„Krisztusnak egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja”
Hogy mindazt a változást, ami e honlapon az utóbbi hónapokban lezajlott, a legegyszerűbb legyen megmagyarázni, elsőnek a magam útját kell röviden vázolnom. Az Óda a szellemhez című könyvemben azt írtam le, hogy hogyan lettem Isten-hívő, de vallását nem gyakorló protestánsból katolikus, először NOM-os, majd ú. n. tradicionalista. Könyvem ott végződik, amikor először tettem be a lábam egy „régi” misére a Szent X. Pius Papi Közösség müncheni templomába.
Az első nagyobb kételyem az FSSPX tanításával kapcsolatban akkor támadt, amikor nap mint nap azt kellett tapasztaljam, hogy papjaik a rájuk bízott emberekkel való törődéshez, a „közösség vezetéshez” semmit nem értenek, hogy az általuk hirdetett elveket, igazságokat a gyakorlatban se meg nem követelik, se maguk nem gyakorolják.
A sorsdöntő eseményt, mint annyi más katolikusnál, Ratzinger lemondása és Bergoglio megválasztása jelentette. Ekkor ismerkedtem meg valakivel, aki éppen ezen események következtében jutott el a NOM-ból a „tradíció” iránt való érdeklődéshez. Az ő érvei, a tőle hallottak alapján kezdtem el először érdeklődni a legendás amerikai „kilencek” munkássága iránt (akiket Lefebvre érsek 1983-ban rúgott ki szedesvakantizmusuk miatt), majd ezt követően bukkantam rá P. Weinzierl és P. Zaby két honlapjára, melyekről szintén nagyon sok szó esett már.
Egy katolikus a szedesvakantizmusról – ha egyáltalán hallott valamit – csak azt tudta, hogy ezek nem „normálisak”, pápákat választanak maguknak, már számolni sem lehet, időközben mennyi pápájuk volt, akik egymással is állandóan veszekszenek – ezeket mind olyanoktól lehetett hallani, akik valójában szinte semmit nem tudtak a szedesvakantizmusról, és csak a valóban „eltévelyedett” csoportjaik alapján ítélkeztek felőlük. Ugyanakkor az is tény, hogy ha valamilyen internetes oldalon beléjük bukkant az ember, agresszív hangnemük leginkább Jehova tanúira emlékeztetett, és egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy szimpatikussá, elfogadottá tegye érvelésüket. (Ráadásul én azok közé tartozom, akiknek nagyon fontos, hogy „ki” mond valamit, nem csak az számít, hogy „mit” mond, hanem milyen ember áll a „mit mond” mögött.) Ezért nálam a fordulópont akkor következett be, amikor P. Weinzierl írásaira bukkantam, melyekből végre megtudtam, hogy valójában mi is az a katolicizmus, ki is az a katolikus, miben is hisz a katolikus, mitől is lesz valaki katolikus – szemben azokkal az állításokkal, amiket az FSSPX 45 éve hirdet, és amit eleddig én is gondolkodás nélkül elfogadtam. P. Weinzierl és P. Zaby minden írása abból az alapigazságból indul ki, hogy nem létezik szedesvakantista katolikus, meg másmilyen katolikus, hanem csak „katolikus” van, mert, csak az számít katolikusnak, aki mindenben, tehát elméletben és gyakorlatban is engedelmes a MINDENKORI római pápához és az ÉLŐ Tanítóhivatalhoz.
Az alapvető különbség Lefebvre érsek leggyakrabban hangoztatott – és az FSSPX mindenkori – véleménye és a katolikus dogmatika tanítása között a „katolikusnak lenni” tannal kapcsolatban egyetlen kis szócskában rejlik: az „ÉLŐ” szóban, azaz az ÉLŐ és nem a korábban kiadott könyvekben lefektetett Tanítóhivatalnak való engedelmességben. Mert ez az ÉLŐ Tanítóhivatal az egyetlen, ami Istentől felhatalmazást és kegyelmet és segítséget kapott arra, hogy minden kor katolikus emberének a katolikus hitet és erkölcsöt, azaz a „tradíciót” átadja, értelmezze, alkalmazza, és a hívek számára az ebből eredő követelményeket előírja (magyarul, hogy a hagyományból a minden kornak megfelelő, a kor kihívásaira adandó helyes magatartást megtanítsa és előírja – ez pont napjainkban sokkal aktuálisabb, mint bármikor eddig: hiszen a világ és az Egyház, azaz a katolikus ember ma olyan problémákkal találkozik, melyek még soha nem voltak, melyekre – teljes egészükben – a történelemben egyszerűen nincs példa. A világ és az egyház pont azért néz ki úgy, ahogy most kinéz, azaz azért került a szakadéknak már nem is a szélére, hanem egészen közel az aljához, mert ez az ÉLŐ TANÍTÓHIVATAL nem létezik! Tragikus, pusztulás felé rohanó korunk a legjobb bizonyíték arra, hogy az ÉLŐ Tanítóhivatal megszűnt létezni, azaz, ami ezzel egyet jelent, nincs pápa, hiszen, ha lenne, a helyzet soha nem fajulhatott volna idáig!
Ezt az élő Tanítóhivatalt – magyarázza tovább P. Weinzierl – egyedül a kormányzó pápa és a vele egységben levő püspök alkothatják, CSAK rájuk rótta ezt a feladatot az Úristen, és ezt egyetlen püspök, egyetlen pap sem veheti át tőlük még „vészhelyzetben” sem!
Lefebvre érsek és az FSSPX ezen hatalmas tévedése egy másik alapvető katolikus tanítást is elhomályosított, majd teljesen elpusztított, nevezetesen azt az igazságot és vele azt a tudatot, hogy Krisztus Egyháza szeplőtelen. XI. Pius Mortalium animos kezdetű enciklikájában ezt a kétezer éves igazságot így foglalja össze: „Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: »Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.«”
P. Weinzierl és P. Zaby tehát előkaparta azt az ősrégi és egyetemes katolikus igazságot, hogy egy katolikus csak akkor számít katolikusnak, ha hit és erkölcs dolgában feltétel nélkül engedelmeskedik a mindenkori pápának és az ő ÉLŐ Tanítóhivatalának. A Mortalium animos-ban ez áll: „Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja.” Hogy ez az anti-katolikus viselkedés – azaz az FSSPX által praktizált „elismerni és ellenállni” elv – hova vezet, azt az FSSPX bukása világosan megmutatja. P. Zaby (vagy P. Weinzierl) írja: „Mindegy, hogy valaki azt próbálja meg, hogy a zsinati egyházat a katolikus egyházzá emelje, vagy a katolikust a zsinativá süllyessze le, vagy mindkettőt egy kicsit, az ilyen eljárás nagyon súlyos, és nem maradhat következmények nélkül az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban való hit számára. Akik ilyet tesznek, bizonyára nincsenek tudatában, valójában hova is jutottak, de ez a helyzetüket csak még kilátástalanabbá teszi.” – Az FSSPX téves, nem-katolikus hitfelfogása miatt papjaik és híveik a szemünk előtt vesztik el hitüket, a katolikus hitet, miközben egyre csak azt hiszik, hogy ők az egyetlen „igazak”.
Mindazonáltal azzal, hogy megértjük végre, mit jelent katolikusnak lenni, és belátjuk, hogy a mostani Róma nem lehet Krisztus Egyháza, a problémáknak még közel sincs vége. Hiszen ezekkel csak azt tudtuk meg, hogy mit nem szabad tennünk, de azt nem, hogy mit kell tennünk. Az Egyház történelmében voltak ugyan hasonló nehéz időszakok, de ezek vagy sokkal rövidebb ideig tartottak – még a legalább ötször száműzött Szent Atanáz is megélte az igazság győzelmét, az arianizmus bukását –, vagy helyileg korlátozottak voltak, vagy a híveket nem érintették. Igaz, hogy a japán keresztények több mint 200 évig pap nélkül kitartottak és őrizték hitüket, de ebben éppen az a hitük erősítette őket, hogy él a távoli Európában egy atya, akihez ők tartoznak. Erre utal első kérdésük is, amivel 240 év után az első paphoz fordultak: Abból a közösségből jöttél, akinek feje egy fehér ruhás ember?
Mindebből úgy tűnik, hogy a hívő tökéletesen egyedül marad, még jobban, mint az FSSPX-hez való tartozása alatt. Ha valaha igaz volt ez a tanítás, akkor most tökéletesen igaz: egyedül Istenben bízhat.
|
vissza