Néhány megjegyzés egy használhatatlan érvhez Bizonyos katolikusoknak a szedisvakantisták elleni sztereotip és leggyakrabban használt, mert olyan ügyes „érveinek” egyike így hangzik: Egy atya mindig atya marad, akkor is, ha beteg, megőrült vagy Isten ments, bűnözővé válik. Egy pápa ugyanígy pápa marad, akkor is, ha hibát követ el, liberális érzületű vagy eretnekséget hirdet. Ki egy atya? A válaszhoz elsőnek az „atya” kifejezést kell megvizsgálni, ami teljesen különböző, bár egymással analóg jelentéseket is ismer. Biológiai értelemben azt nevezzük atyának, akitől a gyermek testileg származik. Nyilvánvaló, hogy ez az apaság állandó és maradandó, hiszen a testi származás a nemzéssel egyszer s mindenkorra adott és nem változik. Ebben az értelemben tehát valóban úgy van, hogy egy apa mindig apa marad, mindegy mi történik vele. Sőt, még a halál után is ő marad a nemző apa.      Persze ez a pusztán biológiai apa-értelmezés csak a legalsó alapja annak, amit mi magasabb értelemben az atya szó alatt értünk. E kifejezéssel többnyire a családapát illetjük, tehát azt a férfit, aki a családban a gyerekek fölötti tekintélyt bírja és gyakorolja. Ez ugyan az esetek többségében azonos a biológiai apával, de ez semmiképpen nem kötelező. Minden további nélkül egy ilyen apa olyan gyerekek számára is családapának számíthat, akik biológiailag nem tőle származnak. Így volt Szent József Urunk Jézus Krisztus jog szerinti apja, anélkül, hogy testi apja lett volna. Fordítva pedig az is megtörténhet, hogy a testi apa soha nem volt, vagy egyszer megszűnik a jog szerinti apa lenni – például, ha megvonják tőle a gyermeknevelés jogát. Ebből látjuk, hogy az apaság, ebben az értelemben, nem valami természet adta, minden körülmény között állandó és maradandó állapot, hanem éppenséggel meg is változhat. Egy apától, aki a gyermekeivel szembeni kötelességét nagyon elhanyagolja, a gyámhivatal elveheti a gyerekeket és egy másik apának adhatja őket. Ettől kezdve már nem ő a jog szerinti apa, akkor sem, ha ő a testi apa.      Ennek az az oka, hogy a jog szerinti vagy erkölcsi apaságnak – nevezzük, aminek akarjuk – az alapja nem a biológiai származás, hanem a tekintély legitim gyakorlása. Ez azonban nem valami feltétel nélküli, változhatatlan állapot, hanem természetesen megfelelő képességeket és viselkedést feltételez. Egy férfi, aki például alkoholizmus, a gyerekek bántalmazása, masszív lelki zavarok vagy bűncselekmények miatt képtelenné válik, hogy a gyermekeit felnevelje, elveszítheti a jog szerinti apaságát. Az egyházi tekintély értelmében vett lelki apaság sem egy örök és változtathatatlan adottság. Egyfelől természetesen a hivataltól függ, amit valakire bíznak. Egy püspök ily módon gyakorolja lelki atyaságát egyházmegyéje fölött, a plébános a plébániája fölött stb. Ha a hivatal megszűnik, az ilyen értelemben vett atyaság is megszűnik vele. Ilyen értelemben természetesen azt is lehetne mondani: amíg egy pápa Péter székén ül, minden katolikus atyja. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A lelki vagy vallási apaság a maga részéről se nem a biológián, se nem a természetes jogon és erkölcsön, hanem a természetfeletti hiten alapszik! Az igaz katolikus hit szerint ez az apaság. Hogyan lehetne azonban valaki a katolikus hitben apa, akinek nincs meg a hite? Hogyan lehet egy tévtanító, aki eretnek alapelveket hirdet, a hívek lelki atyja? Legalábbis az Egyház az eretnekeket ipso facto kiközösítéssel sújtja, és minden további nélkül elveszi tőlük a hivatalukat (can 2314 § 1). Az Egyház tehát nincs azon a véleményen, hogy egy ilyen apaság semmikor nem veszthető el, még akkor sem, ha a hivatalt viselő eretnekké vált. Isten a mi Atyánk Mivel Szent Pál szerint: „omnis paternitas a Deo – minden apaság az Atyától” származik [lásd: Ef 3,15: „tőle [az Atyától] származik minden közösség”], az apaságot az Isten atyaságában – ami a valódi atyaság – való részesedés mértéke szerint is fel lehet osztani. A biológiai apa a testi nemzés által hozzájárul Isten teremtő aktusához, amikor egy új ember életet nyer. Akármilyen nagy és fontos ez a hozzájárulás, valójában Isten tisztán szellemi tevékenységétől a legmesszebbre áll, mivel testi aktusról van szó. Minden ivarérett férfi, aki nem szenved valamilyen idevonatkozó korlátozástól, képes erre, ráadásul egyetlen aktus elegendő hozzá.      Nagyobb a részesedés Isten apaságában az atyai tekintély által, mely szellemi, és gyakorlása ennek megfelelően szellemi és jellembeli képességeket is megkövetel. Ráadásul ezt állandóan gyakorolni kell, és ezért sok aktust igényel, melyeknek jogi, erkölcsi, szociális és lelki követelményekhez kell igazodniuk. Természetesen a legnagyobb részesedés Isten atyaságában az egyházi tekintély által jön létre. Mert ez nem csak a természetes életet, hanem a hit és a megszentelő kegyelem természetfeletti életét közvetíti, ami által mi „dininae naturae consortes – az isteni természet részesei”, és ezáltal Isten gyermekei leszünk [lásd: 2 Pét 1,4]. Eme apaság gyakorlásához a tanító-, lelkipásztori- és papi hivatal állandó, igen, napi aktusai szükségeltetnek, melyek csak Urunk Jézus Krisztussal és az Ő isteni Kinyilatkoztatásával való szigorú és pontos függőségben és alárendeltségben gyakorolhatók. Ezért nyilvánvaló, hogy az első apaság a legkevésbé nagyigényű, mert csak testi követelményeket támaszt, és hogy ez maradandó, mert csak egyetlen aktust követel. A második apaság már magasabb szintű, és ennek megfelelően magasabb követelményeket is támaszt. Mivel több aktust követel, nem mindenkorra adott, hanem tartós és ismétlődő tevékenységet igényel. Aki tehát ezeknek a követelményeknek nem felel meg vagy nem gyakorolja a jog szerinti apaságból eredő tennivalóit, elvesztheti ezt az apaságot.      Annál jobban érvényes ez a harmadik, az apaság legmagasabb formájára, mely az Urunk Jézus Krisztussal való természetfeletti kapcsolatot és ezzel a katolikus hitet elengedhetetlenül előfeltételezi. Mondhatjuk, hogy minél nagyobb az Isten apaságában való részesedés, annál szorosabb közelséget követel Istenhez. Mivel minden apaság Istentől származik és Istenhez kell vezessen, nem létezhet apaság Isten ellen vagy Isten nélkül. Amikor Szent Ferenc testi és jog szerinti apja fia és Isten közötti akadálynak bizonyult, amikor fiát meg akarta akadályozni abban, hogy Isten akaratát teljesítse, Szent Ferenc megtagadta apját, és megvallotta: „Nos, ezentúl több joggal imádkozhatom minden nap: Miatyánk, ki vagy a mennyekben!” Végkövetkeztetés Tehát látjuk, mennyire sántít a hasonlat egy biológiai apa, aki mindig testi apa marad, akármennyire beteg és akármilyen csúnya dolgokat követ el, és a kereszténység atyja, Krisztus Helytartója között, aki csak a hitben lehet atya, de nem az eretnekségben. Csak remélni lehet, hogy ez a téves és alkalmatlan érv mostantól eltűnik a vitákból. [Maeßen atya is ezt az érvet hozta fel eddig (hogy még most is, Bergoglio alatt is használja-e ezt az érvet vagy sem, nem tudom), amikor a Rómához való hűségről, illetve a szedisvakantizmusról volt szó – ahogy ezt valamelyik cikkben már le is írtam.      Ez volt a lényege: Ha egy apa elhagyja a családját, vagy megbetegszik, attól nem szűnik meg apa lenni, és az anyának kötelessége a gyerekeket a távollevő apa iránti szeretetre nevelni, nem pedig lázítani őket ellene. Ha lázítja ellene a gyermekeket, akkor azok nem tisztelik tovább, és nem is akarják, hogy visszatérjen a családjához.      Ugyanakkor P. Zaby érvelése valójában megdönti a Maeßen atyától hallottakat, mert az csak a biológiai atyára volt érvényes, illetve egy olyan férjre, aki elhagyta a családját (egy másik nőért), de azért azok visszavárják, vagyis csak testileg tartják hűtlennek, de családfenntartó képességeit nem vonják kétségbe.      Megítélésem szerint – legalábbis az általam ismert írások alapján – P. Zaby az a pap, aki a legkövetkezetesebben gondolkodik a mai válságról. Aki tudja és meg is mondja, hogy az ú. n. „ellenállás” csak akkor tudná elkerülni a minden tradicionalista közösséget elérő véget, ha visszamenne a kezdetekhez, megvizsgálná azokat a hibákat, amik a mostani válsághoz vezettek, és azokat kijavítva, elkerülve élné és gyakorolná a hitét.      P. Zaby következetes gondolkodásmódjából egyenesen következett, hogy nem sokkal ezelőtt úgy döntött, hogy nem az 1962-es, hanem a korábbi misekönyv szerint fogja a liturgiát ünnepelni. P. Zaby nem gyakran, de rendszeresen tesz fel írásokat honlapjára – : http://zelozelavi.wordpress.com/ –, ezeket igyekszem lefordítani és feltenni a honlapra.] Feltéve: 2014. február 6.