyezését; azaz a vétkes fél nem áldozhat, de a válást nem akaró igen.      [Emlékeztetőül: ez az a tanács, melynek elnöke a Szent Egyed mozgalom embere, és aki síkraszállt a homoszexuálisok jogainak az elismeréséért az egyházban – lásd a honlap több cikke közül ezeket: A pápa kinevezte a vatikáni családi tanács új elnökét és Piero Marini: Ferenc alatt „friss levegőt szívhatunk a mocsaras-büdös levegő után”]. Nyilvánvaló, hogy ezek az említett jelenségek annak feltételezéséhez nem, de alapos gyanújához elégségesek, hogy e területen igenis készül valami. f A gyanú jogosságát táplálja az is, hogy jól illik ahhoz az „irgalmasság” jelszóhoz, melyet rögtön a konklávét követő vasárnap a házasságtörő asszonyról (Jn 8) elhangzott pápai [?] szavak, és az „Irgalmasság” című könyv nyilvános megdicsérése tett az egyház általános szólamává. Ezt a könyvet Kasper bíboros írta, aki az újraházasodottak áldoztatásában már a felső-rajnai püspököknek szóló 1993-as pásztorlevélében liberális gyakorlatot követelt.      Ráadásul éppen az apostolfejedelmek ünnepén a pápa [?] prédikációjában „több kollegialitásról” beszélt. Az „egység a különbözőségben” vezérmotívum alatt a hangsúly félreismerhetetlenül a második pólusra, azaz a helyi egyházak hangjának nagyobb súlyára lesz eltolva. Ezek megfelelnek azoknak a pontoknak, melyek a reformizmus tartalmat érintő követelései. Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem a pápa [?] személyéről, hanem arról a benyomásról beszélek, melyet a pápai [?] kijelentések és cselekedetek keltenek, és amely nagyon komoly tartalmi robbanóanyagot tartalmaz. Nagyon komoly dologról van szó, mind ami az Egyház tanításának és gyakorlatának integritását, mind ami az Egyház isteni-jogi szerkezete, alkotmánya szerinti életét illeti, még pedig magának a pápának, a mostani pápának [?] a személyére tekintettel. Úgy vélem: Nagyon komoly dolog. [Magyarul és röviden: eretnek-e Ferenc vagy sem, eretnekségeket állít-e Ferenc vagy sem, eretnekségeket fog-e elkövetni Ferenc vagy sem?] Teológiai megfontolás A legfontosabb kérdés ez: Milyen fontossággal bír az Egyháznak az a tanítása és gyakorlata, mely kimondja, hogy azon elváltak, melyeknek házassága még érvényes (Isten és az Egyház előtt), egy új kapcsolat esetén (melyben nemi kapcsolat is fennáll a két fél között) a szentségeket nem fogadhatják, és ezért a jog alapján tilos nekik a szentségekhez járulni?      Ami az érvényesen megkötött és elhált házasság abszolút felbonthatatlanságát illeti, erről a Szentírás (Mk 10,2-12; Ef 5,31) és az Egyház kétezer éves gyakorlata alapján ki kell jelenteni, hogy ez a felbonthatatlanság az isteni és katolikus hit szerint szilárd, azaz dogma, melynek tagadása eretnekség, és ezért magával hozza az egyházi tagság elvesztését. És azt is, hogy az új házasság súlyos bűn, konkrétan szentségtörés. [Ezután a professzor úr elmagyarázza, hogy bár pontosan ilyen szövegű dogma nincs, de vannak dogmák (DS 1807 és DS 3011), melyekből tagadhatatlanul és megtámadhatatlanul ez következik.]      Ezen felül van egy megfogalmazott dogma, mely kimondja, hogy az élők szentségének fogadása előfeltételezi a kegyelmi állapotot, vagyis, aki tudatosan súlyos bűn állapotában áldozik, az szentségtörést követ el (DS 1646, 1661, 1606). 1 Kor 11,27 óta ez olyan mélyen a hithez tartozik, hogy egy külön definícióra nem is lenne szükség.      Ha tehát mindkét állítás dogma – a házasság felbonthatatlan, és a súlyos bűn állapotában nem lehet áldozni –, akkor ez azt jelenti, hogy az a kijelentés, miszerint azok, akik vétenek az újraházasodás tiltása ellen nem áldozhatnak, a Kinyilatkoztatás hivatalos része, s mint ilyen az Egyház tudatában szilárdan rögzült. Tehát ennek tagadása eretnekséget jelent. Ez a határozott „nos possumus” (nem tehetjük) a tanítóhivatal alig 20 évvel ezelőtti megnyilvánulásában is megtalálható, a Hittani Kongregációnak abban a levelében, melyet 1994. szeptember 14-én a világ püspökeinek írt, és amit II. János Pál pápa megerősített. Ebben kifejezetten megerősítették, hogy az újraházasodott elváltaktól a szentáldozás megtagadása magának a dolognak a természetéből fakad, vagyis az érintettek objektív állapotából, mely Isten, illetve Krisztus Urunk akaratával világosan ellenkezik, és amihez az Egyház megváltoztathatatlanul kötve van.      A „Familiaris consortio” apostoli figyelmeztető irat szerint az újraházasodott elváltak áldozásának tiltása konstans és egyetemes gyakorlat, mely a Szentíráson alapszik.      Talán mindez mégis más jelent, mint azt, hogy az Egyház ezt a gyakorlatot kötelezőérvényűen az isteni Kinyilatkoztatás részének tartja, azaz ez a tan „de fide divina et catholica”? Ezért tehát: ha a tanítóhivatal egy ilyen határozott non possumus-szal válaszolt nem is olyan rég e problémára, hogyan válhatna most a non possumus-ból hirtelen egy – mégha részleges – possumus? Feltéve: 2013. augusztus 24. Emberre vonatkozó – tárgyra vonatkozó Akik nem osztják véleményemet, azok azt vetik szememre, hogy itt egy dogmatikus beszél, aki azt akarja, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, és aki fél attól, hogy összedőlhet az örök igazságok egyházáról alkotott világképe. Aki nem gondol az emberek szükségére, és semmit nem értett meg abból, amit Ferenc pápa [?] az irgalmasságról prédikál.      De visszakérdezek, és hogy én is az emberek szükségére hivatkozzak, így teszem fel a kérdést: Mi van azokkal a papokkal, hívekkel, akik mostanáig, talán nem is olyan könnyen, de a tanbeli „non possumus”-hoz tartották magukat, olykor nagy áldozatok, harcok és ellenségeskedések ellenére is? Akik nem tudják, hogy mi lesz velük, ha egy intézmény, mely – saját üdvösségükre nézve is – örök igazságok kötelező elismerését és betartását rótta rájuk, most egyszerre a non possumus-ból (mégha részlegesen is) possunus-t csinál? Hiszen „nem gondoltuk mi ezt olyan komolyan”. Szabad egyszer közönségesen fogalmaznom? Micsoda irgalmasság az, melynek nevében ilyen irgalmatlanul hülyét csinálnak belőlünk? [Mivel a professzor ehelyütt erősebb kifejezést használt, jobbnak látta bocsánatot kérdi: Sit venia istis verbis.] Az ad-hominem síkon tehát nem jutunk tovább. Pont a szuggesztíven előadott irgalmasság-beszédek mutatják újfent, hogy egyedül az igazság volt és marad az emberekkel szembeni igazságosság mértéke. Egyedül az lehet a mérték, hogy Isten kinyilatkoztatott akarata szerint az Ő szemében mi a helyes vagy a helytelen. Pontosan erre emlékeztet a Hittani Kongregáció levele is, amikor arra figyelmezteti a főpásztorokat, hogy az egymás iránti igaz megértés és az igazi irgalmasság soha nem szakítható el az igazságtól. És akkor a kritériumok kérdésében a katolikus keresztények nem kerülhetik meg a Szentírás-Hagyomány-Tanítóhivatal hármas egységet. Hacsak nem akarják az egészet megkérdőjelezni….      Ha igazak azok a híresztelések [augusztus 30-i hír: Koch bíboros e napon egy osztrák újságban megjelent interjújában azt mondta, miután előzőleg a nők pappá-szentelését egyértelműen nem-mel válaszolta meg: „Teljesen másképp áll a helyzet az újraházasodott elváltakkal, mert ez lelkipásztorilag fájdalmas kérdés. Hogyan lehet a házasság felbonthatatlanságát a zátonyra futott helyzetekkel való bánásmóddal szembeni irgalmassággal egyensúlyba hozni – erre még nem találtuk meg az utolsó megoldást.”], miszerint bizonyos megoldások vagy akár csak részleges megoldások kidolgozása folyik az újraházasodottak áldozásával kapcsolatban, akkor ki kell mondani a koherencia problémáját: Ha ugyanis a házasság felbonthatatlanságához nem nyúlnak hozzá, akkor hogyan határozható meg, hogy mely időponttól kezdődően nem bűn már a még fennálló házasság kötelezettségei ellen vétkezni? Mert különben a méltóképpen fogadott szentáldozás természeténél fogva nem lehetséges. Nem azt jelenti ez, hogy az embereket arra nevelik, hogy saját helyzetüket ne Isten szemével lássák? Vagy talán szentségtörően olyan Istenre gondolnak, aki bandzsít, aki ugyanazt a szituációt egyfelől az igazság szemével, másfelől az irgalmasság szemével nézi? … Ha a megoldás valóban olyan lesz, mint amiről a Focus beszámolt, akkor ennek következményei katasztrofálisak lesznek. A kiagyalt „ki a hibás”-elv a mai szociális körülmények között kivitelezhetetlen. Képzeljük el, hogy egy újraházasodott püspöki engedéllyel áldozhat, egy másik meg nem. És az emberek elkezdenek pusmogni: „Lám, ez áldozhat, pedig egyet s mást megtett, hogy a férje elhagyja, akkor az én becsületes evangélikus férjem tízszer áldozhatna. És ha az evangélikusok áldozhatnak, akik úgy sem gyónnak, akkor a Kisné is nyugodtan áldozhat anélkül, hogy előtte gyónna stb. stb.”      Más szóval: olyan dominó-effektussal találnánk magunkat szembe, mely a méltó szentáldozást egy üres dogmatikus-jogi posztulátummá tenné. Tudjuk, hogy a gyakorlatban ez már régen így van. De akkor ezek a körülmények hivatalos egyházilag de facto elfogadottakká válnának. . Drámai következmények egyházi síkon Az a szentencia, miszerint az újraházasodott elváltak nem járulhatnak a szentségekhez, megdönthetetlenül biztos tan, melyben nem lehet kételkedni, vagy amit nem lehet relativizálni, anélkül, hogy magát a hitet ne érintsék. Azzal ugyanis, hogy áldozni engedik őket, egyúttal azt a tant is érintik, mely korábban megtiltotta ezt. Ha a jövőben az újraházasodtak tényleg áldozhatnak, mégpedig pápai jóváhagyással, akkor ezzel egyúttal a korábban ezt tiltó tantételt is relativizálják.      Akkor viszont hogyan állunk egy ilyen pápával, aki ezt megteszi? Ezt a problémát nem lehet megkerülni. Az a pápa, aki a hitszabályt relativizálja, eretnekké válik. Hiszen azáltal válik valaki eretnekké, hogy az Egyház tanítását a saját hite számára nem fogadja el szabályként, oly módon, hogy ezt kifelé is megvallja. Ebben nem játszik szerepet, hogy ezt tudása és lelkiismerete ellenére (ez a formális eretnekség) vagy sem (ez a materiális eretnekség) teszi: az Egyháznak, mint a hitszabályok hatóságának a kifelé megnyilvánuló nem elismerése, mely akkor adott, ha valaki kifelé észrevehető módon egy tételt nem fogad el, tudva, hogy ezt az Egyház mint hittételt kötelezően elfogadottnak írja elő, kizárja magát az Egyház közösségéből, ami egy pápa számára azt jelentené, hogy elveszti pápai hivatalát. Egy úgynevezett papa haereticus nem pápa többé.      Mindazonáltal óvatosnak kell lenni. Csak akkor áll fenn az eretnekség, ha a hittételt tagadó tudatában van annak, hogy egy olyan tételt tagad, melyet az Egyház mint a hithez tartozót tanít (akkor is, ha ő maga nem akarja ezt tudomásul venni). Mert ha ennek nincs tudatában, akkor csak a tágabb értelemben vett „materiális eretnekség” bűnébe esik. Tehát, száz szónak is egy a vége: Akkor is, ha a pápa belemegy abba, hogy az újraházasodott elváltak – mégha bizonyos feltételek mellett is – áldozáshoz járulhatnak, nem muszáj a pápát eretneknek tartani, de, és ez a döntő, magát a problémát – eretnek-e a pápa vagy sem – nem lehet nemlétezőnek beállítani. És ez már önmagában véve elég és tragikus. Masszív alkotmányos és bizalmi válság állna elő egyházunkban! Feltéve: 2013. szeptember 2. A teológusok egybehangzó véleménye az, hogy egy eretnekké vált pápa megszűnik pápa lenni. Eretneknek-lenni és pápának-lenni, egymással nem összeegyeztethető. – Ugyanakkor abban nem egyeznek meg a teológusok, hogy előfordulhat-e egyáltalán olyan eset, amelyben egy pápa eretnekké válik. Legalábbis komoly hangok véleménye szerint ez szinte kizárt. Ugyanakkor bizonyos meggondolások alapján mégis érdemes óvni egy papa haereticus-eset lehetőségétől. A szcenárió, melyet itt felvázolok, annyira rettenetes, hogy még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy egy Jorge Bergoglio, aki most Ferenc pápa [?] igazhitűségéről nem alkatok személyes véleményt, mert ehhez túl nagy a távolság és túl kevés az információm. Csakhogy: nem jelentéktelen faktorok alapján az az aggasztó benyomás állt elő, mely igenis megengedi a gyanakvást, hogy olyan folyamatok indultak el, melyek – ha nem állítják le őket – egészen súlyos drámai helyzettel szembesítenek minket. Súlyos elhajlások az egyházi élet számára, mely az igehirdetés és a szentségi gyakorlat integritását érintenék, de a jogszerű vezetése feletti bizonyosságot is. Szavaim nyilván nem tűnnek Ferenccel szembeni rokonszenv-nyilvánításnak, ugyanakkor nem akarok előre ítélkezni. Mindazonáltal az irgalmasság puszta dinamizmusa, mely az Isten szemében igaz és hamis, jog és jogtalanság közötti határt elbagatellizálja, önpusztító hatást idéz elő. Mindig világosnak kell lennie, hogy ez annak az Istennek az irgalmassága, aki a mi nem-helyes-létünket, a mi nem-szent-létünket nem szereti, aki szeretetből nem elégszik meg azzal, hogy felek vagyunk vagy maradunk, és ami miatt az Ő számára a kompromisszum irgalmassága borzalom.      Szerintem Ferenc válaszút előtt áll, és bár sok reménykeltő dolog is van, de egyúttal szörnyen téves és szakadék felé mutató is. Végül már csak az a kérdés marad, hogy kiknek írtam ezt a tanulmányt? Ferenc számára? Szép lenne. Tisztában vagyok, hogy nem számíthatok széles recepcióra. Ezért csak amiatt írok, mert nem látom, hogy valaki nálam prominensebb személy ezt a témát felvállalta volna, ezt az egyház számára olyan kényes, de egyúttal oly fontos témát. És ezért merészen azzal számolok, hogy jelentkezésemet ezen vagy azon a nem lényegtelen helyen számon tartják, és így talán hatásos lehet. Például azt kívánom magamnak, hogy Rómában a pápai egyetemen tudomást szerezzenek róla, felfigyeljenek rá. Talán még a római kúriában is?      Mindenesetre szeretném mindazokat, akik sokkal fontosabb helyen ülnek, és szívükön viselik az egyház hagyományos tanítását, hogy osszák az aggodalmamat, és akik tudomást szereznek írásomról, azokat egészen sürgősen arra szólítom fel: MONDANOTOK KELL VALAMIT! [ezt maga a szerző írta nagy betűkkel]. Isten előtt nem vonulhattok vissza rezignáltan, hogy majd később egy adott pillanatban tegyetek valamit. Semmi esetre sem szabad olyan írásokat összefabrikálni, melyekkel azt akarjátok bebizonyítani, hogy nincs semmi baj. Ki kell nyissátok a szátokat, hogy megmondjátok, hogy nem, hogy soha nem történhet ez meg! A nagy ünnepre való tekintettel egy kis imával zárom soraimat: Te, Királynőnk, a mennybe felvétetett, az apostolok királynője és az Egyház édesanyja – könyörögj érettünk és terjeszd fölénk köpenyedet! Feltéve: 2013. szeptember 13. Vége