E kommentárok olvasóinak nagyobb része valószínűleg már megértette azt a súlyos problémát, ami a Szent X. Pius Papi Közösség vezetőinek hitvédelmét megbénítja, és ezért talán szívesebben olvasnának már más témákról. De mivel a hittől való globális elszakadás a mai emberek millióiban rendkívül nagy pusztulást idézett elő, úgy gondolom, hogy a hit természetét, a hit szükségességét és aláásásának módszereit nem tudjuk elég sokszor megvizsgálni. Anélkül hogy megint a Pius Közösség legújabb szerencsétlenségein vagy vétségein lovagolni akarnék, mégis meg kell említenem elmúlt évi történetüknek egy további, döntő fontosságú eseményét. A 2012. júliusi káptalan sok résztvevője közvetlenül a találkozó után gyűlésüket mint a megelőző hónapok bajai és feszültségei ellenére megőrzött egység győzedelmeként ünnepelte. Időközben ezt az eufóriát leváltotta a káptalan megítélésének józanabb megítélése, sőt, néhány résztvevő már egyenesen katasztrófának tekinti. Az egyik résztvevő a káptalan azon pillanatát nevezte végzetesnek, melyben a közösség 39 vezető papja (engem kizárva) saját közösségüket és főnöküket a hittan fölé helyezte – pont úgy, ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinaton a katolikus püspökök tömege tette. Az általános káptalan tanácskozásait az Econe-i papszeminárium rektora célszerű módon a 2012. áprilisi doktrinális deklaráció elleni súlyos tanbeli támadásával nyitotta meg, azon nyilatkozat bírálatával, melyben a közösség hivatalosan kijelentette, hogy hajlandó kompromisszumot kötni a római új-modernistákkal a zsinatot, az új misét, az új egyházjogot és XVI. Benedek „a kontinuitás hermeneutikáját” illetően. A tanbeli kritika hangneme mérsékelt és tisztelettudó volt, de tartalma rendkívül terhelő természetű. Mert gyakorlatilag ez a beszéd, azaz Fellay püspök tanbeli preambuluma elleni támadás kimondta, hogy azok a személyek, akik az áprilisi deklarációt megfogalmazták vagy Rómába való küldését szorgalmazták, a katolikus doktrína kérdéseiben inkompetensek voltak. Ha ezek a személyek tudatosan voltak inkompetensek, akkor ők hittagadók, ha viszont nem tudatosan voltak inkompetensek, akkor nem alkalmasak, hogy egy olyan katolikus közösséget vezessenek, melyet kifejezetten a hit védelmére alapítottak. – Súlyos csend nehezedett a káptalanra, amikor a résztvevők elkezdték felfogni, hogy a rektor beszédében milyen súlyosak voltak a felsőbbségek ellen implicit megfogalmazott vádak. De ekkor a közösség argentínai szemináriumának régense megtörte a csendet és azt mondta, hogy lehetetlen, hogy a káptalan támadást intézzen a rendfőnök ellen, azáltal, hogy azt követeli tőle, hogy vonja vissza doktrinális nyilatkozatát. Azon kívül ez a visszavonás implicit úgyis benne lesz a káptalan záróközleményében. Egy másik résztvevő ezután valami másról kezdett el beszélni, mire a káptalan azonnal más témákra tért át. Mindazonáltal az áruló áprilisi nyilatkozat tanbeli problémájával nem foglalkozott se a káptalan záróközleménye, se a rendfőnök nem vonta azt egyértelműen vissza – pont ellenkezőleg. És a Pius Közösséget továbbra is a hit római ellenségeivel – akik a hitet és vele az Egyházat darabokra szaggatják – szembeni szelídség politikájával való gyakorlati megegyezéssel vezetik. [magyarul: ahelyett, hogy rámutatnának az ott zajló borzalmakra, vagy hallgatnak ezekről, vagy, ami újabban kezd divatba jönni náluk, még dicsérik is – lásd a honlap ezzel kapcsolatos legújabb cikkeit.] Hogyan történhetett, hogy a káptalan résztvevői nem vették észre, hogy „a vezetőkkel szembeni respektust” a hit fölé helyezték? Miért nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a doktrinális problémát – ami az egész káptalannak messze a legnagyobb, legfontosabb problémája volt – magyarázzák meg, amíg mindenki tökéletesen fel nem fogta, mely lépéseket kell azonnal meghozni, ahelyett, hogy ezt ügyesen a káptalan végére tolják ki? Erre a kérdésre egyetlen válasz van csupán: ezek a kapitulánsok, pont, ahogy a II. Vatikáni Zsinat püspökei, mind a modern világ gyermekei voltak. Számukra a hittan nem életszükséglet, hanem sokkal inkább valami, amit a szemináriumban meg kell tanulni, hogy pap lehessen valaki, és utána bár tisztelettel, de többé-kevésbé félre lehet tolni. Kyrie eleison Kiegészítés: A honlapon nincs fent Fellay püspök olyan sokat emlegetett és bírált 2012-ben aláírt doktrinális nyilatkozata, melyet április 15-én adott át Levada bíborosnak. Ezt követően hitte mindenki azt, hogy már csak napok kérdése, hogy a kiegyezés megszületik. Hogy ez mégsem történt meg, annak valószínűleg a három Pius-püspök 2012. április 7-én Fellay püspöknek írt levele volt, mely nyilvánosságra került, s amiről így Róma is értesült. E levéllel kapcsolatban lásd a honlap cikkét: Még komolyabbá vált az ügy      E levélben többek között ez állt: „Legyenek éberek! Önök a közösséget jóvátehetetlen szakadásba vezetik, és ha beleegyeznek az egyezségbe, ez a közösségen belül hatalmas romboló erőket fog felszabadítani, melyet a közösség nem lesz képes kezelni. Mivel a tényállás nem változott meg és a 2006-os káptalani gyűlés feltételei nem valósultak meg, hallgassanak alapítónkra, akinek 25 évvel ezelőtt igaza volt, és ma is igaza van. Ne egyezzenek bele a közösség számára semmilyen, pusztán a gyakorlati megoldásra irányuló egyezségbe.” Csakhogy Róma soha nem akart olyan kiegyezést, mely az FSSPX szakadásához vezet, hiszen akkor a „tradíció-probléma” továbbra is fennmarad. A levél hatására azt hitték, hogy három püspök áll szemben Fellay kiegyezési törekvéseivel. Így aztán ő léptek vissza. Ezért nem történt meg eddig a kiegyezés. Csakhogy ezután a három püspökből kettő feladta korábbi elveit, és teljes engedelmességgel csatlakozott Fellay püspök kiegyezési elképzelésihez. Mindazon borzalmak dacára, amik azóta Rómában történtek, az FSSPX vezetői nemhogy feladták volna terveiket, de – megnyilatkozásukból, tetteikből úgy tűnik – még csak jobban akarják a Rómával való egyesülést. A helyzet jobb megítélésének érdekében leközlöm Fellay püspök 2012. április 15-i Rómának tett ajánlatát – németül. Talán akad valaki, aki lefordítja.      Felhívom a figyelmet a III. pont 7. alpontjára, melyben az új mise promulgációját - ezzel magát az egész NOM-t - „rechtmäßig”, azaz „jogosnak” fogadja el . Fellay püspök doktrinális preambuluma, átnyújtva Levada bíborosnak 2012. április 15-én 19/04/13 Doktrinelle Präambel von Bischof Fellay übersandt an Kardinal Levada am 15. April 2012 Doktrinelle Präambel von Bischof Fellay übersandt an Kardinal Levada am 15. April 2012 (forrás: lasapiniere.info) I. Wir versprechen der Katholischen Kirche und dem Römischen Pontifex, dem Obersten Hirten, Stellvertreter Christi, Nachfolger Petri und Oberhaupt des Bischofskollegiums(a) stete Treue. II. Wir erklären, dass wir die vom Lehramt der Kirche vorgelegte Unterweisung hinsichtlich der Glaubens- und Sittenlehre in jeder lehramtlichen Aussage nach dem Range ihrer Verbindlichkeit in Übereinstimmung mit den Lehraussagen in Nr. 25 der dogmatischen Konstitution Lumen Gentium des Zweiten Vatikanischen Konzils annehmen.[1] III. Im Einzelnen: 1. Wir erklären, dass wir die kirchliche Lehre über den Römischen Pontifex und über das Kollegium der Bischöfe(b) mit dem Papst an seiner Spitze, so wie sie in der dogmatischen Konstitution des Ersten Vatikanischen Konzils Pastor Aeternus und der dogmatischen Konstitution des Zweiten Vatikanischen Konzils Lumen Gentium, Kap. 3 (de constitutione hierarchica et in specie de episcopatu), erläutert und ausgedeutet in der Nota explicativa praevia im selben Kapitel, vorgelegt wurde, annehmen. 2. Wir anerkennen die Autorität des Lehramtes, dem es allein obliegt, das Wort Gottes, sei es schriftlich niedergelegt oder sei es getreu der Tradition überliefert [2], authentisch auszulegen und rufen uns dabei ins Gedächtnis, dass „Petri Nachfolgern der Heilige Geist nicht dazu verheißen ward, dass sie unter seiner Eingebung neue Lehren verkünden, sondern dass es vielmehr ihre Aufgabe ist, die von den Aposteln überlieferte Offenbarung, d.h. das anvertraute Glaubensgut, unter seinem Beistand in heiliger Weise zu hüten und getreu auszulegen.“[3] 3. Die Tradition ist die lebendige Weitergabe der Offenbarung “usque ad nos“[4] und die Kirche bewahrt und überliefert in ihrer Glaubenslehre, ihrem Leben und ihrer Liturgie an alle Generationen das, was sie ist und woran sie glaubt. Die Tradition schreitet in der Kirche unter dem Beistand des Heiligen Geistes voran [5], nicht als eine ihr entgegengesetzte Neuerung [6], sondern durch ein besseres Verständnis des Depositum Fidei [7]. 4. Die gesamte katholische Tradition muss der Schlüssel(c) und die Anleitung zum Verständnis der Lehren des Zweiten Vatikanischen Konzils sein, welches seinerseits gewisse Aspekte des Lebens und der Lehre der Kirche, die implizit in ihr enthalten oder noch nicht begrifflich ausformuliert sind, erhellt, d.h. vertieft und mithin präzisiert.[8] 5. Die Behauptungen(d) des Zweiten Vatikanischen Konzils und des nachfolgenden Lehramtes, welche die Beziehung zwischen der katholischen Kirche und den nichtkatholischen christlichen Bekenntnissen sowie auch die gesellschaftliche Aufgabe der Religion und das Recht auf Religionsfreiheit betreffen, die in ihrem Wortlaut schwerlich mit dem vorangehenden Lehramt in Einklang gebracht werden können(e), müssen im Licht der vollständigen und ununterbrochenen Überlieferung in solcher Weise aufgefasst werden, dass sie mit den bisher vom Lehramt der Kirche vorgelegten Wahrheiten übereinstimmen, ohne irgendeine Interpretation dieser Behauptungen zuzulassen, welche dazu führen könnte, die katholische Lehre im Widerspruch oder im Bruch mit der Tradition und dem Lehramt auszulegen(f). 6. Aus diesem Grund ist es gerechtfertigt, durch legitime Diskussion das Studium und die theologische Erörterung der Äußerungen und Formulierungen des Zweiten Vatikanischen Konzils und des nachfolgenden Lehramtes zu fördern, wo es scheint, dass sie mit dem vorausgehenden Lehramt der Kirche nicht in Übereinzustimmen gebracht werden können.[9] (g) 7. Wir erklären, dass wir die Gültigkeit des Messopfers und der Sakramente, die in der Absicht gespendet werden zu tun, was die Kirche tut, anerkennen, wenn sie gemäß den Riten der Editiones typicae des Römischen Messbuches und der Vorschriften zur Spendung der Sakramente, wie sie von den Päpsten Paul VI. und Johannes Paul II. rechtmäßig promulgiert wurden, gespendet werden. 8. In Übereinstimmung mit den oben genannten Richtlinien (h) (III,5), sowie mit Kanon 21 des Kirchenrechts versprechen wir, die allgemeine Disziplin der Kirche und die kirchlichen Gesetze, besonders jene, die in im Jahre 1983 von Johannes Paul II. promulgierten Kodex des kanonischen Rechts und die des kanonischen Rechts und im vom selben Papst im Jahre 1990 promulgierten kanonischen Recht der katholischen Ostkirchen enthalten sind, vorbehaltlich der Disziplin, die durch ein besonderes Gesetz der Priesterbruderschaft Sankt Pius X. zugestanden werden muss, zu respektieren. [1] Vgl. auch die neue Formel des Glaubensbekenntnisses und Treueeides bei der Annahme eines Amtes, das im Namen der Kirche ausgeübt wird; 1989, vgl. CIC, can. 749; 750; 1 & 2; 752; CCEO can. 597; 598, 1 & 2; 599. [2] Vgl. Pius XII. Enzyklika Humani Generis. [3] Erstes Vatikanisches Konzil, Dogmatische Konstitution Pastor Aeternus, Kap. 4, 17, Denz. 3070. [4] Konzil von Trient, Denz. 1501: „[…], dass diese Wahrheit und Ordnung in geschriebenen Büchern und ungeschriebenen Überlieferungen enthalten ist, die die Apostel selbst aus dem Munde Christi empfangen haben oder ihnen selbst auf Diktat des Heiligen Geistes gleichsam von Hand zu Hand weitergegeben wurden und so bis auf uns gekommen sind.“ [5] Vgl. Zweites Vatikanisches Konzil, Dogmatische Konstitution Dei Verbum, 8 & 9, Denz. 4209-4210. [6] Vgl. Erstes Vatikanisches Konzil, Dogmatische Konstitution Dei Filius, Denz. 3020: „Daher ist auch immerdar derjenige Sinn der heiligen Glaubenssätze beizubehalten, den die heilige Mutter Kirche einmal erklärt hat, und niemals von diesem Sinn unter dem Anschein und Namen einer höheren Einsicht abzuweichen [Kan. 3]. "So wachse denn und gedeihe in reichem und starkem Maße im Laufe der Zeiten und Jahrhunderte Erkenntnis, Wissenschaft und Weisheit sowohl in einem jeden als auch in allen, sowohl im einzelnen Menschen als auch in der ganzen Kirche: aber lediglich in der ihnen zukommenden Weise, nämlich in derselben Lehre, demselben Sinn und derselben Auffassung" [Vinzenz von Lérins, Commonitorium primum 23, n. 3.]. [7] Vgl. Erstes Vatikanisches Konzil, Dogmatische Konstitution Dei Filius, Denz. 3011; Antimodernisteneid, Nr. 4; Pius XII. Enzyklika Humani Generis, Denz. 3886; Zweites Vatikanisches Konzil, Dogmatische Konstitution Dei Verbum, 10, Denz. 4213. [8] Wie zum Beispiel die Lehre von der Sakramentalität des Episkopats in Lumen Gentium, Nr. 21. [9] Eine Parallele in der Geschichte ist das Dekret für die Armenier des Konzils von Florenz, in welchem die Darreichung der liturgischen Geräte als Materie des Weihesakraments festgesetzt wurde. Dennoch erörterten Theologen selbst nach dem Erlass dieses Dekrets legitimerweise die Genauigkeit dieser Anweisung. Papst Pius XII. entschied diese Frage schließlich auf andere Weise. [Vom Übersetzer eingefügte Fussnoten für ein besseres Verständnis gewisser Ausdrücke: a im frz. Text: „Corps des éveques“ b „College des éveques“ c „le critere“ d „les affirmations“ e „dont la formulation est difficilement conciliable“ f „exposer“ g „ne paraissent pas conciliables avec“ h „criteres“] Feltéve: 2013. október 15.