A többség kényelmesen elvan azzal a véleménnyel, hogy a kereszténység a béke, a megbékélés, a szeretet vallása. Nem csak a protestánsok, de a katolikus korszellem-követők és a jó emberek is a pacifizmus és az atomerő-ellenzék kelléktárából szolgálta/szolgálja ki magát, és tud így mindig a társadalom politikailag korrekt oldalán maradni.      Ez az egész a keresztényekről alkotott olyan képhez vezetett a társadalomban, mely hamisabb már nem is lehetne. E kép szerint egy keresztény fő tulajdonsága, hogy „kedves”. A keresztény segít az utcán az időseknek, szemetét szépen szortírozva dobja a kukába, bio-energiát használ, alkoholt csak mérséklettel iszik, még szóban sem verekszik. Az e képtől eltérő keresztényeket – legjobb esetben – fundamentalistának bélyegzik. Egy ember keresztényi lelkületének fokát abban mérik, hogy kijelentéseiben mennyire alkalmazkodik a tömegvéleményhez, vagy fordítva, milyen kevéssé zavarja meg a társadalom békéjét, ami valójában csak egy ingatag megállapodáson nyugszik. Mindig voltak/vannak olyanok, akik zavarják ezt a nagy békességet, akik mindig mindent sötéten látnak. Például olyanok, akik elvetik a házasság előtti nemi életet, az abortuszt, és különben is sokat adnak arra, hogy mielőtt valamiről véleményt alkotnának, megvizsgálják, hogy mit mondott arról Jézus.      Csakhogy ezek, társadalmilag nézve, eddig kívülállók voltak, akiket nem kellett komolyan venni, és pár viccel el lehetett intézni.      Most viszont úgy tűnik, hogy a keresztényeknek egy új fajtája van kialakulóban, akik, bár lehet, hogy teológiai kérdésekben eltérő véleményen vannak, abban megegyeznek, hogy a döntő kérdésekben harciasan lépnek fel. Ragaszkodnak ahhoz, hogy hitüket nyilvánosan megélhessék, a hitigazságokat kimondhassák, akár alkalmas, akár alkalmatlan, örök értékekért küzdhessenek, és akik eközben még azt is vállalják, hogy emiatt a facebook-csőcselék megtámadja őket. Hogy eközben esetleg közülük egyesek ügyetlenkednek, nem számít, a fő, hogy képviselhessék azt, amit az igazságnak tartanak.      E réteg számának növekedését mutatja az a kétszázezer aláírás, mellyel azon semmiért sem felelős politikai kaszt oktatási reformja ellen tiltakoztak, mely a szemét-újrafelhasználás, a klíma-neutrális hűtőszekrények és az energia-takarékos villanykörték mellett most éppen a szülők legősibb jogaiba, gyermekeik nevelésébe akartak brutálisan beavatkozni.      Az állampolgárok, mindenekelőtt a keresztények ilyen megmozdulásaira azért is szükség van, mert a kényes politikailag korrekt kérdésekben egyházi vezetőik előkelően tartózkodnak a véleménynyilvánítástól és a tiltakozástól. Nem mellékes az sem, hogy az ilyen akciók bátorságot adnak, hogy a keresztények újra szembe merjenek szállni a világgal, a korszellemmel, akkor is, ha eközben olyan benyomást hagynak hátra magukról, hogy tüskék a társadalom testében. Mint mindig, ha a Bibliát csak részleteiben idézik, bár nem az egész képet közvetítjük, mégis szükség van rá, hogy Jézust idézzük azok után, hogy a béke és „kedvesség” hangoztatása időközben az egyházon belül egyfajta politikai korrekt kifejezéssé és viselkedéssé züllött:      »Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt. Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szeri, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.« (Mt 10,32-39) A keresztény, remélhetőleg ez egyre világosabb lesz, nem „kedveskedik”! A keresztény szeret, elsősorban Istent szereti és Istennek a teremtményeit, mindenekelőtt az embereket. És ha ezek tévútra kerülnek, akkor a keresztény nem nyugszik addig, amíg minden hatalmában levő dolgot meg nem tett, hogy őket a helyes útra visszaterelje. Senkit nem kényszerítenek, hogy kövesse a keresztény elképzeléseket, de az a vehemencia, amivel még meghallgatni sem hajlandók ezeket, többet mond a világ szelleméről, mint minden más megnyilatkozás.      Nekünk keresztényeknek az a feladatunk, hogy egy üzenetet közvetítsünk, és aki ezt nem tartja „kedvesnek” és ezért be akarja tömni a szánkat, sőt még azt is megpróbálja, hogy a gondolatainkat is megtiltsa, csak azt bizonyítja ezzel, hogy semmit nem értett meg Krisztus üzenetéből, következésképpen neki kellene a leginkább beszélni erről. Összefoglalva: Legyen elég a kedveskedésből, jöjjön végre az Isten és az emberek iránti igaz szeretet! Feltéve: 2014. február 26.