Ezt a kifejezést napjainkban két dologra használjuk: XVI. Benedek Summorum Pontificum motu proprioja nyomán önkényesen, teljesen érthetetlenül a tridenti misére; és nagyonis érthetően a mai egyházi helyzetre. Édesapám mintegy 50 évvel ezelőtt szemtanúja volt annak a jelenetnek, amikor egy előkelő New York-i klub edzőtermében egy sportoló szívinfarktust kapott. Az esetnél jelen volt egy sebészorvos, aki – miközben a többiek mentőt hívtak – zsebkésével felvágta a szív-halott férfi mellét, és közvetlenül a szívet kezdte el masszírozni. Mire a mentők megérkeztek, az illető már magánál volt, szíve normálisan vert. Természetesen a jelenlevőkre mély hatást gyakorolt az eset. Közülük is különösen azokra, akik akkor is jelen voltak, amikor több mint egy évtizeddel később ugyanabban a teremben ugyanaz a férfi megint szívinfarktust kapott, amibe ott a helyszínen bele is halt, mert ekkor már nem volt mellette senki, aki a korábbi módon visszahozta volna az életbe.      Számtalan orvosok által írt könyv mesél el hasonló történeteket: hogyan mentettek életeket úgy, hogy sutba dobva az egyébként kötelező előírásokat egy zsebkéssel, egy ronggyal stb. életmentő „műtétet” hajtottak végre. [Egy ilyen könyv különösen megérdemli, hogy ajánljam: Joseph Ambrose Jerger: Isten áldja, Doktor Úr! című könyve.] Ezen történések során ügyes, lelkiismeretes, sőt, talpraesett emberek „rendkívüli” megoldásokat használtak, hogy életet mentsenek. Olyan megoldásokat, amiket korábban nem tanultak, sőt nagyon nagy valószínűséggel soha nem láttak, nem hallottak. Az egyetemeken arra tanították őket, hogyan kell rendezett körülmények között, minden rizikófaktort kikapcsolva, minden óvintézkedést betartva dolgozni, operálni. Igen furcsa lenne, ha nem így lenne, ha a „rendes” eljárásmód helyett a „rendkívüli” helyzetekben való viselkedésmódokat oktatnák. Azon kívül ez lehetetlen is, hiszen a „rendkívüli” éppen attól rendkívüli, hogy előre nem látható, előre nem kalkulálható, sőt sokszor előre el sem képzelhető, így természetesen nem is oktatható. A katolikus Egyház valamivel előrébblátó, mint a világ, és számos olyan utasítást is ad, melyek a „rendkívüli” helyzetekre vonatkoznak csak. Például a halálveszély esetére sok mindent megenged, amit máskor nem, sőt, ami „rendes” körülmények között nem is érvényes (például a keresztelés, a gyónás elvégzésénél)! Ezeket a „rendkívüli” eseteket azonban mindig csak úgy engedi meg, hogy azonnal hozzáteszi, ha a halál nem következik be, vagy, amint adottak a körülmények a „rendes” kivitelezésre, azt meg kell tenni, el kell végezni, az elmaradt rítusokat be kell pótolni! Ezek az utasítások szorosan hozzátartoznak a „rendkívüli” engedmények megadásához!      Ezzel meg is kaptuk a választ arra, hogy az Egyházban hogyan kell értelmezni a „rendkívüli” szót! Ez olyas valami, ami csak időlegesen, leginkább pusztán egyetlen esetben megengedett, annak az utasításnak a szigorú figyelembevételével, hogy azon helyzet megszűntével, melyben csak a „rendkívüli” megoldás volt lehetséges, a „rendeset” azonnal foganatosítani kell! Korunkban a „rendkívüli” kifejezéssel egy katolikus hívő két esetben találkozik:      1) Amikor olyan pap miséjén vesz részt, aki Szent V. Pius pápa miséjét XVI. Benedekre hivatkozva a római rítus „rendkívüli” formájaként mutatja be – ráadásul ezt ki is hirdeti, hangoztatja is;      2) Aki a mai „rendkívüli” egyházi (és világi) helyzetben katolikus szeretne maradni. Ha egy egyébként NOM-t bemutató papot hívek egy csoportja arra kéri, hogy a tridenti misét mutassa be nekik, akkor ez a pap XVI. Benedek utasítása szerint „rendkívüli” esetben, „rendkívüli” rítusban celebrál, de ahogy ennek vége van, visszatér saját „rendes” miséjéhez. Nem tehet mást, hiszen a „rendkívüli” magán hordozza azt a bélyeget, hogy folyamatosan, „rendes” körülmények között tilos alkalmazni!      A Szent X. Pius Papi Közösség papjai a legutóbbi időkig nem „rendkívüli” formaként használták a tridenti rítust. Ezt a tényt határozottan ki is emelték! Az ő miséjükre járó hívek nem XVI. Benedek „rendkívüli” miséjére jártak, hanem az Egyház hagyományos, igaz katolikus miséjére! Ez a szemléletmód volt a fő oka, hogy egyáltalán az FSSPX miséire jártak! Az a pap, aki állandóan „rendkívüli” miseként mutatja be az Egyház hagyományos miséjét, egyszerűen skizofrén állapotról tanúskodik! Mit hisz az ilyen pap, mit gondol ő az Egyház rítusáról, szentségeiről? A cikk elején említett orvosi példáknál maradva, ez olyan, mintha egy sebész folyton egy vívóterem piszkos földjén, izzadságtól nyomasztó levegőjében zsebkéssel operálna súlyos betegeket, sőt, a kórházából egyenesen odaszállíttatná őket, mert megtetszett neki ez a módszer, ez a „legénykedés”, ez a bravúr!      És mennyire érvényes az ilyen mise? Vagy ami ennél egy laikus számára legalább ennyire fontos, mennyire nincs az ilyen mise a rajta résztvevő és a körülményeket ismerő hívő hitének a kárára? Lefebvre érsek legfőbb parancsa nem az volt, hogy csak érvényes misére menjen valaki, hanem az, hogy csak oda menjen misére, amelyik mind objektív, mind szubjektív nem veszélyezteti a hitét! Vagyis, ami nem csak érvényes, de igaz katolikus lelkületű is! Ezzel el is jutottunk a 2) ponthoz: Hogyan maradhat ma valaki abban a „rendkívüli” helyzetben, ami ugyan a hivatalos egyházban már évtizedek óta fennáll, de az FSSPX házatáján csak most merült fel, azzal, hogy újabban – miként ezt az osztrák disztrikt 2013. augusztusáig hivatalban levő főnöke, P. Trutt honlapja bizonyítja – maga is „rendkívülinek” tartja a tridenti misét, és minden módon folytatni akarja ahhoz az újegyházhoz való csatlakozását, ahol ezt a definíciót kitalálták és gyakorolják. A helyes válasz megtalálásában leginkább az a nehéz, hogy annak a papnak a feletetét, akinek e kérdést feltesszük, teljes egészében pillanatnyi helyzetének milyensége határozza meg. Olyan pap, aki korábban Lefebvre érsek tanítványa volt, régen azt mondta, hogy csakis olyan misére szabad járni, amelyik így is, úgy is biztosan katolikus. Ugyanez a pap azonban, mikor már az újegyház kötelékébe tartozik – bár a kérdező hívő körülményei ugyanazok, mint korábban – már azt válaszolja, hogy bárhova el lehet menni, ahol a tridenti misét mutatják be. A példát folytathatnánk.      Ha a kérdést egy laikusnak tesszük fel, akkor a válasz attól függ, hogy az illető született katolikus, vagy megtért, olyan, aki katolikusságát főleg a tradíciónál tanulta. A született katolikus, aki a tradícióhoz való csatlakozása előtt évtizedekig NOM-os környezetben gyakorolta vallását, nem fogad el olyan megoldást, amit Lefebvre érsek tanított:      „Haladéktalanul hagyjunk fel azzal a képtelen nézettel, miszerint, ha az új mise érvényes, akkor részt lehet venni rajta. Nyilvánvaló, hogy szentségtörő miséken nem szabad részt venni, de olyan miséken sem, melyek hitünket veszélyeztetik. Nos, azt könnyű bebizonyítani, hogy az új mise, miként azt a liturgia-bizottság megfogalmazta, mind a zsinat által hivatalosan adott felhatalmazásokkal, mind Pater Bugnini összes magyarázatával, hallatlan közeledést mutat a protestáns teológiához és a protestáns kultuszhoz. Ezek az új misék nem csak, hogy nem lehetnek tárgyai egy kötelességnek, azaz a vasárnapi kötelező misehallgatásnak, hanem e misékre sokkal inkább a kanonikus jogot kell alkalmazni, melyet az Egyház a „communicatio in sacris” (istentiszteleten való részvétel) kérdésében a szakadár ortodox és protestáns istentiszteleti alkalmakra előír. Helyesebb csak egyszer egy hónapban valódi misére menni, vagy ha másképp nem megy, még ennél is nagyobb időközökben, mint egy protestáns mellékízű misén részt venni, mely a mi Urunknak kijáró hódolatot, sőt, talán még az Ő valóságos jelenlétét is nélkülözi. A szülők meg kell magyarázzák gyermekeiknek, miért imádkoznak inkább odahaza, mint hogy egy olyan szertartáson részt vegyenek, mely hitükre nézve veszélyes.” (Lefebvre érsek 1977. február 24-én elhangzott beszéde) – „Isten gondviselése mindig gondoskodni fog róla, hogy amíg a korszellem vihara hullámaival beborítja Péter hajóját, azok a hívek, akik a „lex orandi”-hoz, az imádság törvényéhez hűségesek akarnak maradni, hogy így a „lex credendi”-t, a hit törvényét el ne veszítsék, minden nehézség ellenére általában lehetőséget kapjanak, hogy legalább időről időre részt vehessenek a hagyományos szentmiseáldozaton.” (lásd: AZ ÚJ MISERÍTUS és az Egyház szétzúzása Sajnos ez a válasz abból az időből származik, amikor még „csak” a hivatalos egyház távolodott el a katolikus hittől, és a tradíció oldalán a helyzet jónak tűnt. Ugyanakkor, ha azt tekintetbe vesszük, amit Lefebvre érsek a miselátogatás döntő kritériumának tekintett: nevezetesen, hogy nem szabad olyan kultikus rendezvényen részt venni, ami veszélyezteti a hitünket, pláne nem folyamatosan, akkor a válasz az – is – lehet, és Lefebvre érsek valószínűleg ezt mondaná, hogy csak olyan misére menjünk, 1) amelyet az Egyház hagyományos rítusában mutatnak be; 2) amelyet olyan pap celebrál, aki ismeri és hirdeti az Egyház igaz tanítását, tettei és szavai e téren abszolút összhangban vannak.      És ha ezt csak nagy áldozatok, sokszáz kilométer megtétele árán tudjuk megtenni, akkor menjünk ritkábban, de rendszeresen. A többi vasárnap pedig imádkozzunk az átlagosnál is többet, hogy nehogy ellankadjunk. És vallásos életünket annál jobban gyakoroljuk, azaz annál többet imádkozzunk, olvassunk vallásos könyveket. És hozzunk annál több mindennapi kicsi áldozatot, minél ritkábban tudunk igaz szentmisére eljutni. Ha Isten megengedi, hogy egy Bergoglio üljön Szent Péter trónján, hogy azok a szörnyűségek bekövetkezzenek, amiket nap nap után átélünk (gondoljunk csak a ma feltett cikkek tartalmára), ha megengedi, hogy Rómában lábbal tapossák a hitet, szétzúzzanak és nevetségessé tegyenek mindent, ami katolikus, akkor a Hozzá hűségesnek megmaradni szándékozóktól sem fog olyat elvárni, amit csak „rendes” körülmények között lehet megtenni. Ellenkezőleg, biztosan azt akarja, hogy védjük meg magunkat a báránybőrbe bújt farkasoktól. És ahogy kegyelme a tradícióhoz elvezetett bennünket, úgy fog kegyelme tovább is vezetni – ha mi nem változunk –, hogy minden nehézség mellett kitarthassunk – „rendkívüli” eszközökkel – az igazság, azaz Őmellette. Aki a mai időkben „rendes” megoldásokat követel, az – szerintem – nem fogja fel a mai egyházi helyzet rendkívüliségét”, nem fogja teljes mélységében fel, hogy milyen borzalmak történnek az újegyházban. Feltéve: 2014. január 18.