Könyörögjünk. Úr Jézus Krisztus, igaz világosság, ki megvilágosítasz minden e világra jövő embert, áraszd áldásodat ezekre a viaszgyertyákra és szenteld meg azokat kegyelmed fényével; és engedd kegyelmesen, hogy valamint e gyertyák meggyújtva, látható tűzfénnyel oszlatják az éjtszaka sötétségét, úgy a mi szívünk is a láthatatlan tűz, azaz a Szentlélek fényessége által megvilágosítva, minden vétkes vakoskodástól ment legyen, és így lelkünk megtisztult szemével azt szemlélhessük, ami előtted kedves, üdvünkre nézve pedig hasznos, hogy így e világ homályos viszontagságai után a soha meg nem fogyatkozó világosságra eljutni érdemesek lehessünk, te általad, Jézus Krisztus, a világ Megváltója, ki a teljes Szentháromságban élsz és uralkodol. Amen.
Részlet Kempis Tamás könyvéből: KRISZTUS KÖVETÉSE (3. könyv 16. fejezet)
1. Amit lelki vigasztalásomra csak kívánhatok vagy gondolhatok, nem a jelenben, hanem a jövő életben reménylem. Ha a világ minden vigasza az enyém volna és minden gyönyörűségét élvezhetném, bizonyos, hogy mindez nem tartana sokáig. Amiért is én lelkem, teljes vigasztalást és tökéletes megelégedést egyedül Istenben, a szegények vigasztalójában s az alázatosak oltalmazójában találhatsz.
2. Ha minden teremtett jó a tied volna is, nem lennél szerencsés és boldog, mert minden boldogságod és üdvösséged Istenben van, ki mindent teremtett. Nem olyan boldogság ez, mint amilyent a világ esztelen kedvelői gondolnak és magasztalnak, hanem amilyent reménylenek Krisztusnak jámbor hívei, s néha előre élveznek a jólelkűek és tiszta szívűek, kiknek gondolatai az égben járnak. A jámbor ember mindenhova magával viszi vigasztalóját, az Úr Jézust, és így szól hozzá: Légy velem, Uram Jézusom, mindenhol és mindenkor. Vigasztalásom az legyen, hogy szívesen nélkülözzek minden emberi vigaszt. S ha a te vigasztalásod sincsen velem: legyen vigasztalásom a te szent akaratod, s az a tudat,hogy igazságosan tész próbára engem. Mert nem fogsz mindig haragudni s nem fogsz mindörökké fenyegetődzni. (102. Zsolt 102,9)
Részlet Kempis Tamás könyvéből: KRISZTUS KÖVETÉSE (3. könyv 17. fejezet) 1. Engedd, fiam, hogy akaratom szerint bánjak veled; mert tudom, mi szolgál javadra. Te emberileg gondolkodol; sokban emberi hajlandóság szerint ítélsz.
2. Uram, igaz, amit mondasz. Felőlem való gondoskodásod nagyobb, mint minden gond, amit magamra fordíthatok. Nagyon bizonytalan annak állapota, ki nem hagyja reád minden gondját. 3. Fiam, így kell cselekedned, ha az én ösvényemen akarsz járni. Egyenlő módon készen kell lenned a szenvedésre s az örömre. Egyenlő jókedvvel kell venned az ínséget és a szegénységet, a bőséget és a gazdagságot.
4. Uram, szívesen tűröm éretted, amit reám akarsz mérni. Készségesen fogadom kezedből a jót s a rosszat, az édeset s a keserűt, a vígságot és szomorúságot, és mindenért, ami csak ér, hálát adok neked. Csak a bűntől őrizz meg s nem félek sem a haláltól, sem a pokoltól.
Részlet Szalézi Szent Ferenc könyvéből: FILÓTEA (3. rész 5. fejezet) Azt óhajtod, ó Filótea, hogy az alázatosság útján tovább is kalauzoljalak. Ezért megdicsérlek s kívánságodat megteszem. Mert abban, mit az imént mondottam, inkább az okosság, mint az alázatosság szelleme nyilatkozik meg. Sokan az Istentől vett különös kegyelmekre nem akarnak gondolni, mert attól tartanak, hogy hiú dicsvágy és tetszelgés száll majd szívükbe. Ami valóban nagy tévedés. Szent Tamás szerint ugyanis Isten jótéteményeinek megfontolása erősen serkent bennünket az ő szeretetére, s így minél jobban megismerjük, annál inkább szeretjük is őt. Mivel pedig a különös malasztok jobban megilletik lelkünket, mint az általános jótétemények, főleg az elsőkkel kell behatóan foglalkoznunk.
Isten irgalmassága és igazságossága előtt mi sem alázhat meg bennünket jobban, mint kegyelmének sokasága és számtalan bűneinknek tudata. Fontoljuk meg tehát jól, mit tett ő érettünk és mi mit vétettünk ő ellene; s midőn bűneinket egyenkint számba vesszük, vegyük egyúttal számba az összes nekünk nyújtott kegyelmeket is. Ekkor aztán nem kell tartanunk, hogy mindezek láttára kevélységünk öregbedjék; főleg ha még azt is meggondoljuk, hogy még az a jó sincs magunktól, ami esetleg bennünk van. Vajon nem marad-e az öszvér továbbra is oktalan, nehézkes állat, ha fejedelmi drága szerszámot hord is magán? Ugyan van-e bennünk valami jó, amit ne úgy kaptunk volna? Ha pedig úgy kaptuk, van-e okunk vele dicsekedni? (1 Kor 4,7)
Sokszor beismerjük semmiségünket, nyomorúságunkat, sőt szent Pállal azt is mondjuk, hogy a világ söpredéke vagyunk, azonban vajmi rossz néven vennők, ha valaki szavunkon fogna, s olyan nevekkel illetne bennünket. Igen, sokszor tettetjük magunkat, mintha menekülnénk s rejtőznénk az emberek elől, de csak azért, hogy annál jobban fussanak utánunk s annál jobban keressenek bennünket. Úgy teszünk, mintha az utolsó helyre akarnánk ülni, de csak azért, hogy annál biztosabban az elsőre kerüljünk.
Amiért is, Filótea, ezt tanácsolom neked: magunkról még alázatos szókkal se beszéljünk; vagy ha szólunk, beszédünk legyen mindig összhangban bensőnkkel, szívünknek igaz alázatossága által. Sohase süssük le szemeinket anélkül, hogy szívünk is meg ne alázkodnék; sohase válasszuk az utolsó helyet, hacsak igazán s őszintén nem akarunk oda ülni. Ezen általános szabály alól nincs is kivétel; de mégis hozzáteszem, hogy néha udvariasságból bizonyos tiszteletadással tartozunk mások iránt, bár jól tudjuk, hogy azt nem fogadják el. És ez sem nem tettetés, sem nem hamis megalázkodás; hanem bizonyos neme az előzékenységnek, melyet mások iránt gyakorolni akarunk. Sokan az elmélkedést a tökéletesekre hagyják, mert ők nem méltók arra; mások azt hangoztatják, hogy nem mernek gyakran áldozni, mert szívük nem elég tiszta. Mások ismét attól tartanak, hogy nagy gyarlóságuk miatt tiszteletlenséggel illetnék a jámborságot, ha vele foglalkoznának. Az ilyenek nem akarják talentumaikat Isten dicsőségére s a felebarát lelki üdvére értékesíteni; mert – így szólnak – gyarlóságuk tudatában attól tartanak, hogy csak a kevélység növekedik bennük, ha valami jót tesznek és másoknak világítván – miként a gyertya – magukat emésztenék föl. Mindez csak egyszerű kifogás; nemcsak hamis, hanem gonosz alázatosság. És csak arra szolgál, hogy az illető tetszetős külszín alatt Isten szolgálatát elhanyagolja, vagy hogy az alázatosság örve alá rejtse önzését, szeszélyeit és a lelkiekben való restséget.
«Kérj magadnak jelt a te Uradtól Istenedtől a mélységben alant, vagy fönn a magasságban» – így szólott Izaiás próféta az istentelen Ákáz királyhoz. És ez így válaszolt: «Nem kérek és nem kísértem az Urat.» (Iz 7,11-12.) Ó a gonosz ember! Szent félelmet színlel Isten iránt s az alázatosság ürügye alatt elutasítja magától azt a malasztot, melyet az örök jóság kínál neki. Nem tudta-e, hogy csak a kevélység utasítja el magától Isten adományait, melyeket már csak azért is kötelességünk elfogadni, mert Istentől valók. Nem tudta-e, hogy az alázatosság abban nyilvánul meg, hogy mindenben, amennyire csak lehet, Isten akaratához alkalmazkodjunk?
Azt képzelni, hogy olyasmit tudunk, amit valóban nem tudunk, nagy ostobaság; a tudós szerepét játszani olyanokban, amikhez nem értünk, elviselhetlen hiúság. Én részemről sem tudósnak, sem tudatlannak nem akarok látszani.
Én sohasem vállalkoznám akár a bölcsnek, akár a balgának szerepére. Mert ha az alázat visszatart attól, hogy a bölcsnek szerepét játsszam, az egyszerűség és őszinteség a balgaság szerepétől tilt el; s ha a hiúság ellenkezik az alázatossággal, éppúgy ellenére van a ravaszság és tettetés az egyszerű egyeneslelkűségnek. Ha Istennek némely szentje a balgaság szerepét vette magára, hogy annál jelentéktelenebbnek tartassék, ebben meg kell őket csodálnunk, de nem utánoznunk. Mert az okok, melyek az ily rendkívüli cselekedetekre bírták őket, annyira szokatlanok s oly sajátságosak voltak, hogy azokból senki sem vonhat önmagára nézve következtetést. Ha tehát a világ oly cselekedetért, mely az igaz jámborság jellegét viseli magán, közönséges, műveletlen vagy megfontolatlan embernek mond: az alázatosság boldog örömmé változtatja majd e gyalázatot, melynek nem te vagy az okozója, hanem azok, kik téged azzal illetnek.
|
vissza