Ha egy másvallású vagy akár egy hitközönyös katolikus egy szent részletesebb életrajzát elolvassa, legyen az akár Nagy Szent Teréz, Sziénai Szent Katalin, Árpádházi Szent Margit, Loyolai Szent Ignác vagy Keresztes Szent János, úgyszintén ha aszketikus műveket olvas, vonzódás vagy utánzási vágy helyett inkább idegenkedést érez. Egyenesen visszariad annak követésétől, amit itt tapasztal. Semmiképpen se találja kívánatosnak a maga számára azt az életet, mely ott elébe tárul, és amely szerinte csak sóhajtozásokból és szenvedésekből áll. Úgy látja, hogy a szent nem tesz mást, mint csak lemond, szolgál és szenved. Az élet terhére van, várja és óhajtja a halált. Egész élete betegségek és szenvedések sorozata, s mégis még újabb szenvedések után áhítozik. Önmagát valósággal gyűlöli és megveti, Loyolai Szent Ignác például még azt a kívánságát is kifejezte, hogy azt szeretné, ha halála után a holttestét a kutyák szaggatnák szét az utcán.      Pedig meg kell állapítanunk, hogy az igazi kereszténység valóban ilyesféle. Hiszen Isten maga a lét és kívüle minden más a semmi, tehát mi is semmi vagyunk. Mivel mindenünk, amink van, Istentől van és az Ő dicsőségére kaptuk, minden dicsőség Istené, s aki a maga számára akar valamit belőle, vét a dolgok, a valóság rendje, azaz az igazság ellen, tehát áldás vagy valódi boldogság nem származhat számára belőle. Egyedül a hiány, a lemondás, a negatívum, a nincs, a szenvedés az, ami a mienk, tehát csak ezt adhatjuk Istennek. Aki a másét élvezi, sőt, azzal kérkedik, nem pedig a magáéval, az tolvaj, aki el akarja rabolni azt, ami a másé, vagyis Istené. Azért is a legtermészetesebb dolog, hogy a vallás gyakorlása ebben a lemondásban, ebben az önmegtagadásban álljon, mert hiszen ez tulajdonképpen azonos a szeretet gyakorlásával.      A szeretet lényege az, hogy amit mi élvezhetnénk, azt másnak adjuk, és ami hátrány másnak jutna, azt mi vállaljuk. Mi más ez, mint a szenvedés, a lemondás, az igénytelenség vállalása? Aki tehát tökéletes fokban gyakorolja a szeretetet, annak a lemondás, a nincstelenség, a hiány, a szenvedés jut. Mivel a vallások közt a legtökéletesebb a kereszténység, világos, hogy az igazi keresztény élet csak az önmegtagadás, a lemondás, tehát az alázatos élet lehet. Krisztus Urunk világosan meg is mondta, hogy aki utána akar menni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövesse Őt (Mk 8,34, Lk 9,23). Megmondta azt is, hogy az Ő követése abban áll, hogy életünket elveszítjük (de aki életét érette veszíti el, tulajdonképpen megtalálja), tehát, hogy a testi, a természetes, az ösztönös embert semmisítsük meg [igyekezzünk megsemmisíteni] magunkban minden értékével, javával, kívánságával és örömével egyetemben. A kereszténység jelvénye, és egyúttal lényege is, a kereszt. Márpedig kereszt annyit tesz, mint a halál, mégpedig a halál legszégyenletesebb, leggyalázatosabb és egyúttal legkegyetlenebb fajtája. A keresztre feszítés olyan halálmód, mely alól a római polgár, tehát a valamire való ember fel van mentve még akkor is, ha gonosztevő volt.      A „keresztények” szó tehát annyit jelent, mint szenvedők, meghalók, megvetettek, olyan emberek, akiket még halálukban se sajnálunk, hanem megvetünk. A keresztény szent olyan ember, akinek vágya, elve, ideálja a szenvedés, a halál, sőt a kínhalál és a megvetéssel járó halál. Hogy is lehetne a keresztény ember sorsa más, mikor még az emberré lett Istené is ilyen volt? Hiszen az ember életcélja az, hogy Istenét utánozza, boldogsága pedig abban áll, ha hozzá hasonlóvá lehet, ha nyomdokaiba léphet. Csodálkozhatunk-e azonban, ha mindez a természetes emberre nézve elriasztó, sőt borzasztó, s ha azon emberek élete is, akik mindezt komolyan vették és életükben meg is valósították, nem vonzó, hanem ellenszenves, sőt elrettentő számára? Nagyon is érthető, ha a természetes ember riadtan kiált fel láttára: Ne ily halált adj, Istenem, ne ily halált adj énnekem!      De még inkább: Ne ilyen életet! Én a szépet szeretem, ez pedig nagyon csúnya. Minden holttest csúnya, de különösen csúnya egy halálra kínzott embernek a holtteste. Körülbelül ide tartozik a hitlerizmus kifogása is a kereszténység ellen, hogy ti. faji szempontból is káros, hiszen nem az élet, hanem a halál vallása, nem a büszke alkotásoké, hanem a lemondásé. Fajtánknak, a népeknek az élet kell, nem a halál. A diadalmas embernek siker, élvezet és öröm kell, nem pedig lemondás, türelem, alázatosság, szolgálás. A földön csak az a nép boldogul, amely önérzetes és büszke, mely uralkodni akar és tud, nem pedig szolgálni, mint a keresztény. Keménységre és meg nem alkuvásra kell tehát nevelni és szoktatni az ifjúságot, nem pedig megalázkodásra és szolgálásra. (Ugyanezt mondja a kommunizmus is, és ebből látjuk leginkább, mennyire rokon a hitlerizmussal.)      Ebben az érvelésben csak egy hiba van. Az, hogy a Dunába önt vizet. Büszkeségre, önérzetre, gőgre, öntudatosságra, nagyravágyásra, önzésre, élvezetvágyra, uralomvágyra nem kell senkit tanítani, se buzdítani, se népeket, se egyéneket. E nélkül is van belőle mindenkiben annyi, mint a Dunában a víz. Még a mafla, a gyámoltalan, a tehetetlen ember is gőgös, nagyravágyó és élvezeteket kívánó (sőt még jobban ilyen, mint a normális ember), csak az ilyen ember nem nyíltan, hanem titokban és sunyin az.      Az ilyen emberek sunyisága és gyávasága még nagyobb kevélységet és nagyravágyást leplez, mint a bátor és erős emberé, akiben mindez nyíltan jelentkezik. A sunyiságon és a gyávaságon nem is lehet önérzetre való buzdítással segíteni, mert az alsóbbrendűségnek természetes jele és következménye. Aki tehát mégis arra buzdítja az embereket, hogy bátran gázoljanak át másokon és mások jogain, az közönséges hízelgője fajtájának, nemzetének vagy a tömegeknek, s csak azért beszél így, mert tudja, hogy szavait és érveit szívesen hallgatják egészségesek és terheltek, erősek és gyengék, okosak és ostobák egyaránt, mert hiszen mindnyájan emberek, mindnyájan érvényesülni akarnak, mindnyájan áhítják az örömöket és mindnyájan utálják az önmegtagadást és a vele járó szenvedést. Az ilyen beszédekkel tehát olcsó sikert lehet elérni, könnyen lehet népszerűségre szert tenni és így érvényesülni, hatalomhoz jutni. Semmi más ez tehát, mint az emberek gyarlóságával való visszaélés, az emberek becsapása és elrontása. …      A halált, a kudarcot, a szolgaságot, azaz azt, hogy utolsó legyen, még annak a népnek is keserves viselni, amelyet mindig csak alázatosságra és türelemre oktattak, s melynek mindig azt suttogták a fülébe, hogy te azért vagy, hogy másoknak szolgálj. Pedig ezt még a kereszténység is csak az egyének fülébe súgja, nem a közösségekébe. … De a büszkeség, az önelégültség, az önmérséklésnek a hiánya az egyénben még veszélyesebb, mint a közösségekben. … Ha az embereknek szerénység, alázatosság és önkritika helyett önelégültséget és büszkeséget, önmegtagadás helyett önkiélést, a szenvedés szeretete vagy legalább megbecsülése helyett az élvezetek hajszolását ajánljuk, akkor az önérzettől duzzadó nemzet kiélt, önző, nemi beteg, gyermekeket nem nevelő (mert hiszen ahhoz áldozat, lemondás, sőt szenvedés is kell), de azért magukat titánoknak gondoló, kritikát nem tűrő, másokhoz nem alkalmazkodó, ahány ember, annyi utat járó, törvényes vezetőinél mindent jobban tudó, fegyelmezetlen egyénekből fog állni, mint ezt ijesztően látjuk a nagy anyagi kultúrájú protestáns népek művelt, jómódú ifjúságában [és a mai világ mindenütt]. … Ellenben nézzük a kereszten meghalt Istent imádó és keresztjét jelképül és eszményül választó, szenvedést és kínhalált áhító szenteket, és mindjárt látjuk, hogy egyedül az ő világnézetük helyes és logikus, s mennyire egyedül csak azért ellenszenves ez előttünk, mert az igazságból következő és logikus ugyan, de áldozatokkal jár és a tucatembernek igen magas. .. Rámutattunk már, hogy minden érték, minden „van” egyedül Istené. Ha nekünk is van valami értékünk, egyedül azért van, mert kaptuk, mégpedig ingyen. Minek dicsekszünk tehát, miért vagyunk büszkék, s mi címen tartjuk magunkat többnek, mint felebarátunkat? Sőt nem fonák, nem komikus dolog-e, ha egy koldus dicsekszik s elbizakodik amiatt, mert több alamizsnát kapott, mint társa?      Nemcsak Istennel, a javak adományozójával szemben nevetséges ez a mi nagy önérzetünk, hanem még felebarátainkkal szemben is. Hiszen azokat a javakat, azt a tehetséget, azt a szerencsét, azt az egészséget, azt az életrevalóságot, azt az életszínvonalat, amit mi kaptunk, éppen úgy megkaphatta volna a felebarátunk is. Mivel nem ő kapta, hanem helyette mi, tulajdonképpen emiatt meg kellene alázkodnunk előtte és kedveskednünk neki, hogy megrövidítéséért kiengeszteljük, s a történt igazságtalanságot legalább némileg tegyük jóvá. (Igazságtalanság a valóságban természetesen nem történt, mert a másvilágon minden kiegyenlítődik. De éppen emiatt még alázatosabbnak kellene lennie annak, aki itt a földön szerencsés, mert hiszen ő a szerencsével tulajdonképpen csak kölcsönt kapott, mellyel el kell majd számolnia, míg mi e számadástól mentesek vagyunk. Ha szegénynek és nyomorultnak születtünk, elkövetett bűneinkért már itt a földön is sokkal többet szenvedtünk, mint a szerencsések. A jövőtől tehát nem kell annyira félnünk, mint nekik.)      Világos, hogy könnyebb, kényelmesebb s így kívánatosabb önérzeteskedni s uralkodni, mint alázatosnak lenni, szolgálni és szenvedni, de ez nem jelenti azt, hogy jobb és helyesebb is. Ezért tisztelnünk kell a szenteket azért, hogy ők uralkodás helyett csak szolgálni akartak, mégpedig nemcsak Istennek, hanem az Ő iránta való szeretetből még felebarátaiknak is, köztük a legkisebbeknek is, sőt azoknak legjobban. Ha utánzásuktól mégis elriadunk, ezt legalább ne úgy tegyük, mintha a kérdésben nekünk lenne igazunk, hanem tegyük alázattal s ismerjük el, hogy ellenszenvünk nem azért van, mert a szentek túlzók, hanem azért, mert mi vagyunk gyarlók, esendők, tökéletlenek. … Hogy a gyarló emberre a szentek sokszor ellenszenves hatást tesznek olyan értelemben, hogy tetteiket még elméletben se tartja érdemesnek vagy kívánatosnak utánozni, annak csak az az oka, hogy olvasván róluk, óhatatlanul az jut eszébe, hogy neki is így kellene élnie. Világos, hogy ezt a hangot az az ember, aki életében alig tagadta meg még magát, nem szívesen hallja, természetes, hogy ellenszenves neki. A hanyag, a rossztanuló diákoknak is ellenszenvesek a tiszta jeles tanulók, akkor is, ha külön nem mondjuk nekik, hogy vegyenek róluk példát. …      Ha azonban a jó tanuló nem elbizakodott, nem fölényeskedik, nem irigy és nem önző, ha szívesen segít társainak, nemcsak a kisebb tehetségűeknek, hanem még a hanyagoknak is, akkor bezzeg nem ellenszenves nekik, akkor szeretik őket ezek is. Ilyen lesz a mi viszonyunk is a szentekkel, ha gyarlóságunkból eredő önkéntelen ellenszenvünkön túltesszük magunkat. …      Ne alkossunk tehát készakarva torzképet a nálunk jobbakról vagy a szentekről, s ne feledjük, hogy a túlzott alázatoskodás csak akkor ellenszenves, ha önzésből vagy érdekből történik. Az ilyen alázatosság nem más, mint önzés, éppen homlokegyenest ellentéte a szentek alázatosságának, melynek lényege éppen az önzetlenség.      A szent nem azért alázatos, mert hasznot vár belőle. Mivel ez az alázatosság természetesen ritka, az önzők és érdeklesők alázata pedig gyakori, a szentek alázatosságának megvetői abban tévednek, hogy már eleve felteszik, hogy az önzők alázatosságával van dolguk. És azt állítják, hogy más természetű alázatosságot egyáltalán nem is lehet találni emberek között. Pedig éppen a szentek esete bizonyítja, mennyire lehet. …      A szentek azok az emberek, akik finoman és alázatosan viselkednek embertársaikkal, de érdek nélkül viselkednek így, s ez náluk nem beléjük nevelt és elsajátított konvenció, hanem az igazi kereszténység megvalósítása a gyakorlatban. …      Első pillantásra a gyarló embernek azért ellenszenves a szentek „túlzott” alázatossága, mert gyarlóságukban el se tudjuk hinni, hogy őszintén is lehessen valaki önmagának megvetője. Ha azonban ugyanezeket a szenteket közelebbről megismerjük, akkor látjuk csak, hogy alázatosságuk a legőszintébb, s éppen ez az, ami egész életszentségük alapja.      Szeretettel teljes, szíves, barátságos, előzékeny, udvarias, alkalmazkodó, finom (de nem érdekből, hanem őszintén, tehát tisztán szeretetből) csak az tud lenni mindig és mindenkihez, aki tökéletesen alázatos. Másképp mesterkélt s hazug a kedvesség és az alkalmazkodás, tehát nem is lehet érdek nélküli. … Látjuk tehát, mennyire fontos, mennyire a szeretetnek, sőt minden jónak az alapja a keresztény alázatosság, mely pedig a hitközönyös vagy vallásilag műveletlen embernek annyira ellenszenves. Ha pedig azt kérdi valaki, hogyan gondolhatja egy szent józan esze ellenére is őszintén, hogy ő a legutolsó és a legrosszabb az emberek között, mikor valójában a legjobbak közé tartozik, azt feleljük neki, hogy ez sokkal könnyebben lehetséges, mint gondolnánk.      A szentnek igaza van, mikor magát annyira semminek gondolja, s amikor nem is akar más lenni, mint semmi. Hiszen rámutattunk már, hogy egyedül csak Isten a lét, a „van”, kívüle minden más és mindenki más a lét ellentéte, tehát a semmi. Hogy is lehetne más, hiszen mindenét, amije van, Istentől kapta, mégpedig ingyen. Ezzel dicsekedni pedig fonákság, sőt bűn is, mert eltolvajlása annak a dicsőségnek, mely egyedül Istent illeti meg. Ha valaki erre gondol, s ennek tudata járja át egész lényét, annak igen könnyű alázatosnak lennie, magát semminek tartania. Ezért tud a szentek nagy alázatossága őszinte lenni.      Nem az alázatos szent tehát az, aki letér a józan valóság alapjáról, hanem a gyarló, a bűnös, de azért mégis önérzeteskedő ember, aki arra büszke, amit mint koldus, Teremtőjétől ingyen és érdemtelenül kapott s ráadásul elszámolásra kapott, s aki lenézi azokat, akik nem kaptak vagy kevesebbet kaptak elszámolásra, mint ő. A dolgok helyes rendje, tehát az igazság azt követelné, hogy mindnyájan olyan alázatosak legyünk, mint a szentek. Ez egyúttal minden bajt is megoldana a földön. S nekünk mégis azok ellenszenvesek, akik erre az útra ők maguk mindjárt rá is léptek, mit sem törődve azzal, követik-e őket mások is, vagy nem? … A szellem, az ész, az akarat természeténél fogva büszke. Van is neki mire, hiszen láttuk, hogy a szellem az anyag ura. A baj csak az, hogy csak azért tulajdonunk ez a szellem, mert kaptuk, mégpedig ingyen és az elszámolás kötelezettségével. Nem a mi dicsőségünkre kaptuk, hanem Istenére.      Aztán érthető a mi büszkeségre való hajlamunk azért is, mert a mi Istentől kapott lelkünk nem egymagában birtokunk, hanem a testbe, tehát anyagba van zárva s ezért életünkben az anyag törvényeit is érezzük. Az élettel felruházott anyagnak pedig a fő törvénye, fennmaradásának fő rugója az önfenntartó ösztön, mely az életet védi és az elmúlás ellen küzd. Ennek hatása alatt állunk mindnyájan.      Ehhez az önfenntartás ösztönéhez járul még a második, hevességében mindjárt utána következő ösztön, a fajfenntartásé. Ez is önérdekünk (és fajunk érdeke) hajhászására ösztökél bennünket, mert kielégítése szintén előnyökkel, örömökkel jár, melyek után áhítozunk, tehát ismét csak önzőkké, másokat háttérbe szorítani törekvőkké tesz bennünket. Önzetlen, érdek nélküli, alázatos csak az tud lenni, aki ezt a két ösztönt háttérbe szorítani tudja és képes alárendelni a szeretetnek. Világos, hogy ehhez egyenesen emberfölötti teljesítmény kell, feltéve, hogy nemcsak néha-néha, kivételesen történik meg, hanem szokássá, szabállyá lett életünkben.      Ennek megvalósítása a keresztény tökéletesség, melyet csak az az ember nézhet ellenszenvvel vagy irigy szemmel, aki egyszerre ostoba is, meg gonosz is. Aki tudja, milyen emberfeletti küzdelmek árán lehet csak ezt elérni, az csak bámulhatja és tisztelheti azokat, akik vállalkoznak rá, még akkor is, ha ő maga nem utánozza őket. …. Egyébként abban is nagyon tévedünk, ha a szentek életét olyan elriasztóan sivárnak és örömtelennek látjuk, hogy nem annyira vonz bennünket, mint inkább taszít. Ezek a mindig csak szenvedő, mindig csak szolgáló szentek sokkal boldogabbak, mint mi gondoljuk. Örömük is sokkal több van, és így életük is sokkal vígabb, mint a mienk. Ránk például lidércnyomásként nehezedik a halál gondolata, mely minden percben elragadhat bennünket, s mely, ha nem is jön esetleg hirtelen, minden perccel, ami elmúlik, közelebb jut hozzánk. A szent az élet e legnagyobb átkától és örökös rettegésétől teljesen mentes, sőt várva várja azt, amitől mások félnek, mert neki az a születése órája.      A mi életünk másik legnagyobb átka a betegség, a szegénység, a szenvedés. Assisi Szent Ferenc viszont ugyanezt a szegénységet menyasszonyának tekintette (a szegénység – pauperitas – ugyanis nőnemű szó a latinban), de a szenvedést és a betegséget is mindig szent örömmel fogadta. Nekünk továbbá fáj, ha megbántanak bennünket, s aszerint, hogy mennyire érzékenyek vagyunk, heteken, sőt éveken át, néha egész halálunkig keserű a szánk miatta.      A szentek őszintén örülnek, ha lenézik, megbántják, megrágalmazzák őket, vagy más igazságtalanság történik velük, mert ezzel hasonlóvá lesznek Mesterükhöz.      Nekünk mennyi kínt, bajt, szenvedést okoznak szenvedélyeink s az, hogy ha nem is mindig, de sokszor rabjaik vagyunk! A szentek az effajta szenvedésektől is mentek, mert nekik már rég nincsenek szenvedélyeik, ők az ész és a szeretet alapján cselekszenek.      Mennyit és mi mindentől félünk mi életünkben! A szentek semmitől se félnek, csak Istentől, attól, akitől nekik legkevésbé van félnivalójuk. Lehet-e hát szebb és boldogabb az ilyen életnél? Végül ne felejtsük el azt se, hogy a szentek szenvedéseik és sóhajtozásaik közepette olyan vigasztalásokban és lelki édességekben is részesülnek kárpótlásul, melyekről nekünk fogalmunk sincs. A szenteknek (Nagy Szent Teréznek is, Sienai Szent Katalinnak is, Loyolai Szent Ignácnak is, de Szent Pálnak is, hiszen ő ezt maga írja) természetfölötti látomásaik, jelenéseik, közléseik, vigasztalásaik, sőt elragadtatásaik voltak, melyek olyan örömet jelentettek részükre, hogy remegtek a boldogságtól, ha rágondoltak. Ne sajnáljuk hát őket szenvedéseik közepette, hanem inkább irigyeljük őket. De ha csak szenvedés volna az életük, akkor is rokonszenves tisztelettel kellene rájuk néznünk, mert hiszen önként és értünk is szenvedtek. Feltéve: 2013. december 4.