„Krisztusnak egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja” Hogy mindazt a változást, ami e honlapon az utóbbi hónapokban lezajlott, a legegyszerűbb legyen megmagyarázni, elsőnek a magam útját kell röviden vázolnom. Az Óda a szellemhez című könyvemben azt írtam le, hogy hogyan lettem Isten-hívő, de vallását nem gyakorló protestánsból katolikus, először NOM-os, majd ú. n. tradicionalista. Könyvem ott végződik, amikor először tettem be a lábam egy „régi” misére a Szent X. Pius Papi Közösség müncheni templomába.      Másnap már az osztrák disztrikt akkori főnöke előtt ültem Jaidhofban, aki egészen az utolsó időkig úgymond „vallási tanítómesterem” volt. Tőle tudtam meg mindazt, amit az FSSPX képviselt, amiért egyáltalán létrejött, és amit céljának tekintett. Tőle hallottam először a Lefebvre-féle „elismerni és ellenállni” elvről, amit persze akkor még nem neveztek így, de nagy vehemenciával és meggyőződéssel vallottak és hirdettek.      Úgy gondolom, nem volt rossz, hogy a katolicizmust, az igazságot lépésről lépésre és nem azonnal, egycsapásra ismertem, tanultam meg. Sőt, úgy gondolom, az Úristen tudta, hogy engem így „kell” vezetni, és azt is Ő tudta a legjobban, hogy mikor végeztem egy-egy „osztállyal”, és ilyenkor mindig egy „magasabb osztályba íratott”. Ahhoz, hogy most hitelesen dönteni tudjak, hogy értsem, miről is van szó, hogy teljes súlyával fel tudjam mérni azt a szörnyűséget, amiben élünk, úgy gondolom, szükségesek voltak ezek a tanulóévek a katolicizmus gyakorlati és elvi elsajátítására. Az első nagyobb kételyem az FSSPX tanításával kapcsolatban akkor támadt, amikor nap mint nap azt kellett tapasztaljam, hogy papjaik a rájuk bízott emberekkel való törődéshez, a „közösség vezetéshez” semmit nem értenek, hogy az általuk hirdetett elveket, igazságokat a gyakorlatban se meg nem követelik, se maguk nem gyakorolják.      Kisebb nagyobb csalódások után a következő nagy „problémám” akkor merült fel, amikor az FSSPX vezetése a Rómával való kiegyezés útjára lépett – magáról az eseményekről és az én véleményemről ezzel kapcsolatban a honlapon már nagyon sok írás megjelent, ezért erre nem érdemes több szót fecsérelni.      Mindez azonban még mindig nem hozott döntő fordulatot az én, és ezzel e honlap életében, hiszen továbbra is FSSPX-es misékre jártam és ezeket is propagáltam. A sorsdöntő eseményt, mint annyi más katolikusnál, Ratzinger lemondása és Bergoglio megválasztása jelentette. Ekkor ismerkedtem meg valakivel, aki éppen ezen események következtében jutott el a NOM-ból a „tradíció” iránt való érdeklődéshez. Az ő érvei, a tőle hallottak alapján kezdtem el először érdeklődni a legendás amerikai „kilencek” munkássága iránt (akiket Lefebvre érsek 1983-ban rúgott ki szedesvakantizmusuk miatt), majd ezt követően bukkantam rá P. Weinzierl és P. Zaby két honlapjára, melyekről szintén nagyon sok szó esett már.      A Válaszok égető kérdéseinkre című oldalon nem csak közlöm – sajnos csak német nyelven – az e két honlapon található legfontosabb tanulmányok szövegét, de azt is megírom, hogy miért nem tudom őket lefordítani. Majd Az „una cum tuo Papa nostro” kérdése című cikkben azt is leírtam, hogy miért tartom ezeket a tanulmányokat élet-, azaz üdvfontosságúaknak. Egy katolikus a szedesvakantizmusról – ha egyáltalán hallott valamit – csak azt tudta, hogy ezek nem „normálisak”, pápákat választanak maguknak, már számolni sem lehet, időközben mennyi pápájuk volt, akik egymással is állandóan veszekszenek – ezeket mind olyanoktól lehetett hallani, akik valójában szinte semmit nem tudtak a szedesvakantizmusról, és csak a valóban „eltévelyedett” csoportjaik alapján ítélkeztek felőlük. Ugyanakkor az is tény, hogy ha valamilyen internetes oldalon beléjük bukkant az ember, agresszív hangnemük leginkább Jehova tanúira emlékeztetett, és egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy szimpatikussá, elfogadottá tegye érvelésüket. (Ráadásul én azok közé tartozom, akiknek nagyon fontos, hogy „ki” mond valamit, nem csak az számít, hogy „mit” mond, hanem milyen ember áll a „mit mond” mögött.)      Az amerikaiak, akik teológiailag világosan megindokolt okok miatt lettek szedesvakantisták, és közöttük is a „legjobbak” közé tartoznak, egyedül mégsem tudtak volna meggyőzni igazukról, mert minden állításukat, magyarázatukat így kezdik és így fejezik be: „Mi, szedesvakantisták; nekünk, szedesvakantistáknak ezt és ezt kell tennünk.” Ezért nálam a fordulópont akkor következett be, amikor P. Weinzierl írásaira bukkantam, melyekből végre megtudtam, hogy valójában mi is az a katolicizmus, ki is az a katolikus, miben is hisz a katolikus, mitől is lesz valaki katolikus – szemben azokkal az állításokkal, amiket az FSSPX 45 éve hirdet, és amit eleddig én is gondolkodás nélkül elfogadtam. P. Weinzierl és P. Zaby minden írása abból az alapigazságból indul ki, hogy nem létezik szedesvakantista katolikus, meg másmilyen katolikus, hanem csak „katolikus” van, mert, csak az számít katolikusnak, aki mindenben, tehát elméletben és gyakorlatban is engedelmes a MINDENKORI római pápához és az ÉLŐ Tanítóhivatalhoz. Az alapvető különbség Lefebvre érsek leggyakrabban hangoztatott – és az FSSPX mindenkori – véleménye és a katolikus dogmatika tanítása között a „katolikusnak lenni” tannal kapcsolatban egyetlen kis szócskában rejlik: az „ÉLŐ” szóban, azaz az ÉLŐ és nem a korábban kiadott könyvekben lefektetett Tanítóhivatalnak való engedelmességben. Mert ez az ÉLŐ Tanítóhivatal az egyetlen, ami Istentől felhatalmazást és kegyelmet és segítséget kapott arra, hogy minden kor katolikus emberének a katolikus hitet és erkölcsöt, azaz a „tradíciót” átadja, értelmezze, alkalmazza, és a hívek számára az ebből eredő követelményeket előírja (magyarul, hogy a hagyományból a minden kornak megfelelő, a kor kihívásaira adandó helyes magatartást megtanítsa és előírja – ez pont napjainkban sokkal aktuálisabb, mint bármikor eddig: hiszen a világ és az Egyház, azaz a katolikus ember ma olyan problémákkal találkozik, melyek még soha nem voltak, melyekre – teljes egészükben – a történelemben egyszerűen nincs példa. A világ és az egyház pont azért néz ki úgy, ahogy most kinéz, azaz azért került a szakadéknak már nem is a szélére, hanem egészen közel az aljához, mert ez az ÉLŐ TANÍTÓHIVATAL nem létezik! Tragikus, pusztulás felé rohanó korunk a legjobb bizonyíték arra, hogy az ÉLŐ Tanítóhivatal megszűnt létezni, azaz, ami ezzel egyet jelent, nincs pápa, hiszen, ha lenne, a helyzet soha nem fajulhatott volna idáig!      XI. Pius Mortalium animos kezdetű enciklikájában így foglalja ezt a tanítást össze: „Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak – kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által.”      „A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr.”      „Az Egyház tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni, vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással kihirdessenek.” [Ez első a „rendes”, a második a rendkívüli Tanítóhivatal, az első minden pápa alatt működik, a második csak az ünnepélyes dogma-kihirdetéseknél, azaz kb. 100 évenkint egyszer.] Ezt az élő Tanítóhivatalt – magyarázza tovább P. Weinzierl – egyedül a kormányzó pápa és a vele egységben levő püspök alkothatják, CSAK rájuk rótta ezt a feladatot az Úristen, és ezt egyetlen püspök, egyetlen pap sem veheti át tőlük még „vészhelyzetben” sem!      Tehát röviden összefoglalva ez Lefebvre érsek és a mostani FSSPX legnagyobb tévedése: Rómából Isten nem helyezte át Econba vagy Menzingenbe a Tanítóhivatalt, de máshova sem! Ez az alapvető tévedés vezetett ahhoz, hogy Lefebvre érsek és az FSSPX semmi problémát nem talál abban, hogy a Rómában több mint 50 év óta foglalatoskodó egyháziakat érvényes pápáknak és főpapoknak ismerje el. Hiszen saját beállítottságuknak, felépített „párhuzamos egyházuknak” valójában ez egyik létfenntartó eleme! Ha belátnák, hogy Rómában legalább 56 éve nincs pápa, akkor azt is be kellene vallaniuk, hogy az érvényes Tanítóhivatalhoz pápa kelletik, és akkor ők nem állíthatnák, hogy az igazi élő tanítóhivatal ma is megvan, csak most éppen nem a pápánál, hanem egyedül náluk! Lefebvre érsek és az FSSPX ezen hatalmas tévedése egy másik alapvető katolikus tanítást is elhomályosított, majd teljesen elpusztított, nevezetesen azt az igazságot és vele azt a tudatot, hogy Krisztus Egyháza szeplőtelen. XI. Pius Mortalium animos kezdetű enciklikájában ezt a kétezer éves igazságot így foglalja össze: „Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: »Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.«”      Vagyis, ha a magát Krisztus Egyházának mondó szervezet a felismerhetetlenségig beszennyeződött, ha a lelkeket az üdvösség helyett a kárhozatba vezeti, ha nem a kapott hitigazságokat tanítja, hanem a korszellemet követi, akkor az a szervezet nem Krisztus Egyháza, és annak vezetője nem Krisztus Helytartója, nem Péter utóda! Nem azért, mert valakinek szubjektív nem tetszik, amit ezek az emberek képviselnek, hanem azért, mert Krisztus Egyháza objektív nem vezethet senkit sem félre, nem tarthat senkit kételyben hit és erkölcs dolgában! Nem taníthat tévedéseket! Nem okozhat zűrzavart a hívek lelkében, agyában, nem képviselheti a világot, nem mondhat ellent a korábbi pápák tanításának, az Egyház hagyományának! P. Weinzierl és P. Zaby tehát előkaparta azt az ősrégi és egyetemes katolikus igazságot, hogy egy katolikus csak akkor számít katolikusnak, ha hit és erkölcs dolgában feltétel nélkül engedelmeskedik a mindenkori pápának és az ő ÉLŐ Tanítóhivatalának. A Mortalium animos-ban ez áll: „Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja.”      Ha ezt nem teszi, akkor vagy nem katolikus, vagy a pápa nem pápa. Ha a pápa valóban pápa, akkor, aki elismeri és mégsem engedelmeskedik neki, mint például az FSSPX és az ú. n. FSSPX-„ellenállás”, azaz a kirúgott vagy kilépett papjainak nagy része, nem lehet katolikus.      Ha Bergoglio valójában nem pápa, akkor a katolikusnak, ha katolikus akar maradni, nem SZABAD őt érvényes pápának elismerni! Harmadik eset a katolicizmusban nem létezik. Aki mégis kitalál egy ezektől eltérő helyzetet, és saját és közössége életét erre a hamis ideológiára alapozza, az egyfelől nem katolikus többé, másfelől közösségét ingoványra építi, aminek következtében ennek bukása elkerülhetetlen. Hogy ez az anti-katolikus viselkedés – azaz az FSSPX által praktizált „elismerni és ellenállni” elv – hova vezet, azt az FSSPX bukása világosan megmutatja. P. Zaby (vagy P. Weinzierl) írja: „Mindegy, hogy valaki azt próbálja meg, hogy a zsinati egyházat a katolikus egyházzá emelje, vagy a katolikust a zsinativá süllyessze le, vagy mindkettőt egy kicsit, az ilyen eljárás nagyon súlyos, és nem maradhat következmények nélkül az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban való hit számára. Akik ilyet tesznek, bizonyára nincsenek tudatában, valójában hova is jutottak, de ez a helyzetüket csak még kilátástalanabbá teszi.” – Az FSSPX téves, nem-katolikus hitfelfogása miatt papjaik és híveik a szemünk előtt vesztik el hitüket, a katolikus hitet, miközben egyre csak azt hiszik, hogy ők az egyetlen „igazak”. Mindazonáltal azzal, hogy megértjük végre, mit jelent katolikusnak lenni, és belátjuk, hogy a mostani Róma nem lehet Krisztus Egyháza, a problémáknak még közel sincs vége. Hiszen ezekkel csak azt tudtuk meg, hogy mit nem szabad tennünk, de azt nem, hogy mit kell tennünk. Az Egyház történelmében voltak ugyan hasonló nehéz időszakok, de ezek vagy sokkal rövidebb ideig tartottak – még a legalább ötször száműzött Szent Atanáz is megélte az igazság győzelmét, az arianizmus bukását –, vagy helyileg korlátozottak voltak, vagy a híveket nem érintették. Igaz, hogy a japán keresztények több mint 200 évig pap nélkül kitartottak és őrizték hitüket, de ebben éppen az a hitük erősítette őket, hogy él a távoli Európában egy atya, akihez ők tartoznak. Erre utal első kérdésük is, amivel 240 év után az első paphoz fordultak: Abból a közösségből jöttél, akinek feje egy fehér ruhás ember?      Egy katolikus ma kihez fordulhat, kit tarthat vallása, egyháza fejének? De egyáltalán, hol talál papot, akinek kérdéseket tehet fel, akitől utasításokat kaphat, aki vezeti, aki tanítja, egyáltalán aki érvényes, katolikus misét mutat be? Aki nem azzal az emberrel közösségben mutatja be a szentmiseáldozatot, aki a Koránból olvastat fel a Vatikánban, aki a katolikus igazságokban, dogmákban hívőket fanatikusoknak tartja stb. stb.      Pie bíboros jövendőképét Weinzierl és Zaby atyák is idézték már írásaikban, mielőtt Williamson püspök mai kommentárjában ezzel foglalkozott. Pie bíboros szavai szintén nem egyértelműek, ezekre is ráférne egy tekintély magyarázata. Hiszen egyfelől azt írja, hogy a katolikus hit minden földi intézményből eltűnik, ezek közé azonban a katolikus Egyház is beletartozik, mert bár isteni alapítású, de azért másfelől földi intézmény, ezért is „látható”. Ha viszont az idők végén már csak egyes személyekben és otthonokban található meg a hit gyakorlása, akkor mitől tartja meg az Egyház láthatóságát? Kérdés kérdés hátán, amikre senki nem ad hiteles magyarázatot. Mindebből úgy tűnik, hogy a hívő tökéletesen egyedül marad, még jobban, mint az FSSPX-hez való tartozása alatt. Ha valaha igaz volt ez a tanítás, akkor most tökéletesen igaz: egyedül Istenben bízhat.      Emberi logikával azt hihetnénk, hogy a mai hithagyás közepette Isten már egy kis hittel, csekély vallási aktivitással is megelégszik. De – úgy gondolom – nem így van, sőt pont ellenkezőleg. Hiszen nem mi számítunk, hanem az Ő dicsősége, és ha az emberiség túlnyomó többsége visszautasítja Őt, akkor a megmaradt hűeknek ezt a gyalázatot ellensúlyozni kell, ezt pedig csak a még nagyobb hűséggel, a még nagyobb áldozatkészséggel tehetik meg. Vagyis Isten nem kevesebbet, hanem fordítva, egyre többet követel az övéitől! Csak abban reménykedhetünk, hogyha ezt megadjuk Neki, akkor e rendkívüli korban rendkívüli segítséget ad nekünk, hogy megmeneküljünk. Feltéve: 2014. június 28. FOLYTATÁS