Gondolatok a papok jogi helyzetéről tekintettel az Egyház szükségállapotára
A kánonjogi elismerés szükségessége vagy a szükségállapotra érvényes szabályok?
Az FSSPX jogi státuszáról évtizedek óta félrevezető információk keringenek, ezért nagyban segíti a mostani helyzet jobb felismerését, ha ezt a dolgot pontosabban megvilágítjuk.
Az FSSPX apologétái különös jelentőséget tulajdonítanak annak a ténynek, hogy a Szent X. Pius Papi Közösséget 1970. november 1-én Lausanne, Genf és Freiburg püspöke, Mgr. François Charriere alapította kánonilag, és ezt az alapítást a következő év februárjában a római Kléruskongregáció prefektusa, John Wright bíboros elismerte. Ebből és abból a tényből, hogy ezek az apologéták Lefebvre érsekkel együtt azt állítják, hogy az FSSPX jogszerűen soha nem lett feloszlatva, a legmesszebbmenőbb következményeket vonják le.
Az természetesen igaz, hogy Marcel Lefebvre érsek, a közösség alapítója, ugyanannyira bízott Istenben, mint amennyire magával szemben bizalmatlan volt. Ezért elengedhetetlen feltétel volt a számára, hogy a közösség alapításánál ne saját feje után menjen, hanem Isten akaratát teljesítse, mely számára az Egyház hangjában nyilvánult meg. Csak ha az Egyház egyik hivatalban levő megyéspüspöke buzdítja és művét kánonilag elfogadja, jelentette számára a garanciát, hogy Isten és nem ő maga azon papi közösség tényleges szerzője, melynek ötletét természetesen már régóta fejében és szívében hordozta.
Ez kétségen kívül csodálatraméltó, természetfeletti viselkedés. Sajnos, nem sokan értették meg vagy követték őt ebben, hanem a kánoni alapítás tényéből sokkal inkább az FSSPX-t egy szupra-naturalista szuper-egyházzá magasztalták, mely – még az általános pusztulástól is teljesen érinthetetlen, sebezhetetlen és elpusztíthatatlan – az egyházat és társadalmat nem csak megmenteni, hanem még újra felépíteni is fogja, és e célra Istentől egészen különleges privilégiumokkal és jogosítványokkal, valamint csodálatos képességekkel és tulajdonságokkal lett ellátva.
Így válik szerintük a Pius Közösség még oly kicsi káplánja is már felszentelése által „minden területen szakértővé” (ahogy ezt egy FSSPX-kispap nemrégiben egy nagyon meglepődött plébánosnak kijelentette), és ezáltal szuper-pappá. A disztriktek vezetői mind szuper-püspökökként uralkodnak egy hatalmas terület felett, melyet mind apostoli teljhatalommal, mind a csodálatos csalhatatlanság birtoklásával kormányoznak. Ezek után mit kell magáról a rendfőnökről tartani, aki az egész világot maga alatt tudja, aki mindenki felett ítélkezik, míg őt magát senki nem ítélheti meg, aki a hatalma gyakorlásában, mivel senkitől nem figyelve és kontrollálva, különösen azonban a tévedhetetlenségében, még a római pápát is felülmúlja, hiszen ez a tévedhetetlenség nála még az „egyházpolitikai” kérdésekben is megbízhatóan fennáll, miközben a pápánál ez csak a hit és erkölcs kérdéseiben van így. És mindez egy 1970-es kánoni elismerés alapján!
Furcsa ellentétben ehhez éppen az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá váltak a kisebbrendűségi érzések a közösségen belül, melyek leginkább abban mutatkoznak, ahogy a zsinati Róma „elismeréséért” epekednek, hogy magukat nem egészen teljes értékűnek, „teljes egészében katolikusnak elismerve” érzik, igen, „kánoni hiány” miatt szenvednek, ahogy ezt az FSSPX első asszisztense egy interjúban bevallotta, szenvednek az „egyházjogi szabálytalanság miatt”. [lásd a honlap Exkluzív interjú a Rómával folyó tárgyalásokról” című cikkét]
Ezért elkerülve a bármely irányú végleteket, szükség van arra, hogy ezt a kánoni alapítást tisztázzuk, és az e körül kialakult mítoszt végre eloszlassuk.
Elsőnek tekintsünk az időre, melybe az FSSPX megalakulása esik: ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni években számos lelki közösség alakult, melyek akkor vagy kicsit később az egyházi elismerést megszerezték. A „Fokolar-mozgalmat” már 1962-ben XXIII. János approbálta, „Krisztus légionáriusai” 1965-ben kapták meg a maguk „Decretum laudis”-át VI. Páltól, 1968-ban alakult a „Sant’Egidio” és más közösségek. Az FSSPX kánoni megalakulása tehát olyan időbe esik, amikor a legkülönbözőbb lelki közösségek gomba módra nőttek ki a földből, és kapták meg egyházi elismerésüket.
Az FSSPX alapító okiratából sem kellett feltétlenül kiderülnie, hogy itt egy olyan társaság alakul, mely a II. Vatikáni Zsinat és ennek nem-katolikus újításai elleni katolikus harcban nemsokára a dárda élévé válik. Ellenkezőleg, Mgr. Charriere alapító dekrétuma kifejezetten a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozik, amikor azt írja, hogy az a „II. Vatikáni Zsinatnak az Optatum totius, a papok kiképzéséről szóló dekrétumában a nemzetközi papszemináriumok megalakulását és a klérus bevetését szorgalmazó kijelentéseire való tekintettel, valamint a hitbuzgó, nemes lelkű papok kiképzésének elsőrendű fontosságának szükségességére való tekintettel e dekrétum utasításának szellemében, és ama megállapításunk alapján, hogy a ‘Papi Közösség’ alapító okirata e célnak jól megfelel”, lett kibocsátva. És Wright bíboros elismerő-iratában ezt hangsúlyozza: „E Szent Kongregáció a maga részéről úgy véli, hogy a ‘Papi Közösség’ sokat tehet azért, hogy a zsinat céljait elérjük, melyek a klérus elosztásához a világban e Szent Kongregációra vannak bízva.”
Könnyen meglehet, hogy Mgr. Charriere, aki személyesen ismerte Lefebvre érseket és túl konzervatív irányvonala miatt maga is a nyugdíjaztatása előtt állt, egy kissé sejtette, milyen tojást helyezett utóda fészkébe. Mindenesetre a II. Vatikáni Zsinat és ennek újításai, mint az új mise, elleni harc nem játszott az FSSPX megalakulásakor olyan jelentős szerepet, mint amit később a legenda mindig újra állított, hiszen Lefebvre érsek ezekkel kapcsolatos álláspontja abban az időben még nem volt olyan világos, mint később. Az alapító okiratban ezért ezek nem szerepelnek. Ott ugyan szó van a papságról és a szentmiseáldozatról, de nincs szó a hagyományos rítushoz való ragaszkodásról. E kérdésben némely Ecclesia Dei közösség, mint például a „Szent Péter Papi Közösség” vagy a „Jó Pásztor Intézet” inkább dicsekedhet azzal, hogy kánoni megalapításukban és az alapító okiratukban a „régi mise” megtartása és a II. Vatikáni Zsinat bizonyos kritikája számára egyházi megbízatással rendelkeznek.
A Szent X. Pius Papi Közösség, ahogy az alapítási dekrétumban le van írva, „egyházmegyénkben ‘pia unio’ cím alatt lett megalapítva”. Tovább így szól a dekrétum: „Engedélyezzük és megerősítjük a közösség csatolt alapító okiratát hat éves időtartamra ‘ad experimentum’; erre az időtartamra hallgatólagos meghosszabbítással egy hasonló hosszúságú időtartam következhet, ami után a közösség egyházmegyénkben vagy az illetékes római kongregációnál végleges közösségként alapítható meg.”
Egy „pia unio”, mely hat évre „ad experimentum” egy egyházmegyében alakult meg, kissé rozoga lábacskákat jelent, hogy arra egy világméretű apostolságot több szemináriummal, püspökségekhez hasonló disztriktekkel, kvázi plébánosi priorátusokkal, sőt saját segédpüspökökkel felépítsenek, és a szintén mindenható zsinati egyház elleni harcot felvegyék. Különösen mivel ez a törékeny „pia unio” már alapítása után néhány évvel a zsinategyházi intézmények által újra el lett nyomva. Hiszen közismert, hogy Mamie püspök, Mgr. Charriere utóda a püspöki székben Róma felszólítására az 1970. november 1-i dekrétumot 1975. május 6-án visszavonta.
Lefebvre érsek ezt a visszavonást soha nem ismerte el jogszerűnek. De még ha követjük is őt ebben a meggyőződésében és ezért fel akarjuk tételezni, hogy „a hallgatólagos meghosszabbítás” hat év után még bekövetkezett, akkor is meg kell állapítanunk, hogy a végleges megalapítás, melynek 1982 körül kellett volna megtörténnie, nem következett be.
Honnan vette mégis Lefebvre érsek a jogot, nem csak a közösséggel tovább folytatni munkáját, továbbra is szeminaristákat kiképezni és felszentelni, hanem még világszerte házakat nyitni és lelkipásztorkodásra alkalmas struktúrákat felépíteni, az FSSPX papjait bizonyos értelemben a saját közösségébe inkardinálni, és végül saját segédpüspököket adni neki? Biztos, hogy olykor kánoni érveket sorolt fel erre, mint például olyat, hogy a közösség soha nem lett jogszerűen feloszlatva, vagy azt a véleményét, hogy a Vatikán elismerő irata pápai jogúvá tette a közösséget, és ezért lehetővé teszi számára az inkardinációt. De ezek csak vélemények, álláspontok voltak, és ő is csak ilyeneknek tekintette őket.
Valójában művét és eljárásmódját egyre inkább egy másik okra alapozta: mégpedig az Egyház szükségállapotára. Ezért írja már az 1975. július 19-i külön körlevelében az érsek, akkor még mint közösségének rendfőnöke, a híveknek: „Mit kell tenni a liberális tévedéseknek a Szentszék hivatalos intézményei általi ezen elterjesztésénél és az igazhitűek heves üldözésénél, mely szintén a katolikus liberalizmus logikus következménye? A katolikus hitet és az isteni vagy tradicionális életet a lelkekben megőrizni, mindenekelőtt a katolikus családok, katolikus iskolák, katolikus plébániák, katolikus szemináriumok és a katolikus fakultások által, és ezt mindig Rómának az őt megszálló liberálisoktól való felszabadításának a várásában.” És tovább lejjebb: „És mit fog az Econe-i szeminárium és a közösség tenni? Állandóan tovább fognak dolgozni. Hiszen a liberális és modernista egyháznak, mely az igazi, elnémított Egyházat megszállva tartja, semmilyen joga nincs engedelmességet követelni, sokkal inkább ellen kell neki állni, mivel utasításai és irányzatai nem a katolikus Egyházéi. Ezek lerombolják az Egyházat. Mi nem vehetünk részt az Egyház elpusztításában. Nem akarunk protestánsokká válni. És a negyedik kérdés így hangzik: Mit fognak Econe papjai később tenni? A katolikus papság megőrzése és növekedése érdekében növelni fogják a szemináriumok számát, hiszen ez a Szent X. Pius Papi Közösség fő célja. Továbbá három vagy négy papot számláló csoportokban misszionáriusként fognak priorátusokban tevékenykedni, ahol a közös imára összegyűlnek. Bizonyos területeken fognak működni, miközben Urunk Jézus Krisztust prédikálják, a szentségeket kiosztják és mindenekelőtt bemutatják a szentmisét.”
Róma és az Egyház hivatali helyeinek a liberálisok által történt megszállása, mely hivatalos intézményei segítségével a liberális tévedéseket tovább terjeszti és a hitet rombolja: ez az, amit Mgr. Lefebvre a nagy szükségállapotnak tekintett az Egyházban. Ez a szükségállapot nem csak jogot ad, hanem kifejezetten kötelez az engedetlenségre és az ellenállásra, és ettől kezdve az alapot adja az FSSPX és lelkipásztorkodásának további működése és terjeszkedése számára. Ez maradt mindig az indíttatás és az ok Lefebvre érsek terjedelmes műve számára, egészen ennek megkoronázásáig az 1988-as püspökszentelések által, melyet egy évvel korábban a híressé vált Econe-i prédikációjában 1987. június 29-én az érsek így jelentett be:
„Azok a liberális erők, melyek Rómát és az Egyházat megszállva tartják, saját tévedésükbe zárják magukat, sötétségükbe burkolóznak, és ezért a lelkeket a hittől való elfordulásra vezetik, Urunk Jézus Krisztus istenségének tagadásáig, a katolikus, keresztény hit eloltásáig a lelkekben. Ezért fogunk mi, ha Isten ezt követeli tőlünk, nem habozni, hogy számunkra segédpüspököket szenteljünk, hogy ez a mű folytatódjék, mert nem hihetjük, hogy az Isten akarata, hogy ez a mű elpusztuljon, hogy befejeződjön, hogy ne folytatódjék, hogy a lelkeket magukra hagyjuk, és hogy az Egyháznak ezért ne legyenek többé pásztorai. Tisztában kell lennünk azzal, hogy különleges korban élünk. A helyzet rendkívüli. Ami Rómát illeti, a helyzet rendkívüli. [Mit mondana az érsek a mai helyzet láttán?] A ‘si si no no’ újság pontos adatokkal szolgál a római helyzetről, egy valószínűtlen, egy, a történelemben eleddig még soha nem volt helyzet, egy soha, soha nem volt! A pápa [II. János Pál pápa] magát, ahogy éppen mondtam, bizonyos értelemben minden vallás panteonjának őrzőjévé teszi, a liberalizmus főpapjává. Mondják meg nekem, hogy ilyen helyzet volt-e valaha az Egyházban! Mit kell tennünk e tények láttán? Sírni, bizonyára! Igen, sírunk, szívünk megszakad, szívünk tele van fájdalommal e dolgok miatt. És odaadnánk életünket, vérünket, hogy ezt a helyzetet megváltoztathassuk. De a helyzet most olyan, a mű helyzete, melyet Isten a kezembe helyezett olyan, hogy azt hisszük, hogy a Rómában uralkodó sötétség láttán, a konokság láttán, mellyel a római hivatalok tévedésükben kitartanak, látván a római hivatali pozíciókat elfoglalókat, akik vonakodnak az igazsághoz, a tradícióhoz visszatérni, a Jóisten nyilvánvalóan azt követeli tőlünk, hogy gondoskodjunk arról, hogy az Egyház továbbra is fennmaradjon. Ezért valószínű, hogy püspököket kell szenteljek, még azelőtt, hogy a Jóisten előtt számot kell adjak életemről.”
Tehát, mégha az FSSPX fennállásának elején a kánoni elismerés nagy, sőt döntő jelentőségű is volt, a mű elterjedése, specifikus célkitűzése az anti-modernista harcban és nagyon széleskörű tevékenysége többé mégsem a hivatali tekintélyek megbízására támaszkodik, hanem éppen annak történelmileg egyedülálló teljes kiesésére. Nem a hivatali tekintélyekkel szembeni engedelmességben, hanem éppen az engedetlenségben és az ellenállásban kell az Egyház fennmaradását biztosítani és a hitet megőrizni és megvédeni.
Feltéve: 2013. augusztus 8.
A joghatóság kérdése
Ezzel szemben az FSSPX apologétái a Pius Közösség működését mindig egyházjogilag akarják megokolni. E cél érdekében egy szuper-joghatósággal ruházzák fel, mely valójában nincs és soha nem is volt neki. A „pia unio” [kegyes egyesület], amely formát Mgr. Charriere a közösség próbaképpeni alapítására választott, mondhatni a legalacsonyabb kánoni nívón található. Általában laikusokból álló csoportokra használják, és a can. 707-ben CIC (1917) úgy írják le, mint a hívek összefogását a vallásosság vagy a caritas műveként. Ezzel még a harmadrendeknél is lejjebb áll, és nagyon távol van egy kongregációtól (ami egy fogadalom nélküli papi közösség általában lenni szokott) vagy pláne egy szerzetesrendtől („religio”), melynek alapja a tagok fogadalma. Mégha abból is lehet kiindulni, hogy az FSSPX végleges engedélyezése esetén kongregációvá vált volna, akkor is de facto mindig „pia unio” marad, akkor is, ha időközben egyesek szívesen csinálnak belőle egy szuper-rendet, a 20. század jezsuitáit.
Egy „pia unio” főnökei azonban nem tartoznak a „superiores maiores”, a magasabb rendű egyházi vezetők közé (lásd: can. 4888 8°). Ezért nem rendelkeznek egyházi joghatósággal. Ezáltal se nem inkardinálhatnak papokat, se nem adhatnak nekik gyóntatási engedélyt, nem bízhatják meg őket bizonyos adott területek, territóriumok vagy személyi csoportok lelki gondozásával, és kiváltképp nem engedhetik vagy tilthatják meg püspököknek – mégha ezek segédpüspökök is – a szentségek kiosztását. Ha az FSSPX papjai mégis érvényesen gyóntatnak, akkor ezt nem azért, mert a vezetőktől erre engedélyt kaptak, hanem mert az Egyház a hiányzó jogot esetről esetre a lelkek üdvének érdekében pótolja (suppliieren), mégpedig az Egyházban uralkodó szükségállapot miatt. Annak, hogy a közösség papjai és püspökei lelkipásztorkodást végezhetnek, szintén ez az egyedüli jogi alapja. Erre papjaik nem a főnökeiktől, hanem az Egyháztól kapnak engedélyt. Ez nem szabályos lelkipásztorkodás, hanem szükség-lelkipásztorkodás. Az FSSPX priorjai és káplánjai nem plébánosok, akik valamilyen alájuk rendelt hívek felett joghatósággal bírnak, hanem azáltal, hogy a hívek lelki szükségükben hozzájuk fordulnak, megkapják az Egyház engedélyét és megbízását ezen elhagyatott lelkek gondozására, miközben Krisztus menyasszonya az Üdvözítővel így beszél: „Megesett a népen a szívem, mert olyanok, mint a pásztor nélkül a juhok.” (lásd Mt 9,36)
Tehát például az FSSPX disztriktfőnökeinek semmiféle jogcímük nincs arra, hogy a nem szívesen látott hívekre bármilyen egyházi büntetést kiszabjanak, ahogy ez sajnos egynémely helyen történik, de ahhoz sincs jogalapjuk, hogy egyes régiókat vagy egész országokat Mária Szeplőtelen Szívének ajánljanak fel, vagy önkényesen egy tollvonással regionális liturgikus hagyományokat szüntessenek meg, másokat pedig bevezessenek. A prioroknak és papoknak nincs joguk, hogy a hívektől megtagadják a szentségeket csak azért, mert ezek a közösség Róma-kurzusával nem értenek egyet. A rendfőnöknek nincs joga, hogy „önfejű” papok ellen kánoni eljárást indítson stb. stb.
Mivel tehát az FSSPX püspökei és papjai részére a lelkigondozás alapja és joga kizárólag az Egyház szükségállapotából adódik, a főnököknek csak e lelkigondozás megszervezése és koordinálása a feladata, ami önmagában nagyon fontos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tőlük kiváló pap vagy püspök egyházjogi státuszán a kiválás bármit is változtatna, mintha egy ilyen pap vagy püspök hirtelen „vagus”, szabadon lebegő pappá vagy püspökké válna, mintha előtte nem lett volna az. A kánonjog betűje szerint az FSSPX összes papja és püspöke „vagi” és felfüggesztett, vagyis olyan pap, akinek nem szabadna a szentségeket kiszolgáltatni és nem gyakorolhatna papi szolgálatot. Csak az Egyház szükségállapota jogosítja fel őket erre, és ez nem változik azzal, hogy a közösséghez tartoznak vagy sem.
Röviden idézek az FSSPX utasításaiból, egy kis könyvecskéből, melyet a tagoknak átadnak, hogy jogaikról és kötelességeikről felvilágosítsák őket. A (az Egyház által pótolt) suppliierte jurisdikcióról ez áll benne:
– Inkább személyes, mint territoriális karaktere van, nem állandó, hanem „per modum actus” alapján lesz gyakorolva, a hívek szükségleteitől függ az Egyház szükségállapotára való tekintettel, ami abban az esetben is fennáll, ahol valójában nincs szükséghelyzet, mert egy általános veszély van feltételezve. …
– Ezen suppliiert joghatóság birtokosai minden püspök és pap, aki a tradíciót hűen megőrzi, a püspöki vagy papi hivatali tevékenység megengedett vagy érvényes gyakorlásához.
– Az egyszerű papok a hívekkel szemben ugyanakkora suppliiert joghatósággal bírnak, mint a priorok vagy disztriktfőnökök. De hogy a gyakorlati rendelkezésekben megőrizzük az érzéket a hierarchia számára, mely az Egyház szelleméhez tartozik, és súlyosabb eseteket egy magasabb instanciára bízzunk, bizonyos meghatalmazások a magasabb auktoritás számára vannak fenntartva hasonlóan a normális hierarchiához.
Feltéve: 2013. szeptember 13.
Néhány végkövetkeztetés
Először is azt kell kijelenteni, hogy a papok és a hívek jogilag nincsenek kötelezve arra, hogy a Pius Közösséghez tartozzanak annak érdekében, hogy az egyházban maradjanak. Teljességgel megengedett és nyilvánvalóan egyre szükségesebb más közösséghez csatlakozni, melyek természetesen az egyházi szükségállapot végéig semmilyen tényleges egyházjogi státuszt nem kaphatnak. De hiszen, ilyennel maga az FSSPX sem bír. [Vagyis egy az „ellenzék” tagjaiból összeállott közösség egyházjogi szempontból ugyanazon a fokon áll, mint az FSSPX.)
A szükségállapot ideje rendkívüli idő, ezért ebben nem a szokásos szabályok uralkodnak. A normális korokban az inkardináció nélküli papok szabálytalanok, azaz „vagi”-k, akiknek nem szabad papi szolgálatot teljesíteniük. Ugyanakkor nem lehet az Egyház szándéka, hogy ez a szabályozás, ahogy ez ma a jelenlegi körülmények között a hivatali helyeknek liberális erőkkel való betöltésekor történik, pont azokat a papokat sújtsa, akik a minden idők Egyházához akarnak hűek maradni, és pont azért érinti őket, mert ezt a hűséget meg akarják őrizni. Az Egyház bizonyára ezért adja éppen ezeknek a papoknak ma azt a megbízatást, hogy mind azokról a lelkekről gondoskodjanak, akik katolikusok akarnak maradni és katolikusként akarnak élni, akik nem akarnak a modernista zsinati szektához csatlakozni. E cél érdekében értelemszerűen ezek a papok közösséget alkothatnak, mely a lelkipásztorkodást jobban meg tudja szervezni és hatékonyabban meg tudja valósítani.
Még ha az Egyház e rendkívüli állapotban ezeknek a papoknak különös engedélyeket és felhatalmazásokat is ad, mellyel normális esetben nem rendelkeznének, ezek akkor is, éppen a szükséghelyzet miatt, csak nagyon korlátolt engedmények. Vagyis az Egyház e papoknak kétségen kívül megadja az engedélyt, hogy mindenütt bemutathassák a szentmisét, a híveknek, akik ezt kérik, a szentségeket, beleértve a gyónás szentségét is kioszthassák, és házasságkötéseknél is asszisztálhassanak, de nem ruházza fel őket plébánosi teljhatalommal a hívek felett. A hívek nem alattvalóik, hanem szabad akaratúkból fordulnak ezekhez a papokhoz.
Lehet, hogy ez is az egyik ok, amiért ez a helyzet egyáltalán bekövetkezett, illetve, hogy ezt a helyzetet a Jóisten megengedte. Az Üdvözítőnek nagyon fontos volt, hogy még a halála előtti estén apostolainak egy hatásos tanítást hagyjon hátra. Tudjuk, hogy az Utolsó Vacsoránál mint egy rabszolga megmosta tanítványainak a lábát, ami ezeknek, különösen Szent Péternek, legalábbis az elején nagyon kínos volt. Utána adta meg nekik tettének magyarázatát: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (Jn 13,13-15)
Az Úr már korábban is részesítette hasonló figyelmeztetésben apostolait. Mindig újra felhasználta a rangsor miatti vetélkedéseiket arra, hogy megfedje őket: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét, váltságul sokakért.” (Mt 20,25-28)
Pont ez a tanítás az, amit Ő ebben a emlékezetes pillanatban még egyszer ilyen erőteljesen és kézzelfoghatóan aláhúzott, és ez – különösen Szent Péternél – olyan mélyen beléjük vésődött, hogy később Péter maga így intette az egyház pásztorait: „Akik közületek elöljárók, azokat mint magam is elöljáró és Krisztus szenvedésének tanúja, s egyszer majd nyilvánvalóvá váló dicsőségének is részese, kérem: legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját; viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten szándéka szerint; ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei.” (1 Pét 5,1-3)
Az Üdvözítő tudta, miért adta ezt a nyomatékos figyelmeztetést, és Szent Péter szintén tudta. Hiszen a veszély – éppen a lelki pásztori hivatallal való visszaélés a „szép nyereség” vagy a hatalomvágy kielégítése érdekében – minden időben fennállt. Ez a visszás állapot egész történelmén keresztül elkísérte az Egyházat, egyszer jobban és egyszer kevésbé volt elterjedve, de valahogyan és valahol mindig jelen volt.
A legmagasabb pásztornak és a nyáj urának bizonyára nincs más, ami kevésbé tetszene, mint ha a pásztorok, akiket Ő szeretett juhai szolgálatára rendelt, az urat játsszák ezek felett, ha ők, ahelyett, hogy jó pásztorokként életüket adnák a juhaiért, ezeket nyereség- vagy hatalomvágyuk érdekében kihasználják, és felettük uralkodni akarnak.
Talán éppen a mostani idő – mely a papoknak tényleg csak azokat a hatalmakat hagyja meg, melyek a lelkek üdvére elengedhetetlen – alkalmul szolgálhat, hogy ezek hű és jó pásztoroknak bizonyuljanak, hogy ne uralkodjanak és ne gyakoroljanak erőszakot a juhok felett, hanem mindenben mint odaadó szolgáik viselkedjenek. Akkor az Egyházban is biztos hamarosan véget ér a szükségállapot, és „ha majd megjelenik a legfőbb pásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját”. (1 Pét 5,4)
Vége
Feltéve: 2013. november 21.
|