„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságra. Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.” (1 Pét 2,9)      E szavakkal írja le Szent Péter az isteni kiválasztás csodáját az Újszövetségben. Egy nem-népből, a legsötétebb pogányságból Isten népe lett, királyi papság, megszentelt nép – Jézus Krisztus menyasszonya, a katolikus Egyház. Isten, „a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságra”, valóban isteni irgalmasságot gyakorolt rajtunk, összezavarodott embereken Fia által. Jézus Krisztusban vagyunk kiválasztva nem csak arra, hogy Isten gyermekeinek hívassunk, hanem hogy valóban azok legyünk (lásd: 1 Jn 3,1). Szintén Ő az, aki most az Atyaisten jobbján trónol, aki minket az időkön keresztül vezet. Az isteni Úr hű marad választottjaihoz. Ahogy az Ószövetségben az Egyiptomból való kivonuláskor és a pusztában való vándorláskor, ma is Ő a felhő, amelyik nappal árnyékot ad, és a tűzoszlop, aki világít számunkra az éjszakában. Isten eme jelenléte nagy igazság, amit nem lehet eléggé csodálni. Isten mindig egészen, egészen közel van hozzánk. Nekünk, katolikusoknak tényleg nem kell a világtörténelem más korát irigyelnünk, hiszen az idők teljességében élünk, mellyel a rendkívüli kegyelmek sokasága van összekötve. Úrnapja megint erre az igazságra emlékeztet. Isten közöttünk van, mi valóban kiválasztott nemzedék vagyunk.      Úrnapján és egész nyolcadán isteni Urunk jelenlétét ünnepeljük, aki napról napra a tabernákulumunkban lakik. Milyen mélyen kell bennünket ennek az igazságnak megmozgatnia! Templomaink valóban Isten háza, minden tabernákulumra ez van írva: „Itt lakik Jézus.” Így tanítják ezt a gyerekeknek az első áldozásra való felkészítéskor, hogy a gyermekeknek az Egyházhoz és a szentmiséhez élő szeretetet közvetítsenek. „Itt lakik Jézus.” És mi valóban hiszünk még ebben az igazságban? Úrnapján a szentostyában meglévő isteni jelenlétben való hitünket akarjuk megvallani, az eucharisztikus Urat akarjuk az Ő világába, az Ő tulajdonába kivinni. Hiszen Ő nem csak a tabernákulum Ura és az Ő szent Egyházának Ura, hanem Ő az egész teremtés Ura. „Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,16-17) „Mindent általa és érte teremtett” – a mi tabernákulumaink ezért a világ igazi egyetlen középpontja. És csak a tabernákulum előtt imádkozó képes ezt a világot helyesen megérteni, és egyedül a Legszentebb tisztelete segítségével, az eucharisztikus Úr imádásának segítségével lehet az időket helyesen megítélni. Eymard Szent Péter-Julián, egy teljesen eucharisztikus szent, írta: „A szent Eucharisztia nem csak az egyes keresztény élete, hanem a népeké. Egy évszázad abban a mértékben halad előre vagy megy vissza, amennyire a Legméltóságosabb Oltáriszentséget tisztelik benne. Ebben mutatkozik meg az élete, ennek alapján mérettetik meg a hite, szeretete, erénye. Bízzuk magunkat az eucharisztikus nap üdvös hatására és a föld arculata meg fog újulni.”      Mit mondana ez a szent, akit teljesen átitatott az eucharisztikus Úr iránti szeretet, ha ma világunkba jönne? Mit mondana, ha egy új misére betévedne, és egy ilyet látna? Látván ezen összejövetel furcsa közösség-teológiáját az oltársziget körül, az egész történés tiszteletlenségét, az elhangzottak banalitását, a megalapítás történetének elmesélését az átváltoztatás helyett, a kézbeáldozást – a szent bizonyára azt gondolná: „Ilyesmi nincs egy katolikus templomban. Ennek tehát egy az igazi hittől elszakadt szektának kell lennie, ami az én időben még nem létezett. Ez még rosszabb, mint az én időm, a 19. század protestantizmusa.” Valójában nem szabad csodálkoznunk, ha világunk egyre közelebb kerül a káoszhoz. Ha már az egyházban a Legszentebbet nem csak semmibe veszik, hanem a kézbeáldozás bevezetése óta a szó valódi értelmében lábbal tiporják, akkor természetesen a világi emberektől sem lehet semmilyen tiszteletet többé elvárni. „Egy évszázad abban a mértékben halad előre vagy megy vissza, amennyire a Legméltóságosabb Oltáriszentséget tisztelik benne”, mondta nekünk P. Eymard, hogy elgondolkodjunk rajta. Nézzék meg csak a világot, hol vannak a Legszentebb imádói? Hol vannak a politikusok, a tanultak, a tudósok, akik a tabernákulum előtt térdelnek és isteni bepillantásért könyörögnek?      Ha Istent a Legméltóságosabb Oltáriszentségben nem imádják többé, akkor egész egyszerűen hiányzanak a kegyelmek, és ennek következményeként a hit titka iránti megértés lassan elveszik, és egy általános elvakultság harapódzik el. 45 évnyi új mise után valójában már semmin nem szabad csodálkoznunk. 45 évnyi tiszteletlenség és ezen új mise keretében elkövetetett számtalan szentségtörés után mindennek össze kellett omlania, különben a kegyelem törvénye elvesztené érvényességét. Úrnapja ezért ma már nem annyira örömünnep, hanem inkább a vezeklés napja. Vezeklés a megszámlálhatatlan szentségtörésért, és ne felejtsük, a legmagasabb helyről jövő jóváhagyással! Az Úr igaz imádóinak száma valóban nagyon lecsökkent. Megrémített juhok kicsiny nyája maradt csak meg, akiknek az Úr ezt kiáltja: „Ne félj, te maroknyi nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12,32) Kétségtelen, hogy az isteni Gondviselés nagy felelősséget rótt ránk. Mi vagyunk Krisztus tanúi egy romegyházban, szentmiseáldozata szentségének tanúi, tabernákulumainkban való valóságos jelenlétének tanúi. Eymard Szent Péter-Julián bátorít bennünket: „A szent Eucharisztiában nem csak imádni akarjuk Jézust, szeretni Őt és szolgálni Neki, hanem egészen különösen azt akarjuk elérni, hogy minden szív elismerje Őt, imádja, szeresse Őt és minden ember szolgáljon Neki.” És tovább: „Üdvözítőnknek nem szabad e hitetlen nemzedék előtt elrejtve maradnia, a szent Eucharisztia napjának fel kell kelnie, hogy minden éjszakai rémet elkergessen és a jeget, amit sok lélekre terített, felolvassza.” – „Gyakran gondoltam arra, hogy milyen gyógyszer űzhetné el az általános közönyt és lanyhaságot, mely oly rémisztő mértékben oly sok katolikust kerített hatalmába. Csak egyetlen egyet találtam: a szent Eucharisztiát, az eucharisztikus Üdvözítő iránti szeretetet!” Biztosaknak kell lennünk abban, hogy ha a mai embereknek valahogyan segíteni akarunk, akkor a tabernákulumban levő Úrhoz kell vezessük őket. Ezt azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha mi magunk ragaszkodunk az igazi szentmiséhez és abból a Legszentebbhez való szeretetünket ébren tartjuk. A legmélyebb tisztelet és imádat szelleme kell áthasson bennünket, egészen át kell hasson bennünket Jézus Krisztus. Lelkesednünk kell ettől a gondolattól: Itt lakik Jézus! – és miért lakik Ő itt? Hogy engem a szent áldozásban magával megajándékozzon, hogy engem minden áldozással jelenlétének kegyelmével titokzatos módon átváltoztasson.      Szalézi Szent Ferenc egyszer ezt írta Chantal Szent Johanna-Franciskának: „Lányom, csodálkozom, hogy még mindig annyira tele vagyok magammal, holott már olyan sokszor áldoztam! Ah, drága Jézus, légy a mi szívünk gyermeke is (ahogy Máriáé vagy), hogy mi mindenütt csak Téged lélegezzünk és érezzünk. Ah, Te olyan gyakran bennem vagy, miért vagyok én olyan ritkán Benned? Te belém jössz, miért vagyok én olyan nagyon Rajtad kívül? Te az én bensőmben vagy, miért nem vagyok én Tebenned, hogy abban ezt a nagy szeretetet, ami a szíveket elbódítja, keressem és gyűjtsem?” Igen, kérjük Máriát, aki az Úrnapját ajándékozta nekünk, hogy megmutassa nekünk a tabernákulumban Fiát és nekünk Fia iránti nagy szeretetet ajándékozzon, ami képes szívünket átalakítani. Mária könyörögjön ki számunkra egy csillapíthatatlan szomjúságot a szentáldozás, a Jézussal való egyesülés iránt, egy vágyat, ami csak a mennyben találja meg beteljesedését. A Legméltóságosabb Oltáriszentség Asszonya, könyörögj érettünk! Feltéve: 2014. június 22.