2005 júliusában indítottam el ezt a honlapot, ami eleinte az akkor már csaknem 10 éves múltra visszatekintő Szent Margit Lap anyagára támaszkodott. Akkor is, ha ezek az orgánumok teljesen függetlenek voltak, akkor is, ha a honlaptól a Szent X. Pius Papi Közösség határozottan elhatárolódott, a feltett cikkekből kitűnt, hogy az FSSPX miséin való részvételt ajánlom, azt tartom helyesnek, a mostani válságos időben a legjobb, a legbiztosabb megoldásnak hitünk megőrzésére.      Mostanra azonban álláspontom és ezzel a honlap cikkeinek irányultsága is megváltozott. Bár a teljes igazságot kereső emberek minden korban kisebbségben voltak, és így a tradícióra találásom óta én is a kisebbséghez tartoztam, örömmel észleltem, hogy keresésem során akármennyire is állandóan a kisebbség kisebbségéhez jutottam, soha nem voltam meggyőződésemmel egyedül. Ezt tudni kiváltképpen most nagyon fontos. Az FSSPX megváltozott magatartása olyannyira szembeötlő, hogy azok a hívek, akik nyitott szemmel figyelik az eseményeket és nem a megalkuvások irányítják viselkedésüket, legyenek a világ bármely táján, az USA-ban vagy Indiában, Ausztráliában vagy Bolíviában, Franciaországban vagy Németországban, ugyanazokra a következtetésekre jutnak. A müncheni „ellenálló” hívek lapjuk első számában tették közzé egy ausztrál családapa, volt Piuszos hívő dolgozatát, amiből kiderül, hogy pontról pontra azokat a furcsaságokat fedezik ott is fel a hívek az FSSPX-nél, mint mi itt, Magyarországon – és ez, ha nem is örömet, de azt a bizonyosságot megadja, hogy véleményemmel nem állok egyedül.      Amiből világosan kiderül, hogy nem mi változtunk, hanem az FSSPX változott, ők tagadták meg azokat az alapelveket, melyekért egyáltalán létezésüket köszönhetik. Sőt, nem csak megtagadták őket, hanem elfogadták és magukévá tették ezek ellentéteit, például a liberalizmust, a szubjektivizmust, a vallásszabadságot, sőt most már egyre inkább a zsinatutáni új liturgiát és szentségeket is.      Azon hívek ellenvetése, miszerint addig nincs baj, amíg nem írtak alá egyezményt Rómával, tarthatatlan, hiszen egyfelől az aláírás elmaradása nem az FSSPX vezetőségén múlott, akinek ráadásul még most is eltökélt szándéka, hogy létrejöjjön a kiegyezés, másfelől akár megvan az egyezség, akár nem, az elveiket, amiért a hívek egyáltalán hozzájuk csatlakoztak minden kétséget kizáróan feladták. Vagyis pont azon elvek alapján, amiért valaki inkább választotta a Rómával, a hivatalos egyházzal való szakítást, és az FSSPX-hez való csatlakozást, a megváltozott FSSPX már nem képviseli. Akkor pedig se létüknek, se a hozzájuk való tartozásnak nincs többé semmilyen értelme, semmilyen elvi alapja. A történelem sorsdöntő pillanataiban azok, akik felismerik ezen események rendkívüli súlyát, mindig megdöbbennek azon, hogy ilyenkor a világ nem omlik össze, a föld nem süllyed el, hogy az emberek nem vesznek észre semmit, és minden ugyanúgy zajlik tovább, ahogy addig. Így volt ez az emberiség történelmének legfontosabb eseményénél is: Urunk Jézus Krisztus kereszthalálakor. Alig páran észlelték csak a templom függönyének kettéhasadását és a három óráig tartó sötétséget.      A II. Vatikáni Zsinat és mindaz, ami utána következett, szintén olyan esemény volt, amikor a világnak össze kellett volna omolnia. Nyilván még a tradicionalista katolikusok soraiban sem gondolnak sokan arra, hogy az FSSPX összeomlása is ilyen világrengető eseménye az emberiségnek. A katolikus Egyház soha nem volt, Krisztus szavai szerint nem lehetett az egyes emberek ügye. A katolikus Egyház Krisztus Egyházaként egy intézmény, melynek pontos hierarchikus felépítése, rendszere, liturgiája stb, de legfőképpen Tanítóhivatala, papsága, közösségei vannak. Amikor a II. Vatikáni Zsinat újegyháza ezt a feladatot már nem (vagy csak nagyon korlátozott mértékben) töltötte be, megalakult a Szent X. Pius Papi Közösség, aminek ha gyakorlatában már a kezdetektől fogva sok gyengéje is volt, de elveiben, tanításában, liturgiájában a kétezer éves Egyházat képviselte. Aki az FSSPX tagja vagy híve lett, az nem volt egyedül, annak nem kellett egyedül a saját tudására támaszkodnia, az tartozott valahova, mely jól-rosszul, de mégiscsak egyházi szervezet volt, és ami a legfőbb, az igaz katolikus tanítást őrizte és oktatta.      Jézus azt ígérte, hogy Egyházán a pokol kapui sem vesznek erőt – hogy ez, látva a mai helyzetet, pontosan mit is jelent, egyre kevésbé tudni. Az viszont tény, hogy a hithű katolikusok számára a szervezett tradíció, mint az utolsó egyházi mentsvár leomlott, megszűnt, nincs többé. És ez legalább akkora világrengető esemény, mint a a zsinat után a hivatalos egyház összeomlása, sőt még annál is nagyobb, mert most még menekülni sem lehet hova. És a világ mégis áll, a föld nem omlott össze, az emberek „esznek, isznak, házasodnak”, mintha mi sem történt volna. Oda jutottunk, hogy minden hitét sértetlenül őrizni akaró katolikusnak egyedül kell megoldani vallási életét. Egyedül kell eldöntenie, hogy hova jár misére, hol kaphatja meg a szentségeket, melyek érvényesek, katolikusok és nem veszélyeztetik a hitét. Ilyen még nem volt az emberiség, az Egyház történetében. Illetve ha volt, az csak időben vagy területileg korlátozott helyen – például üldözés alatt, vagy távoli missziós vidékeken fordulhatott elő, persze ott is úgy, hogy az érintettek tudták, hogy lelkileg nincsenek egyedül, hiszen a korlátozások csak rájuk vonatkoznak, nem pedig az Egyház egészére. (Ami azt jelenti, hogy az ő helyzetük sem hasonlítható össze a mostanival.)      Valaki azt vetette fel ezzel kapcsolatban, hogy vigyázzunk, ne legyünk olyanok, mint a protestáns nemzeti egyházacskák, ne szektásodjunk. Szerintem ennek a veszélye egyáltalán nem áll fenn, ha mindig az igazságot, a Jézus igaz Egyházának tanításához való hűséget tartjuk szem előtt. Nem mi szegtük meg vallásunk törvényeit, nem mi „reformálódtunk”, nem mi választottuk a könnyebb és népszerűbb utat (mint tették ezt a protestánsok), hanem azok, akik magukat a hivatalos egyháznak, vagy a hivatalos tradíciónak nevezik. A bonni egyetem teológus professzora, Dr. Klaus Obenauer az Evangélium-hű vagy ‘papa haereticus’ című tanulmányában 2013. augusztusában még azt írta, hogy annak puszta vitára bocsátása, hogy az újraházasodott elváltak áldozhatnak-e vagy sem, már eretnekség, függetlenül attól, hogy mit döntenek. Azóta az egyházon belüli vitánál sokkal több történt, a világ mégsem omlott össze (és a professzor úr is hallgat).      Igaza van Maeßen atyának, aki a A sedisvacantia tévedése című 2000-ben írt cikkében azt írja, hogy nem a laikusoknak, de még csak nem is egy egyszerű püspöknek vagy papnak kell eldöntenie azt, hogy a zsinatutáni pápák jog szerinti pápák-e vagy sem. Az is igaz, hogy egy püspök vagy egy pap erről sokkal nehezebben nyilatkozhat, mint egy laikus, hiszen az ő szavuk számít, ők „szakmán belüliek”, míg egy laikus lényegében mondhatja azt, amit gondol, hiszen véleményének másokra nézve nincs súlya.      Ezért én laikusként elmondhatom, hogy engem ebben a kérdésben nem igen érdekelnek a teológiai csűrés-csavarások, a teológiai érvek és ellenérvek, nekem érthetőbb és kézzelfoghatóbb érv az, hogy nincs az a követ a világon, akit kormánya ne hívna vissza, ha nem azt képviselné, amit az őt kinevezett kormány neki előírt. Az viszont biztos, hogy zsinatutáni pápák nem viselkedtek Jézus Helytartójaként, nem Őt és nem az Ő tanítását képviselték, képviselik. Egy olyan ember, aki hivatalosan arra buzdítja püspökeit – amit azok aztán az egész világnak elmondanak –, hogy katolikus papként, püspökként az a feladatuk, hogy azokat az embereket kövessék (nem vezessék!, nem irányítsák!), akik először úgy döntenek, hogy együtt fognak élni, mármint szexuális partnerként, aztán gyerekeket csinálnak, aztán egy idő után (ha még mindig együtt vannak) úgy döntenek, hogy polgári házasságot kötnek, majd megint egy jó idő elteltével az is eszükbe jut, hogy talán még egyházi esküvőt is rendezhetnének [ezt Schönborn bécsi bíboros-érsek mondta el a tévében, rádióban az osztrák püspökök idei ad limina látogatása után], nem Urunk Jézus Krisztus tanítását, nem az Evangélium világos parancsait képviseli. Sőt, emberek millióinak a lelki üdvét veszélyezteti.      Amerikában szokott előfordulni, hogy egy bírósági perben valamilyen formai hiba miatt felmentenek egy alávaló gyilkost, mert például elfogatásakor a rendőr nem közölte vele a kötelezően előírt formulát. Emlékszem egy megtörtént esetet feldolgozó filmre, amikor az ügyvéd, aki pontosan tudta, hogy a bíróság elé állított ember gyilkos, védte ezt az eljárást, arra hivatkozva, hogy mi lenne a jogrendszerrel, ha ezeket a jogállamiságot biztosító formákat, előírásokat nem tartanák be. Nos, én nem hiszem, hogy Krisztus Királyságában a dolgok így működnek: nem hiszem, hogy egy ember, aki szándékosan, folyamatosan a kárhozat felé vezeti a rá bízott embereket, aki a lelkek millióinak gyilkosa, formai okokra hivatkozva valóban az lehet, aminek az újegyház állítja. Persze, ahogy Maeßen atya mondja, ennek ránk, laikusokra nézve nincs nagy jelentősége (a mai papokra nézve azonban annál inkább van): számunkra nem fontos, hogy Bergoglio pápa-e vagy sem, a mi feladatunk csak az, hogy ne térjünk le a helyes útról, tájékozódjunk, kerüljük ki a veszélyeket, és maradjunk – kerül, amibe kerül – hűek a kétezer éves Egyház tanításához. Ehhez az biztosan hozzátartozik, hogy ne hallgassunk se a római újegyház, se az új FSSPX tekintélyeire, képviselőire. Kiegészítés: A Szent Inkvizíció, a hit tisztaságának legfőbb őre sem azt vizsgálta, hogy a tévtanítással vádolt személy mit hisz vagy mit nem hisz. Az sem érdekelte, hogy mit gondol, amikor valami nem megfelelő dolgot tanít (ezért nem hallgatta meg azokat a szerzőket, akik azt kérték, hogy mielőtt írásaikat indexre helyezik, előbb hallgassák meg őket). Egyedül azt vizsgálta, hogy az, amit valaki nyilvánosan tanít és hirdet, megfelel-e az Egyház tanításának, azaz nem vezeti-e tévútra az embereket. És ha úgy ítélte meg, hogy egy tanításnál fennáll annak a lehetősége, hogy félreértsék, akkor azt ugyanúgy elítélte, mint azokat a tanokat, melyek egyértelműen tévtanok voltak. Tette pedig ezt azért, mert az Egyház legfőbb feladata Isten dicsőítése mellett a lelkek üdvözítése. Ezért nem csak a nyilvánvaló tévedéseket, hanem mindazt, amivel kapcsolatban a legkisebb gyanú felmerül, hogy a lelkek üdvét veszélyeztetheti, hogy a híveket félrevezetheti vagy elbizonytalaníthatja, az Egyháznak el kell ítélnie. Nos, még a legrigorózusabb egyházjogász vagy teológus számára sem lehet kétséges, hogy a zsinatutáni pápák [?] tanításai hemzsegtek, hemzsegnek a félremagyarázható, a lelkek üdvét veszélyeztető állításoktól, sőt tettektől (gondoljunk csak II. János Pál Korán-csókjára, az Assisi-i imatalálkozókra stb.).      Már maga az a tény, hogy Bergoglio összes megnyilatkozása után teológusok, vatikáni szakértők tucatjának kell szavait ki- és megmagyarázni, hogy napokig arról cikkez a sajtó, hogy Bergoglio vajon mit akart mondani, már megfelel a „félreérthető, így a lelkek számára kártékony, s ezért elítélendő tanítás” meghatározásának. Feltéve: 2014. február 6.