Bevezető: Giuseppe Nardi újságírótól:
Bergoglio szentföldi látogatása során két „siratófalnál” is imádkozott: a zsidó siratófalnál, mely a jeruzsálemi templomhegy nyugati falából maradt fenn, és az arab „siratófalnál”, amit Izrael állam a Szentföld közepén éppen most állít fel.
Maria Guarini a „Chiesa e Postconcilio” (Egyház és zsinatutáni idő) blog kiadója és „Az Egyház és folytonossága” című könyv szerzője, azonban nem ezzel foglalkozik következő írásában, hanem a szakrális jelekről, melyekbe betör a profán. Írásának apropóját Bergoglio-nak a muzulmán palesztin elnökkel, Mahmud Abbas-szal a betlehemi pápai mise alatti békecsóknál történt összeölelkezése szolgáltatta. A médiának szóló gesztust nyilvánvalóan előre kitervelték és megbeszélték.
Írta: Maria Guarini
Néhány fájdalmas megjegyzés egy megszentségtelenítéshez:
Mahmud Abbas, vagy jobban ismert nevén: Abu Mazen, a palesztinai autonóm területek elnöke mise alatt bement a szentélybe, hogy Bergoglio-t átölelje a békecsóknál. Vannak szent pillanatok és szent jelek, melyeket nem szabad és nem kell profanizálni. Egyértelmű különbség van a szent isteni liturgia és egy nyilvánosságnak szánt jelenet között.
Egy liturgikus szertartás Isten felé fordul, és ezért nem tűr el se megszakításokat, se betoldásokat, se banalitásokat, egyáltalán semmilyen evilági dologgal való keveredést.
A békecsóknak kizárólag akkor van értelme, ha arra vonatkozik, akinek nevében egymással váltják, és aki a liturgia révén jelen van. A békecsóknak a fotográfusok, a tévékamerák és a nézők számára szánt valóságos vagy vélhető jóakarat világi gesztusával való összetévesztése egy szent aktusba való méltatlan behatolást és banalizálást jelent.
Még ennél is nagyobb jelentősége van Bergoglio azon bevallott készségének, hogy Péter primátusát vitára bocsátja. A Szentsír templomban vasárnap szó szerint ezt mondta: „Ezzel kapcsolatban szeretném azt az elődeim által már kifejezett szándékot megújítani, mely szerint hajlandók vagyunk minden Krisztusban szeretett testvérünkkel párbeszédet folytatni, hogy a római püspök különleges szolgálata számára a gyakorlat olyan formáját találjuk meg, mely küldetésének megfelelve egy új helyzetet nyit, és a mai kontextusban a szeretetnek és a közösségnek egy mindenki által elismert szolgálata lehet.”
E kijelentésre VI. Pálnak Athenagoras ökumenikus pátriárkával 50 évvel ezelőtt Jeruzsálemben történt találkozására való emlékezés adott okot.
XVI. Benedek mint személy mondott le. Bergoglio azonban már a pápaság lemondását készíti elő?
[Ezzel a kérdéssel kapcsolatban lásd a honlap számos idevonatkozó cikke közül ezeket: A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni; -- Úgy tűnik, mintha nem Krisztusért szenvednénk, hiszen üldözőink is a keresztény nevet viselik]
Egyáltalán megteheti-e ezt, vagy az ilyen igyekezeteknek világos isteni határaik vannak, melyeket egy kétezer éves hagyomány igazol? Másképp kérdezve: Hogyan lehet az Ut unum sint [hogy egyek legyenek] megbízatásnak eleget tenni, milyen messzire lehet és kell eközben elmenni? Mi határozza meg eközben a cselekedetek mértékét és határát, mely mind a megbocsáthatatlan mulasztást, mind az ugyancsak megbocsáthatatlan túlzást megakadályozza?
Ahhoz, „hogy mindenki elismerje” a pápának kell megváltoznia, ahelyett, hogy az elszakadt testvérek visszatérését az igaz akolba támogatná? Milyen értelme lenne egy hamis talajon elért „egységnek”? Bár ennek a sebnek már hosszú múltja van, ettől még nem lesz kevésbé problematikus.
VI. Pál volt az első pápa [?], aki 1967. április 28-án az akkori Keresztények Egységének Titkársága előtt a pápa személyét és hivatalát nevezte meg a szakadás egyik okának, mely egy tévedés eredményeként különböző korokban és okokból az azóta elszakadt egyházaknak Rómával való szakításához vezetett. Ezt mondta: „A pápa, ahogy tudjuk, kétségtelenül a legnagyobb akadályt jelenti az ökumenizmus útján.”
II. János Pál 1995. május 25-i Ut unum sint kezdetű enciklikájában felelevenítette ezt az aspektust: „Meg vagyok győződve, hogy ezzel kapcsolatban különös felelősségem van, különösen, ha a legtöbb keresztény közösség ökumenikus vágyát tapasztalom, és a hozzám intézett azon kéréseket hallom, hogy a primátus gyakorlásának olyan formáját találjam meg, mely bár semmilyen módon nem mond le küldetésének lényegéről, de azért egy új helyzetet teremt. … A Szentlélek ajándékozza nekünk fényét és világosítsa meg egyházaink minden püspökét és teológusát, hogy mi együtt egészen nyilvánvalóan megtaláljuk azokat a formákat, melyekben ez a szolgálat a szeretetnek egyik és másik fél által is elismert szolgálatát megvalósítani képes.”
XVI. Benedek lemondásában egy kibogozhatatlan csomó van, amit csak az oldhat meg, akinek megvan ehhez a szükséges tekintélye. Ugyanakkor néhány megjegyzés megengedhető ezzel kapcsolatban.
XVI. Benedek lemondott „a hivatal aktív gyakorlásáról”, egyúttal azonban kinyilvánította, hogy hivatását „örökké” tartónak tekinti. Ezért megtartotta a nevét mint Péter utóda, és nem vette fel újra polgári nevét, és „nyugalmazott pápának” szólíttatja magát. Nem tért vissza a szerzetességhez vagy a bíboros létéhez, mint Szent V. Celesztin vagy XII. Gergely, akik az egyháztörténelemből mint lemondott pápák ismertek, mégha teljesen más okokból is mondtak le hivatalukról, mint Joseph Ratzinger, aki egyedüli okként az öregkori gyengeségét adta meg. Lemondott a hivataláról, ugyanakkor passzív módon bizonyos értelemben megtartotta, miközben konkrétan „az ima és a szemlélődés szolgálatáról” beszélt, ugyanakkor azonban „Péter apostol új utódáért” mondott imákat kért.
XVI. Benedek a pápaságnak egy nem aktív hivatali gyakorlását hozta be, és úgy tűnik, ezzel hidalja át az általa megerősített örök életre szóló hivatás kijelentésével létrejött ellentmondást. Ezzel azonban a pápaság jövőbeni alakulásához minden kaput nyitva hagyott.
A tényleges kérdés azonban nem a megfogalmazások finomságában rejlik, hanem a lényegében: Hogyan lehet az ő „örökre” kijelentését egy utóddal összeegyeztetni, aki szintén „örökre” van elhivatva? Hogyan lehet a Péter hivatalban egyidőben egy kétszeres „örökre”? Úgy tűnik, hogy ez csak a pápai hivatalnak egy evilági kategóriára való leredukálásával és funkciójának a csökkentésével lehetséges. Ez azonban végülis arra kényszerít, hogy az isteni invesztitúra biztos feltevését feladjuk.
Ennek következtében az ökumenizmus már nem az igazság keresésének és megtalálásának a kérdése, hanem az emberi stratégiák eredménye lesz. Az egység már nem az Úrnak az ajándéka azon közösség által, melyet Ő az övéi között alapít, akik Hozzá tartoznak és Benne maradnak az igazságban, amit Ő ajándékozott nekik. Ehelyett az egység széleskörű emberi megállapodások eredménye csupán.
Ebben az összefüggésben nem árt arra emlékezni, hogy az uralkodó pápa nem rendelkezik abszolút teljhatalommal. Tekintélyének világos határokat szab az Egyház alkotmánya, Isten törvénye és a természettörvény, de mindenekelőtt a dogmatikus előírások, amik őt a Kinyilatkoztatáshoz és elődei hitvallásához kötik. Enélkül önkényesen cselekedik, ami Péter utóda és Krisztus földi helytartója számára elképzelhetetlen.
[A cikkben felvetett kérdésekkel kapcsolatban a www.antimodernist.org/am honlapon megtalálhatók a válaszok német nyelven. Lásd a következő összeállítást.]
Feltéve: 2014. május 30.