„A tévedéssel semmilyen kompromisszumot nem kötő püspökökre van szükség”
Msgr. Lefebvre 1990. január 29-i levele
(forrás: http://poschenker.wordpress.com/ – 2014. február 1.)
(eredetileg: http://catholique-refractaire.blogspot.ch/2012/06/mgr-lefebvre-sans-aucune-compromission.html)

Kedves Olvasók!

Egy hosszú élet végén – 1905-ben születtem és most már az 1990-es évet írjuk – azt mondhatom, hogy életemet rendkívüli világméretű események kísérték, három világháború, az 1914. és 18. közötti, az 1939. és 1945. között, és a II. Vatikáni Zsinaté 1962. és 1965. között.
     E három háború, de különösen az utolsó által felgyülemlett katasztrófák felmérhetetlenek az anyagi területeken, de még ennél is nagyobbak a szellemi, lelki romokban. Az első két háború előkészítette az Egyház belsejében kitört harmadik háborút, azáltal, hogy a keresztény intézményeket romba döntötte, és a szabadkőművesek uralmát megkönnyítette, ami annyira hatalmas lett, hogy liberális és modernista doktrínáik által az Egyház vezető szerveibe is be tudtak hatolni.

Isten kegyelméből már római szeminarista koromban a francia szeminárium tanárai, elsősorban a rektor, P. Le Floch, aztán a tiszteletreméltó professzor atyák, Voegtli, Frey, Le Rohellec, felhívták a figyelmemet e befolyások halálos veszélyére, így papi életem egész folyamán meg tudtam állapítani, milyen jogosak voltak az éberségre szólító figyelmeztetéseik, amit a korábbi pápák és mindenekelőtt Szent X. Pius pápa tanításán alapultak. [Lefebvre érsek szemináriumi éveivel kapcsolatban lásd a honlap következő cikkét: A papság és a mi Urunk Jézus Krisztus királysága a társadalomban.]
     Saját káromon tanultam meg, mennyire jogosak voltak ezek a figyelmeztetések, és nem csak az Egyház tanait illetően, hanem ama gyűlölet felismerésében, amit a liberális laikusok és egyházi személyek a tradíció ellen éreztek – ördögi gyűlöletet. Feladataim végzése alatt megtett utjaimon a civil és egyházi tekintélyekkel felvett kapcsolataim során szerzett tapasztalataim megerősítették, hogy a levegő azok számára lett kedvező, akik a szabadkőműves liberális ideákkal készek voltak a kompromisszumokat kötni, míg a hagyományos tan elszánt fenntartásáért küzdők teljesen a háttérbe szorultak. Úgy gondolom, kimondhatom, hogy ily módon az Egyházban csak kevés személy szerzett akkora információs tapasztalatot, mint én, nem saját érdemből, hanem az isteni Gondviselés akaratából.
     Afrikai missziós éveim alatt természetesen több volt a kapcsolatom a civil kormányzattal, mint franciaországi éveim alatt. Afrikai éveim alatt zajlott a de gaullista invázió (kb. 1945 és 1960. között): ekkor aratták győzelmüket a szabadkőművesek Pétain katolikus rendjével szemben. Ez a hit és erkölcs nélküli barbárok inváziója volt.

Végül a liberálisoknak sikerült olyan személyeket pápává választaniuk, mint XXIII: János és VI. Pál, akik segítségével tanaikat a zsinaton győzelemre vihették: a zsinat kiváló eszköz volt arra, hogy az egész egyházat arra kötelezzék, hogy tévtanaikat átvegyék.
     Miután átéltem az ütésváltást Bea és Ottaviani bíborosok között, melyben az első a liberalizmust, a második az Egyház örökérvényű tanát képviselte, a bíborosok szavazása után nyilvánvalóvá vált, hogy a szakadás megtörtént. Az is biztos volt, hogy VI. Pál a liberálisok pártjára áll, és ezzel a probléma az egész világ előtt ismertté válik. Miközben a zsinati atyák közül 250 püspök örült ennek a győzelemnek, 250-t pedig legyőztek, addig 1750 püspök pusztán arra törekedett, hogy neki ne legyen semmilyen problémája, és vakon kövesse a pápát.
     A zsinatnak vége lett, a reformokat pedig egyre gyorsabban és egyre nagyobb számban vezették be. Megkezdődött a tradicionalista bíborosok és püspökök üldözése, aztán mindenütt azon papok és szerzetesek üldözése is, akik megpróbálták a tradíciót megőrizni. Ez az Egyház múltja és intézményei elleni nyílt harc.
     A zsinat eredménye sokkal rosszabb, mint a forradalomé volt: papok, szerzetesek tízezrei szegték meg fogadalmukat, hagyták el hivatásukat, a klauzúrák eltűntek, a vandalizmus betört a templomok belsejébe, az oltárokat lerombolták, a szemináriumok és noviciátusok kiüresedtek.
     Azok a civil társadalmak, melyek még katolikusok voltak, a római tekintélyek nyomására kitörölték alkotmányaikból a katolicizmust mint államvallást, amivel az államot és egyházat ők is szétválasztották. Hiszen a modernisták szerint Urunk Jézus Krisztusnak már nem szabad uralkodnia itt lent, a földön! A katolikus oktatás ökumenikus és liberális lett. Új, megváltoztatott katekizmusokat adtak ki, melyek már nem katolikusok többé. Az általános helyzet láttán a püspökök többsége úgy döntött, hogy egyházmegyéjében inkább elfogadja és maga vezeti a forradalmat, mint ellenáll neki.

A hagyományhű püspökök közül, akiket Róma megvetésével sújtott, sokan lemondtak hivatalukról, mások pedig, mint például Mgr. Morcillo, Milánó érseke és Mgr. Mac Quaid, Dublin érseke meghalt bánatában, ahogy sok jó egyszerű pap is. Nyilvánvaló, hogyha sok püspök tette volna azt, amit Mgr. de Castro Mayer, Campos megyéspüspöke, akkor az Egyház belsejében az ideológiai forradalom korlátozott mértékben tudott volna csak elterjedni, mert nem szabad félni kimondani, hogy XXIII. János és VI. Pál óta a mindenkori római tekintélyek a zsidó nemzetközi szabadkőművesség és a szocialista világ kollaboránsai lettek. II. János Pál mindenekelőtt egy kommunista-barát politikus a világkommunizmus szolgálatában vallási színezettel. Minden kommunistaellenes kormányt nyíltan támad, és utazásaival semmilyen katolikus megújulást nem hoz létre.
     Rómában a hivatalos norma a zsinat tévedései és reformjai maradtak, konszekrálva Ratzinger bíboros 1989. márciusi hitvallásával.

Senki nem tagadja, hogy az 1988-as püspökszentelésig a püspöki kollégium hivatalos tagja voltam, mint a Tulle-i érsekség érsek-püspöke. Hivatalomnál fogva meg voltam győződve, hogy az Egyház javát szolgálom, ha alapítok egy olyan közösséget, mely igaz katolikus papokat nevel. Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy az egyház liberális rombolói előtt egy ilyen közösség nem maradhat titokban.
     A misztérium az, hogy nem akadt legalább 50, 100 másik püspök, aki a csalókkal szemben mint az apostolok igaz utódai lépett fel, úgy, mint Mgr. de Castro Mayer és én.

Nem beképzelés és nem önteltség azt mondani, hogy Isten az ő irgalmas bölcsességében papságának, kegyelmének, kinyilatkoztatásának örökségét e két püspök által mentette meg. Nem mi vagyunk azok, akik magunkat kiválasztottuk, hanem Isten vezetett bennünket megtestesülése és megváltása minden kincsének megtartásában. Azok, akik úgy vélik, hogy ezeket a kincseket kisebbíteni, vagy akár tagadni kell, nem ítélkezhetnek felettünk, ami csak Urunk Jézus és az Ő királyságától való elszakadásukat bizonyítja, amit laicizmusuk és hithagyó ökumenizmusuk által követnek el.

Hallom, hogy sokan ezt mondják: „Ön túloz, egyre több jó püspök van, aki imádkozik, akinek van hite, aki lelkileg erős.” Én viszont azt mondom, hogy lennének ők akár szentek is, amíg a hamis vallásszabadságot, a laicista államot, a hamis ökumenizmust, vagyis a több üdvút elfogadását, a liturgikus reformokat, vagyis a szentmiseáldozat gyakorlati tagadását, az új katekizmusokat összes tévedésükkel és eretnekségükkel elfogadják, addig az egyházban a forradalomhoz és az egyház szétzúzásához ők is hivatalosan hozzájárulnak!
     Az aktuális pápa [II. János Pál] és püspökei többé nem Urunk Jézus Krisztust közvetítik, hanem egy szentimentális, felületes, karizmatikus vallásosságot, melyben a Szentlélek igazi kegyelme nem jön, nem jöhet át egész teljességében. Ez az új vallás nem a katolikus vallás, ez az új vallás steril, és ezért képtelen a társadalmat és a családokat szentté tenni!

Egyetlen egyre van szükség, hogy a katolikus egyház fennmaradjon: püspökökre, akik teljes mértékben katolikusok, akik a tévedésekkel semminemű kompromisszumot nem kötnek, akik katolikus szemináriumokat alapítanak, ahol a fiatal aspiránsok az igaz tan tejével táplálkozhatnak, és Urunk Jézus Krisztust intelligenciájuk, akaratuk, szívük középpontjába helyezik, és az élő hit, a mély szeret, a határtalan vallásosság Urunkkal egyesíti őket. Olyanok, akik mint Szent Pál, azt fogják kérni, hogy értük imádkozzunk, hogy „Krisztus misztériumának” tudományában és a bölcsességében fejlődjenek, ahol minden isteni kincset felfedezhetnek. Hogy arra készüljenek, hogy Jézus Krisztust és Jézus Krisztust, a Megfeszítettet prédikálják „akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Legyünk keresztények! Könyörögjünk, hogy minden emberi természetes tudományt is világosítson át Krisztus világossága, ami a világ világossága, és ami minden embernek világrajövetele pillanatában megadja az intelligenciáját.

A zsinat legfőbb baja Jézus Krisztus és az Ő hatalmi szférájának a nem-ismerete, Ez a gonosz angyalok bűne, ez az a bűn, ami a pokolba vezető utat jelenti.

[Jézus Krisztus királyságával kapcsolatban lásd még a következő művet: KRISZTUS, A NEMZETEK KIRÁLYA – ISTEN JOGAINAK KATEKIZMUSA A TÁRSADALMI RENDBEN

Saint Michel en Brenne, 1990. januar 29.
+Marcel Lefebvre

Feltéve: 2014. február 3.


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA