A Szent Hét rítusaiban végzett módosítások, melyeket 1955-ben hoztak nyilvánosságra, azon számos liturgikus változásnak képezték részét, melyek 1951-ben kezdődtek és végül az 1969-es Novus Ordo Missae promulgációjához vezettek.
Az 1955-ös szenthéti rítust, csakúgy, mint a NOM megalkotását Annibale Bugnini vezényelte le, az a férfi, aki a mise szétzúzásának rossz szellemeként vált ismertté.
A most kezdődő cikksorozatban azokat a változtatásokat mutatjuk be, melyeket már 1955-ben meghoztak, s melyek bekerültek a NOM-ba is.
NAGYSZOMBATI VÁLTOZTATÁSOK
Bugnini 1951-es húsvéti vigíliája – „Első lépcsőfok” a NOM-hoz
Azok a laikusok, akik gyakran járnak olyan misére, melyet XVI. Benedek Summorum Pontificum motu propriojának alapján vagy az FSSPX szervezésében mutatnak be, úgy vélik, hogy az a rítus, amit ott látnak, katolikus liturgikus tradíciónak a VI. Pál új miséjével szemben álló II. Vatikáni Zsinat előtti csúcspontját reprezentálja. A Szent Hét esetében azonban ez a benyomás hamis, mert ezek a csoportok az 1962-es misekönyvet használják. Ez a misekönyv nagyszámú liturgikus változtatást tartalmaz már, melyeket az 1950-es években vezettek be, és amelyek már a NOM számára készítették elő az utat.
A Szent Hét liturgiájában az 1950-es években bevezetett változtatássorozat és a NOM (mindkettő ugyanannak az embernek, Annibale Bugnini szabadkőműves „papnak” a műve) közötti kapcsolat különösen nyilvánvaló a húsvét vigíliájának a rítusában, ami alapvető változtatásokon ment át már 1951-ben, bár ekkor még csak „kísérletként”. Ezt a próba-rítust tették aztán kötelezővé 1955-ben a Szent Hét megújított rítusában, ami aztán bekerült az 1962-es misszáléba is.
Nagyszombaton csakúgy, mint Nagypénteken eredetileg nem volt szentmise. Helyette a Húsvétvasárnapra virradó éjjel az Egyház hosszú vigíliát tartott. A hívek az egész éjszakát a templomban töltötték, segédkeztek a felnőtt katekumenek megkeresztelésének ünnepélyes kiszolgáltatásánál, és vártak Húsvét első miséjének a bemutatására, ami a hajnali húsvéti vigília befejezését jelentette.
Miután a kereszténység az egész világon győzedelmeskedett, már csak kevés felnőtt keresztelendő maradt, így a nagy vigília alatti segédkezés iránti érdeklődés is elhalványult. Ez – összekapcsolva a laikusoknak a böjtölésben mutatkozó különböző ellanyhulásával – a 11. században oda vezetett, hogy a vigília szertartását fokozatosan magára a szombatra hozták előre, olyannyira, hogy azt végül Nagyszombat reggel kezdték el ünnepelni.
Az 1930-as és 1940-es években, különböző európai „progresszív” püspökök ismételten arra kérték a Szentszéket, hogy engedje meg a húsvéti vigíliát Nagyszombat éjjel ünnepelni. Az időpont megváltoztatásában „lelkipásztori okokra” hivatkoztak (a szombat reggeli szentmisét nem nagyon látogatták a hívek), valamint ismét a „hitelességre” (pl. az imák „ezt az éjszakát” mondanak) –, amit aztán a II. Vatikáni Zsinat reformjainál is előszeretettel hangoztattak.
1951 februárjában a Szentszék kiadott egy dekrétumot, melyben kísérleti jelleggel és egy éves időtartamra engedélyezte, hogy a húsvéti vigíliát Nagyszombat éjjel is ünnepelhessék. Még egyszer: csak megengedték az időpont megváltoztatását, de nem tették kötelező érvényűvé.
De Bugnini és csapata, akik 1948 óta kontrollálták a liturgia megreformálására alapított vatikáni bizottságot, megragadta az alkalmat, hogy ekkor már magában a rítusban is változtatásokat hajtsanak végre. Olyan titkos volt a bizottság ügyködése ezen a terven, hogy Bugnini maga mondta: „A Húsvét megújított liturgiájának 1951 márciusának elején történt publikálása még a Rítusok Kongregációját is meglepetésként érte.” (Annibale Bugnini, La Riforma Liturgica: 1948–1975 [Rome: CLV 1983], 25)
A megújított húsvéti vigília volt a modernisták első csapása, amit a liturgia teljes szétzúzásának érdekében elkövettek, és ezt a lehetőséget jól ki is használták.
Bugnini feletteseinek meglepetése (teoretikusan), úgy tűnik, hogy a dekrétummal való ama megelégedettségben tükröződött, amellyel a kongregáció a megújított liturgiát elfogadta; A legtöbbet az időpont megváltoztatásáról vitatkoztak, és szinte csak mellékesen jegyezték meg, hogy „a rubrikák, amik következnek”. (Lásd: SC Rites Decree Dominicae Resurrectionis Vigiliam, 9 February 1951, AAS 43 [1951], 128–9.)
Holott a vigília rítusának ez a megváltoztatása valójában nagyonis átfogó volt. Ezek az 1951-es változtatások aztán bekerültek az 1955-ben kötelezővé tett megújított liturgiába, onnan pedig XXIII. János 1962-es misekönyvébe.
A legfontosabb változtatások:
– A húsvéti új tűz szentelési imáinak számát háromról egyre csökkentették.
–A húsvéti gyertya megjelölésére és megszentelésére új szertartást vezettek be.
– A nádszálra tűzött három gyertya (gazdag szimbóluma a Szentháromságnak és a Megtestesülésnek), amit a húsvéti tűznek a templomba való hozatalára használtak, eltűnt.
– A papoknak és az embereknek gyertyát kell vinniük.
– A gyönyörű ószövetségi jövendölések számát, ami a megváltás egész történetét elmeséli 12-ről 4-re csökkentették. (Ennyit arról, hogy a Szentírást vissza kell adni a híveknek …)
– A celebráló pap ül és hallgatja az olvasmányokat. Az utasítás arra is utal, hogy ezeket népnyelven is lehet olvasni.
– A celebráló pap a könyörgéseket az ülőfülkéből énekli, nem pedig az oltárnál.
– A „Flectamus genua” (Hajtsunk térdet) felszólítás után szünetet iktattak be a könyörgésekbe.
– A keresztelő vizet a szentélyben a néppel szembefordulva szentelik meg (nem pedig a keresztelő kápolnában), és dézsában viszik a keresztelőkápolnába.
– A Mindenszentek litániáját két részre osztották és lerövidítették.
– Minden jelenlevő elmondja a keresztségi fogadalom megújítását, mégpedig népnyelven – az első alkalom, hogy a népnyelv mint a liturgikus rítus szerves része határozottan meg van engedve.
– Az oltár lábánál mondott imákat teljes egészében eltörölték a miséből, csakúgy, mint az Utolsó Evangéliumot.
Bugnini és csapata mindezen újításokat úgy állította be, mint az őskeresztény szokásokhoz való visszatérést, pont úgy, ahogy majd később a NOM-nál. Ez mind a két esetben hamis állítás volt.
Például az ókorban a keresztények az egész éjjelt a templomban töltötték. És ezért az lett volna a logikus, ha Bugnini állítása igaz, hogy az 1951-es restaurálásnál inkább megháromszorozzák az olvasmányok számát, ahelyett, hogy megharmadolják.
Vagy milyen szokás az, hogy a laikusok égő gyertyát tartanak a kezükben? Az ókorban a viasz különleges, drága árucikk volt, és a laikusok támogatásként adományoztak gyertyát a templomoknak. Az ókori Egyházban a laikusoknak odaadott égő gyertya annyit jelentett volna, mintha a külvárosi egyházközségem egyik tagjának odaadnék egy 20 dolláros bankjegyet azzal a kéréssel, hogy az istentisztelet alatt égesse el.
Valójában az 1951-es húsvéti vigíliában számos elvet és gyakorlatot megtalálunk már, melyeket, 18 évvel később, mindenkire egyformán rákényszerítettek VI. Pál új miséjében:
– A rítusok megcsonkítása.
– Új rítusok kitalálása.
– A hívek felé fordulás a szertartás alatt.
– A pap tevékenységének redukálása.
– A mise egyes részeinek megnyírbálása.
– Liturgikus imáknak népnyelven való recitálása.
Így könnyű megérteni, hogy Bugnini 1955-ben nyugodtan kijelenhette, hogy az 1951-es húsvéti vigília „az első lépés a liturgia általános megújításához”. (A. Bugnini and C. Braga, Ordo Hebdomadae Sanctae Instauratus Commentarium, [Rome Edizioni Liturgiche 1956], 5.)
Tehát, bármikor részt vesz valaki az 1951 vagy 1955 vagy 1962-es Bugnini által kidolgozott rítus szerint bemutatott húsvéti vigílián, az tanúja lesz a NOM első lépésének.
Adja meg Isten azt a napot, amikor az Egyház hagyományos szenthéti rítusát mindenütt eredeti formájában ünneplik!
Élő miseközvetítés Nagypénteken az Ohio állambeli Nagy Szent Gertrúd templomból
(St. Gertrude the Great Church) magyar idő szerint:
http://www.sgg.org/for-newcomers/mass-streaming/
14:00 órakor (Ohio: 8:00 óra): Húsvéti vigília, Ünnepélyes mise
A három szent nap
(Részlet a Misszáléból)
A nagyhét három utolsó napját az Egyház «Triduum sacrum»-nak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett véres áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája.
Mégis elsősorban ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már a «Pascha»-hoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet «Ténebrae»-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni.
A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken a Golgotán keresztrefeszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a művészetben oly sokszor ábrázolt, a «pietás» Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte «beata Passio», azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a «crux gemmata», a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség, De ez a kettő azért nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.
Feltéve: 2014. április 19.