Sokszor tapasztalható, hogy Rómában úgy fogalmaznak meg eretnekségbe mutató, vagy egyértelműen erkölcstelenségbe vezető gondolatokat, hogy azok nagy erőlködéssel helyesen is magyarázhatóak legyenek, mégis elérjék a kívánt hatást: 1. a tannak a hívek fejében történő megváltozását, 2. a cserébe kapott dicséretet a világ hatalmasaitól és vezető médiumaitól. Erre az egyik legjobb példa Ferenc hírhedt kijelentése: „Ki vagyok én, hogy elítéljem őt?” (tudniillik a gyakorló homoszexuálist). Régen az ilyen kijelentéseket a Sanctum Officium (a Hittani Kongregáció elődje) megfelelő elítéléssel (censura) sújtotta: A Schütz: Dogmatika így osztályozza az ilyen káros, félrevezető megjegyzéseket: „Gyanús tétel (Haeresi suspecta): A tétel úgy, amint hangzik, nem eretnek, talán helyes értelmezést is tűr, mégis alapos okkal feltételezhető mögötte a teológiai tévedés. (…) Megtévesztő tétel (Propositio captiosa): eretnek tételt helyes kifejezésekbe burkol.” Ilyen és ehhez hasonló kijelentések manapság a katolikus tan minden területét érintve oly sokszor hangoznak el, illetve íródnak le, hogy lehetetlen feltételezni a jóhiszemű pontatlanságot. Ellenkezőleg: jól képzett (de romlott) dogmatikusok szerkesztik meg őket, akik formailag nem lépik át az általuk is pontosan ismert határokat, de olyannyira kitöltik őket, hogy a szövegek hatása messze átnyúlik az isteni kinyilatkoztatás határain, olykor túl sokat, máskor túl keveset állítva. A Ferenc kézjegyét viselő legújabb dokumentum, az Evangelii Gaudium (Az Evangélium öröme) esetében azonban ez a trükk – szerintem – nem teljesen sikerült. Azaz a szokásos taktika ellenére is felfedezhető benne (még egyszer hangsúlyozom, hogy csak az én megítélésem szerint) az explicit, definitív herezis. Már az is beszédes, hogy a Szentszék honlapján nincs fenn a normatív latin szöveg.
Ferenc a biblicizmus örve alatt el akarja ültetni a gondolatot, hogy a zsidókkal hajdan kötött szövetség máig fennáll, és a judaizmus isteni jogon is legális vallás a mai korban is, egyfajta zsidó különbejárat a Paradicsomba.
Először is úgy, hogy összemossa az ószövetség kifejezés két jelentését [a Szentírás része és Istennek Ábrahámmal kötött szövetsége], mikor a régi, azaz a mózesi szövetség visszavonásának valóban meg nem történtét hangsúlyozza.
Az Ószövetség csak mint könyvgyűjtemény maradt érvényben, Istenről adott kinyilatkoztatásai és erkölcsi törvényei ugyanis mindenkor igazak és érvényesek (2 Tim 3,15), mert az isteni kinyilatkoztatás termékeiként megőrizték jelentőségüket.
Ugyanakkor az ószövetség mint szövetség megszűnt, de nem érvénytelenítés útján, hanem beteljesedés által. Így például a Tízparancsolat kötelező érvénye megmaradt, de már nem az Ószövetség, hanem az Evangélium erejében kötelez, amely megerősíti, sőt tökéletesíti a parancsok értelmezését (vö. Cathecismus Romanus III. 4,4; ill. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica III. 107.). Vagyis az újszövetség felülmúlja a régit, hiszen a régi szövetség Krisztus kereszthalálával érvényét vesztette – és ezt hallgatja el az Evangelii Gaudium dokumentum, mert „az Ószövetségben rejtőzik az új, és az Újszövetségben feltárul az ó” (Szent Ágoston). Ezért értelmetlen az olyan érvelés, mintha a Róm 11,29 (hogy tudniillik Isten nem bánja meg a zsidó nép meghívását) a szövetség fennállásának a bizonyítéka lenne. Az a nő ugyanis, aki gyermeket akar, természetesen soha nem bánja meg, hogy áldott állapotba került, de ez nem azt jelenti, hogy ezt a sokszor fizikailag kellemetlen állapotot állandósítani szeretné. Épp a beteljesedés, vagyis tulajdonképpen ezen állapot megszűnése miatt fogadja el a várandósság és a szülés minden megpróbáltatását, mert a megszűnéssel egy új valóság, egy új élet kezdődik, mely bár addig is csíraszerűen, majd egyre világosabban adott volt, de nem nyilvánult ki (Jn 16,21).
Ferenc azt írja, hogy a zsidóságra nem szabad egy másik vallásként tekinteni, sőt igazából nem is keresztény, aki így tesz (szerinte tehát például Aquinói Szent Tamás, Borgia Szent Ferenc, Ferreri Szent Vince; Loyolai Szent Ignác, sőt Luther és Kálvin sem volt keresztény, hiszen ők határozottan más vallásúaknak tekintették őket). Ezzel azt is állítja, hogy a Jézus előtt élt zsidók (akikre feltétlenül igaz ez az állítás) azonos vallásúak a judaizmus ma élő híveivel.
Akik elvetik a kollektív bűnösség elvét, amikor az istengyilkosság vádja éri őket (Mt 27,25), ám rögtön vallani kezdik ugyanezt, ha a holocaust témája kerül szóba, azoknak tulajdonképpen igazuk van, de ez az igazság az ő fejükre is visszaolvasható. Ha valaki ma belép egy neonáci pártba, akkor közösséget vállal a nácik által elkövetett bűnökkel is, akkor is, ha az ő uralmukkor még az apja sem élt. Épp azáltal lesz bűnös, hogy tudván tudva a háborús bűnökről, közösséget vállal elkövetőikkel. Ez a mai kommunistákra éppúgy igaz, mint a zsidó vallásúakra. A zsidók nem azáltal részesei az istengyilkosságnak, hogy zsidó fajúnak születtek (melyről nem tehetnek, és magára az Üdvözítőre is igaz), hanem azáltal, hogy részesei a mai zsinagógai gyakorlatnak, és örökébe lépnek azoknak, akik Jézust nem fogadták el, és megölését helyeselték és kieszközölték. (Természetesen itt sokat vesz el az egyéni felelősségből a kulturális hatás, de itt az alapelvekről beszélünk.) Ebben áll kollektív bűnösségük, és nem a faji mivoltukban. Ne feledjük azt sem, hogy a Jézus korabeli zsidóság a Tóra vallásossága volt, de a mai judaizmus gyakorlati alapját elsősorban a Talmud képezi. Éppen ezért értelmetlen azt gondolni, hogy a keresztények és a zsidók közösen kereshetik az ószövetségi Szentírás értelmét. Mert vagy igaz az Újszövetség állítása, hogy megtérésükig a zsidók szívét homály takarja, és képtelenek felismerni az Írások igazi értelmét; Ebben az esetben mit tanulhatnánk tőlük? Vagy nem igaz ez a kijelentés, és mi tévedésben vagyunk, és e tévedés szemüvegén keresztül olvassuk a törvényt és a prófétákat. Ebben az esetben viszont nem látom be, hogy miképp tanulhatnának ők bármit is tőlünk. Legfőképpen pedig az nem igaz, hogy ugyanazt az egy Istent imádjuk. Ez éppúgy nem igaz, mint amikor ezt a muzulmánokkal összefüggésben állítják. A mi Istenünk „egység a háromságban, háromság az egységben”, de ezt mind a zsidók, mind a muzulmánok felháborodva utasítják vissza. Mondhatnánk erre, hogy az ószövetségi zsidók sem ismerték a Szentháromság titkát, mégis ugyanazt az Istent imádták, mint mi. Ez valóban igaz az ószövetségi korban élt zsidókra. De más dolog valamiről nem tudni, és ezért nem vallani, de egészen más egy dologról tudni és azt következetesen tagadni! Megítélésem szerint tehát a fent idézet mondatok, kimerítik, ha nem is a „sententia notorie haeretica”, de a „propsitio haeretica” fogalmát, vagyis a kijelentések lényegében dogmákat tagadnak. Függelék: 1904-ben Szent X. Pius pápa a cionizmus megalapítójának, Theodor Herzl, aki a cionista mozgalom elismeréséért folyamodott hozzá, és azt kérte tőle, hogy egy Izrael állam megalakulását legalább elvileg ne ellenezze, a következő választ adta: „Amíg Izrael Krisztust nem ismeri el Messiásnak és Istennek, addig az Egyház se a cionizmust, se Izraelt nem fogja elismerni.” Szent X. Pius pápa, könyörögj a katolikus Egyházért és a hű katolikusokért!
|
vissza