1. Fehérvasárnap evangéliumában az Üdvözítő e szavakat intézi a „hitetlen Tamáshoz”: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak; mégis hisznek.” (Jn 20,29) – Aligha létezik ma még egy olyan erény, amely annyira ismeretlen és megvetett lenne, mint a hit, amit nem utolsósorban a zsinati egyháznak és a zsinati pápáknak köszönhetünk. Legelőször is pont az ezen a napon „szentté avatott” Wojtyla végzett e téren teljes munkát korlátlan ökumenizmusával.      Ezért most a hitnek a valóban szent Aquinói Tamás katekizmusa alapján történő rövid kifejtése következik. 2. A hit, mondja Szent Tamás, „az első, amire üdve érdekében minden kereszténynek szüksége van”. „Nélküle senkit nem lehet Krisztus-hívőnek nevezni.” – Tulajdonképpen ennek az igazságnak a keresztények között magától értetődőnek kellene lennie, hiszen már a Zsidókhoz írt levélben ez áll: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves Isten előtt.” (Zsid 11,6) – De itt nem valamilyen hitről van szó, hanem a Krisztusban való hitről, azaz értelmünknek szilárd ragaszkodásáról a Jézus Krisztus által nekünk adott és az Egyház által tanított Kinyilatkoztatáshoz. 3. Aquinói Szent Tamás szerint a hit „négyszeres jót” szerez nekünk. Először is összeköti a lelket Istennel. „Általa a lélek Istennel mintegy házasságra lép: »Eljegyzem magam veled a hitben« (Oz 2,20). Ezért teszik fel a keresztelendőnek először ezt a kérdést: »Hiszel Istenben?«”      Ezért van a keresztségi fogadalom és a fehér ruha is, ahonnan Fehérvasárnap a nevét kapta. Ugyanis a keresztség „a hit első szentsége”. „Ezért mondja az Úr: »Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül« (Mk 16,16); mert hit nélkül a keresztség semmit sem ér.”      Mindez azon ökumenisták ellen szól, akik mindig arra hivatkoznak, hogy más keresztények is meg vannak keresztelve. „Tehát tudni kell, hogy Isten előtt senki sem kedves hit nélkül”, mégpedig az igaz hit nélkül. Másodszor a hit által bennünk máris megkezdődik az örök élet. Hiszen ez „nem áll másból, mint Isten megismeréséből: »Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent« (Jn 17,3). Isten megismerése azonban „ebben az életben a hit által kezdődik, és az elkövetkezendő életben válik teljessé, amikor úgy ismerjük meg Őt, amilyen”. Ahogy Szent Pál mondja: „ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1 Kor 13,12)      „Ezért van, hogy »a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk« (Zsid 11,1). Senki sem juthat el tehát az örök boldogsághoz, mely a tökéletes Isten-ismeretből áll, aki előbb a hitben nem ismerte meg Istent. »Boldogok, akik nem látnak; mégis hisznek.« (Jn 20,29)” Ezért nevezi Szent Tamás egy másik helyen a hitet, úgymond, a menny „iskolájának”. A harmadik jóval a hit úgy ajándékoz meg bennünket, hogy irányítja evilági életünket. „Mert a helyes élethez az embernek tudnia kell, mi szükséges ehhez. De ha ezt a szükséges tudást saját magának kellene megszereznie, akkor vagy egyáltalán nem jutna hozzá vagy túl későn. A hit azonban mindenre megtanít, ami a helyes élethez szükséges.”      Mert mit is tanít nekünk a hit? Azt tanítja, „hogy létezik egy Isten, aki a jókat megjutalmazza és a rosszakat megbünteti; hogy a halál után egy másik élet jön és hasonlókat, amik segítenek nekünk a jót tenni és a rosszat elkerülni. »Az igaz a hitből él.« (Hab 2,4)      Pont itt látjuk, mennyire hiányzik manapság mindenütt a hit. A legtöbb embernek fogalma sincs már arról, hogy kell helyesen élni. „Hogy a hit mennyit tanít nekünk, az abból is kiderül, hogy Krisztus megtestesülése előtt egyetlen filozófus összes igyekezetével nem tudott annyit Istenről, és arról, hogy mi kell az örök élethez, mint amennyit Krisztus megtestesülése után egy öregasszony a hite által tud.”      Ez pláne érvényes a modern, istentelen tudományra, ami minden ismerete és eredménye ellenére arról semmit sem tud mondani, hogy mi szükséges az örök élethez. Végül negyedszer a hit segít nekünk a kísértéseknek ellenállni, melyek éppen korunkban sáskahadként zúdulnak ránk. Ugyanis minden kísértés „vagy az ördögtől jön vagy a világtól vagy a testtől”, ahogy Szent Tamás mondja. „Az ördög megpróbál bennünket az Istennel szembeni engedelmességtől és az akarata előtti meghódolástól eltántorítani.” Ezt a kísértést a hit azzal győzi le, hogy megtanítja nekünk, hogy „Isten minden dolog ura, és ezért engedelmességgel tartozunk neki”. Az Üdvözítő így utasította el a pusztában a kísértőt: „Távozz, sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!” (Mt 4,10) – A világ kísértése pedig abban áll, „hogy a szerencsével csábít és szerencsétlenséggel riaszt”.      Ezzel szemben a hit egy „másik, jobb életet” mutat nekünk a mennyben, és arra buzdít, hogy a világ javait ne becsüljük túl, bajaitól pedig ne féljünk túlságosan, „annál is inkább, mert másik, sokkal nagyobb rosszat, nevezetesen a poklot mutatja meg nekünk”.      „Végül a test úgy kísért, hogy a jelenlegi élet pillanatnyi örömeit ígéri nekünk. De a hit megmutatja nekünk, hogyha rendetlenül vágyunk ezek után, akkor elveszítjük az örök örömöket.” 4. Lenin szerint a vallás „a nép ópiuma” – holott pont ennek az ellenkezője igaz. Valójában a nép erősítése, kijózanítása és megkeményítése Szent Pál szavai szerint: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Istennek teljes fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.” (Ef 6,11-16)      Ahogy nekünk Szent János Fehérvasárnap szentleckéjében mondja: „És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.” (1 Jn 5,4) – Azért nincsen az embereknek ma erejük a kísértéseknek ellenállni, mert nincs már hitük. Feltéve: 2014. május 7. 5. „Így nagy haszna van a hitet birtokolni”, zárja Szent Tamás e témát, de szent névadójára emlékezve még egy utolsó ellenvetést fogalmaz meg: „Valaki azonban közbevethetné: Nem balgaság elhinni azt, amit nem értünk? Nem csak azt kell hinni, amit megértünk?” – Valóban, manapság ez az egyik leggyakoribb ellenvetés, jobban mondva ürügy a hit ellen: „Csak azt hiszem, amit látok.” Aquinói Szent Tamás négy megfontolást hoz válaszul e kifogásra:      Először „felismerésünk tökéletlenségének ténye” által. „Ha az ember magától minden láthatót és láthatatlan tökéletesen fel tudna ismerni, valóban dőre lenne, ha azt is elhinné, amit nem ért meg.” – Pont ebben rejlik a modern ember nem is annyira új tévedése, hogy azt gondolja, hogy magától képes a tökéletes felismerésre, ha elegendő időt kap ehhez. Ily módon a modern ember ma már sokkal okosabb, mint korábbi korok emberei, és néhány száz vagy ezer vagy millió év múlva minden rejtvényt megoldana – gondolja.      Szent Tamás – mégiscsak egyike a legnagyobb szellemeknek, akiket a világ valaha látott – ezzel a felfogással szemben ezt mondja: „Viszont a mi felfogóképességünk annyira gyenge, hogy soha egyetlen filozófus sem volt képes akár csak egyetlen csekélységnek tökéletesen a mélyére hatolni; hiszen arról is hallottunk, hogy egy tudós harminc évet töltött a magányban, hogy a méhek természetét kiismerje.” – Ezen a tényen modern természettudomány összes fejlődésével sem változtatott semmit, és minden magához becsületes természettudósnak a régi filozófusokkal együtt be kell vallania: Tudom, hogy semmit sem tudok, és minél többet tudok, annál inkább tudatában vagyok ennek.      „Mivel értelmünk ennyire gyenge, nem éppen az lenne a balgaság, ha Istenről csak annyit hinnénk, amennyit az ember magától fel tud ismerni?” – A mi korunk azonban ennyire balga. [Lásd a honlap következő cikkét: Ahol nem Isten működik, ott a Sátán van jelen] A második meggondolás így hangzik: „Ha egy tudós tudományában valamit tanítana és egy tanulatlan azt mondaná, hogy ez nem így van, egyszerűen azért, mert nem érti, amit hall, akkor ezt a tudatlant mindenki nagyon balgának tartaná.” Ezt a tudomány területén mindenki belátja, míg a hittel kapcsolatban mindenki szabadon mondhatja el a véleményét, miközben a legkisebb ismerete sincs meg e témával kapcsolatban. „Egy angyal felfogóképessége sokkal nagyobb mértékben meghaladja a legnagyobb tudós felfogóképességét, mint a legnagyobb tudósé egy tudatlanét.” Az ember és az angyal felfogóképessége között azonban nem csak graduális, hanem elvi különbség is van. „Ezért dőreség lenne a tudóstól, ha nem akarná elhinni azt, amit az angyalok mondanak, és még ennél is nagyobb dőreség lenne, ha azt nem akarná elhinni, amit Isten mond.” – És megint meg kell állapítanunk: pontosan ilyen balga a mai tudósok legnagyobb része. A harmadik megfontolás azon a belátáson alapszik, hogy egy ember, aki mindig csak azt akarja elhinni, amit saját erejéből felismer, még ezen a világon sem tudna eligazodni. „Mert hogyan akarna eligazodni, ha senkinek nem hisz? Honnan tudhatná, ki az apja? Ezért szükséges, hogy egy ember másoknak elhiggye azt, amit saját magától nem ismerhet fel.” Valóban, a legtöbbje annak, amit tudunk vagy tudni vélünk, a más embereknek, tudósoknak, tanítóknak, politikusoknak, médiának stb. való hitünkön alapszik. Pont a mai ember, aki annyira büszke „kritikusi értelmére”, bizonyul különösen hiszékenynek, és mindent elhisz, amit a televízióban hall és lát, és főleg akkor, ha azt a szent „tudomány” tanítja, mint például az „evolúciót”. „Senki sem szavahihetőbb pedig, mint Isten. Aki tehát a hit tanítását nem fogadja el, nem bölcs, hanem buta és elbizakodott.” – Ez nagyon találó jellemzése a mi tudomány- és média-hívő korunknak. A negyedik megfontolás apologetikus utalás arra, hogy Isten a hit igazságát számos jellel is megerősíti. Ahogy egy király levelét pecséttel erősíti meg, úgy erősítette meg Isten bizonyos értelemben szentjeinek tanúságtételét saját pecsétjével, és ahogy senki nem állíthatja, hogy egy király által lepecsételt levél ellenkezik a király akaratával, úgy van Istennél is: „Tehát minden, amit a szentek Krisztus tanításáról hittek és nekünk továbbadtak, nyilvánvalóan el van látva Isten pecsétjével. Ezt a pecsétet viselik azok a művek, melyeket egyetlen teremtmény sem tud saját erejéből létrehozni, nevezetesen a csodák, melyek által Krisztus az apostolok és szentek szavait megerősítette.” – Ezért helyez az Egyház ezekre a csodákra olyan nagy súlyt, és mindig nagyon szigorúan vizsgáltatta ki őket, hogy kiállják a próbát. Csak mostanában nem veszik ezt komolyan, és ezért ma [a cikk április 27-én jelent meg] olyan szentté avatás zajlik éppen, melyről a csoda isteni pecsétje hiányzik, nevezetesen Roncalli, alias „János, a jó” szentté avatása. (Hogy az a „csoda”, amit állítólag Wojtyla, alias „János Pál, a nagy” közbenjárására történt, mennyire állná ki a próbát, nem tudjuk. Mindenesetre a nagyobb csoda az lenne, ha Wojtyla által valaha is bármilyen csoda megtörténhetne.) 6. Arra a teljesen racionalista ellenvetésre, „hogy még senki nem látott csodát”, Szent Tamás az Egyház hatékonyságára való utalással válaszol. Kétezer évvel ezelőtt az egész világ bálványimádó volt, és üldözte a fiatal és kezdetben kevés hívőt számláló Egyházat. A hit mégis az egész világon csodálatos módon elterjedt, „mégpedig azon kevés szegény és egyszerű ember prédikációja által, akik Krisztust hirdették”. „Ez vagy csoda által történt vagy nem. Ha csoda által történt, akkor ezzel megvan a bizonyíték. Ha nem, akkor nincs annál nagyobb csoda, mint az a tény, hogy az egész világ csoda nélkül tért meg.” Az angyali tanító mindezek után erre a végkövetkeztetésre jut: „Tehát senki nem vonhatja kétségbe a hitet. Sőt, a hit dolgait sokkal biztosabbnak kell tartani, mint a látható dolgokat, mert az ember szeme tévedhet, de Isten tudása tévedhetetlen.” – A mi modern fülünk számára az ilyen beszéd keménynek hangzik, holott igaz. 7. Még hozzáfűzhetjük, hogy a hitnek eme tévedhetetlensége szükségszerűen megköveteli hirdetőjének, az Egyháznak a tévedhetetlenségét. Mert mit használ nekünk egy tévedhetetlen hit, ha azt nem tévedhetetlenül tanítják nekünk? Ezért fogalmazza meg Loyolai Szent Ignác „Lelkigyakorlataiban” teljesen Szent Tamás lelkiségében híres 13. szabályát úgy, hogy elérje vele az Egyházzal való igaz érzetet: „Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, ami Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az ő jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a mi Urunk – aki a tízparancsolatot adta – irányítja és kormányozza szent Anyánkat, az Egyházat.” (365)      Isten szelleme, a Szentlélek, nem csaphat be bennünket. Ez ennek a 13. szabálynak az értelme, nem pedig az, hogy értelmünket és érzésünket ki kellene kapcsolnunk! Az elmondottakra a „klasszikus példa” a Legméltóságosabb Oltáriszentség titka. Szemünk itt valóban csalatkozik, hiszen nem lát mást csak kenyeret és bort. Még egy tudós sem tud összes módszerével mást találni. Aquinói Szent Tamás „Adoro te devote” himnuszában így énekel: „Visus, tactus, gustus in te fallitur, sed auditu solo tuto creditur” [Látás, tapintás és ízlelés csalatkoznak benned, de a hallás biztosan kinyilatkoztat téged nekem.”] – „Fidex ex auditur” – a hit a hallásból származik.      Csak a hitben való hallás által ismerjük fel, miről is van szó tulajdonképpen: „Ez az én testem – Ez az én vérem.” Mysterium fidei – a hit titka: bizonyosságáért az egyházi Tanítóhivatal kezeskedik. A keresztény-katolikus hithez való ragaszkodásunk így az Egyház, nevezetesen a pápa tévedhetetlen Tanítóhivatalához való ragaszkodásba torkollik, ami nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.      [Figyelem: Zaby atya itt nem fejti ki újból, de eddigi írásaiból nyilvánvaló, hogy Tanítóhivatal és a pápa alatt az Egyház kétezer éves Tanítóhivatalát és pápáit érti, nem pedig a mostani bitorlókat.] Feltéve: 2014. május 15.