1. A „tradicionalisták” köreiben, főleg az ú. n. „ellenállásban” jelenleg az FSSPX rendfőnökének újabb „rózsafüzér-hadjáratra való felhívása” okoz nyugtalanságot. Különösen e felhívás második imaszándéka váltott ki heves vitákat. [Van pap, például P. Fernando Altamira, Bogota priorja, akit ezen imaszándék bírálatáért rendszabályoztak meg.]      Ez az imaszándék a francia nyelvű eredeti szövegben így szólt (olvasható „DICI”, a hivatalos Pius-honlapon): „Pour le retour de la Tradition dans l’Eglise”, tehát „a tradíció visszatéréséért az egyházba” (Für die Rückkehr der Tradition in die Kirche). A német Pius-oldalon (pius.info) ezt így fordították le: „A tradíció visszatéréséért az egyházban” (Für die Rückkehr der Tradition in der Kirche). Az angol nyelvű Pius-oldalon ekképpen: „For the return to Tradition within the Church”, azaz „a tradíció visszatéréséért az egyházban”. Végül a francia nyelvű oldalon is korrigálták a szöveget, az új ez lett: „Pour le retour a la Tradition dans l’Eglise”, azaz „a tradícióhoz való visszatérésért az egyházban”. A lengyel és a dél-amerikai variáns így hangzik: „A tradíció jogainak az elismeréséért az egyházban”, illetve még így is: „Róma visszatéréséért a tradícióhoz”. A német disztrikt végül szükségét érezte, hogy kommentálja ezt a mondatot: „A rózsafüzér-kereszteshadjárat második szándékát a német fordításban néhányan félreértették. Valójában így kell értelmezni: Azért imádkozunk, hogy a katolikus tradíció az egyházban megint mindenütt teljes jogait élvezhesse, elsősorban Rómában, mert az egyházban nem lehetséges megújulás, hacsak az nem a fejétől indul ki. Ez Urunk Jézus Krisztusnak az Egyház hierarchikus megalapításából következik.” Láthatjuk tehát, hogy még Msgr. Fellay leghívebb követőinek is megvoltak a problémái a főnök eme hadjárat-szándékával. Holott ezt alapjában véve nagyon egyszerű megérteni, ha valaki kicsit is ismeri az excellenciás úr nyelvhasználatát, és ezt az elmúlt években elég széles körben terjesztették és megismertették a hívekkel. Msgr. Fellay számára a „tradíció” egyet jelent a „Pius Közösséggel”, annak műveivel, a vele egységben levő vagy hozzá csatlakozott kolostorokkal és intézményekkel. „Az egyház” számára a zsinati egyházat jelenti, vagyis a zsinati Rómát. Ő tehát az egész problémát abban látja, hogy „az egyház” és „a tradíció” szerencsétlenül el van választva egymástól, mert a Pius Közösségnek még mindig hiányzik a zsinategyházi elismerése. Ha tehát végre sikerülne ezt megszerezni, akkor „az egyház” és „a tradíció” ismét egyesülne, akkor térne vissza „a tradíció” „az egyházba”. „Az egyház” megtalálná újra „a tradícióját”, melyet – nyilván tévedésből – valamikor „elveszített”. Ez és nem más az ő imaszándéka. Megint egyszer, és mindig újra, és még mindig nem másról van szó, mint a Pius Közösség zsinati Rómához való csatlakozásának céljáról. Ezen nem segítenek az összes javítási- és retusáló-próbálkozások sem, amik úgyis csak furcsa szóvirágokat tudtak teremni.      De mit is kell egy „a tradíció visszatéréséért az egyházban” alatt érteni? Az Egyház maga nem lényegében a tradíció? Létezhet tradíciója nélkül? Vagy csak néhányan vannak az egyházban, akik elhagyták a tradíciót, és most vissza kell térjenek hozzá? Vagy a tradíció elbújt valahol az egyházban egy sötét sarokban?      Egészen hasonló ehhez „a tradíció jogainak az elismeréséért az egyházban”, vagy a „Róma visszatéréséért a tradícióhoz”, vagy „hogy a katolikus tradíció az egyházban megint mindenütt teljes jogait élvezhesse, elsősorban Rómában” formula.      Mindezen megfogalmazások csak azt mutatják, hogy megszerkesztőik már nem ismerik többé a fogalmakat. Fogalmak helyett szólamokkal dolgoznak, és a szólamoknak megvan az az előnyük, hogy bizonyos mértékben tartalom nélküliek, és ezért tetszés szerint megtölthetők különböző tartalmakkal. 2. Ezért talán jó lenne először elgondolkodni a tradíció tényleges értelmén, és speciálisan, hogy ennek a fogalomhoz az egyházra való vonatkozásában milyen jelentés társul, és hogy a tradíció és az egyház egyáltalán hogyan függnek össze.      Mit jelent tehát a tradíció? A tradíció általánosságban a hagyományt jelenti, mégpedig egy élő hagyományt, melyet egyik embertől a másikig, egyik generációtól a következőig adnak tovább. A hagyomány tárgyai ismeretek, igazságok, események, technikák, mesterségbeli tudás, iparoscéh stb. lehetnek. Mindenütt találunk tradíciót, és az élet és munkálkodás lehetetlen lenne nélküle, gondoljunk csak az öröklött tulajdonságok biológiai továbbadására. Hogyan néz ki a tradíció az Egyházban? Az Egyház teljes lényegében a tradíción alapszik. Az Egyházat Urunk Jézus Krisztus alapította, és mindent, ami ő és amit ő birtokol, Tőle kapta, Tőle lett rá hagyományozva. Az Üdvözítő tanítványokat gyűjtött maga köré, közülük választotta ki 12 apostolát, és ezeknek adta át minden kincsét, nevezetesen tanítását, utasításait és intézményeit, köztük mindenekelőtt a szentmisét és a szentségeket, hatalmait és felhatalmazásait, nevezeten a bíróit és papit, és Ő ajándékozta meg őket és utódaikat a Szentlélek örökké tartó támogatásával. Az Egyház egészen ebből az isteni hagyatékból, ebből az isteni tradícióból áll és él. Feltéve: 2014. február 26. Az apostolok a maguk részéről ezt a kincset továbbadták a tanítványaiknak és utódaiknak, és még gazdagítottak rajta és kiegészítették néhány apostoli intézménnyel, melyeket ők az Üdvözítő megbízásából és a Szentlélek segítségével hoztak létre, mint például a vasárnapnak, mint az Úr napjának a megünneplése. Ezt nevezzük az apostoli hagyománynak. Tanítványaik és utódaik az apostoloktól kapottat a maguk részéről szintén tovább adták – „tradidi quod et accepi – azt adtam tovább, amit magam is kaptam”, ahogy már Szent Pál is mondta – és a tradíció így haladt tovább az Egyházban, mindig a Szentlélek vezetése alatt, aki nem engedte, hogy a hagyományból bármi is elvesszen, vagy belőle bármit is meghamisítsanak. És egyúttal gondoskodott róla, hogy semmi ne jöhessen hozzá, ami nem a nagyobb védelmet vagy a fogadott hagyomány gazdagabb termékenységét szolgálja. Hiszen az idő múlásával természetesen egy s mást pontosabban kellett megfogalmazni, precízebben kellett megmagyarázni, világosabban kellett előírni stb. Ha a tanban egészen biztosan nem is, de a fegyelemben néhány dolgot a kor követelményeinek meg kellett feleltetni vagy meg kellett változtatni, hogy a kapott hagyományt jobban meg lehessen őrizni. Ez a katolikus tradíció.      A Szentlélek segítsége volt az, ami a tanítóhivatalnak a tévedhetetlen bizonyosságot megadta, hogy mindig meg tudja világítani és el tudja dönteni, hogy mi tartozik vagy mi felel meg az isteni, apostoli vagy további egyházi tradícióhoz és mi nem. Néhány dolgot fel is jegyeztek. Az isteni és apostoli tradícióból némely dolgot a Szentírásban találunk, sokat az egyházatyát írásaiban, és a későbbi korokból is megvan a folytatólagos tradíciónak számos írásos tanúbizonysága, nevezetesen a pápák és a zsinatok tanítóhivatali dokumentumaiban. Mindazonáltal mindenezek az írások a tradíciót csak támogatni és kiegészíteni tudják, helyettesíteni nem, ugyanúgy, ahogy a tankönyvek sem tudják a tanítót vagy mestert pótolni.      Különösen érvényes ez a kereszténység gyakorlati megvalósítására, a lelki életre vagy a liturgiára. Ezeket, mint a művészetet is, nem könyvekből, hanem mesterektől lehet csak megtanulni, ahogy a mesterek is a maguk részéről ezeket korábbi mesterektől sajátították el. Így hordozza és formálja a tradíció az Egyházat a gyökértől a törzsön és az ágakon és gallyakon keresztül legkisebb levelecskéinek legkisebb ereibe. Csak a tradícióból és a tradícióban tud az Egyház élni. Tradíció nélkül nem lehet Egyház, és ahol a tradíció valóban él, ott kell lennie az Egyháznak.      Mi értelme van akkor egy tradíció nélküli egyházról vagy egy egyház nélküli tradícióról vagy egy tradícióról, mely az egyházban valahol elveszett, vagy jogait vesztette el, beszélni [ahogy ezt Fellay püspök teszi]? 3. Csakhogy már láttuk, hogy Mgr. Fellay olvasata szerint „a tradíció” egyenlő a „Pius Közösséggel” és az ő holdudvarával. Így azt a kérdést kell feltenni, hogy mennyiben vannak ezek valóban összhangban a tradícióval? Már „tradíciónak” számít az, ami „zsinat előtti” maradt, az 1962-es liturgiát „befagyasztotta”, a szemináriumokban az 1950-es évekből való tankönyveket használ és a reverendát, illetve a szerzetesi ruhát viseli?      Hol van azonban a tradíció élő továbbadásának láncolata a tanártól a diákig, a mestertől a tanítványig? Egy pap sajnálkozva állapította meg: „Egy rendkívül súlyos fogyatékossága csaknem minden tradicionalista közösségnek éppen azon idősebb generáció hiánya, aki még megélte az Egyházban a tradíciót, és ezért elevenen adhatta volna ezt tovább. Például Franciaországban van egy kolostor, melynek fiatal csapata saját tradícióját kizárólag a könyvekből tanulta, vagyis egyetlen hagyomány- és élet tapasztalta szerzetes nem volt, és valószínűleg máig nincs a soraikban.” Ezért ez a pap „hagyományocskákról” beszél inkább, amik a hagyományt igyekeznek ma pótolni. Itt az válik láthatóvá, ami a mai „tradíciónak” a legnagyobb problémája, nevezetesen: többnyire pont az hiányzik neki, ami a tradíciót valójában kiteszi: az élő áthagyományozás. Ha a korábbi időkben egy fiatal ember elhatározta, hogy pap lesz, akkor ehhez rendszerint a legfontosabb alapokat, vagyis a hitet és a hit gyakorlását, már megszerezte másoktól, mégpedig elsősorban a szüleitől, a nagyszüleitől, lelkipásztorától stb. Egy katolikus a plébániai közösségben nőtt fel, ahol átélte a liturgiát és az egyházi életet, valószínűleg ministránsként szolgált, és így teljesen természetesen megkapta azt a katolikus szellemet, mely a lelki élet, különösen a papság (vagy szerzetesség) elengedhetetlen alapja: a „Sentire cum Ecclesia”. Ha ez a fiatal ember később belépett a szemináriumba vagy egy kolostorba, megállapodott és tapasztalt papokat és szerzeteseket talált ott, akik minden szükségest jobban közvetítettek a példájukkal, mint a tanításukkal – egyszerűen élték a pap létet és vallásosságot.      Sajnos ma, a liberalizmus fáradhatatlan felforgatásának köszönhetően, ezek a kifejlődött és szerves struktúrák messzemenően eltűntek. Természetellenes helyzetben élünk. A mai katolikusoknak el kell hagyniuk zsinativá lett egyházközségüket, és többé vagy kevésbé tarkán innen-onnan összeszedett „mise-központokban” kell összegyűlniük. Fiatal házasok se vallásilag közömbös szüleiktől, se modernista nagyszüleiktől nem tudják többé vallási hagyományukat a saját családjuk számára átvenni. A tradíció többnyire túlságosan elsietve létrehozott „katolikus iskoláiban” hiányoznak a megbízható és érett tanerők, a művi úton létrehozott kolostorokban a tapasztalt és érett szerzetesek, és a szemináriumokban a bölcs és lelkigondozó és tapasztalt professzorok. 4. Különösen világosan és drámaian mutatkozik meg ez a deficit a liturgiában. Hiszen a liturgia nem tudomány, hanem művészet, és ezért különösen rá van utalva az élő tradícióra. Ez a tradíció a liturgiában gyakorlatilag elszakadt, és helyét valami művivel pótolták, amit most a „régi misének” vagy az „1962-es liturgiának” neveznek. Ez utóbbi bizonyos mértékig XXIII. János (azaz Bugnini) liturgikus könyveire, és az 1940-es és 1950-es évek liturgikusan mozgalmas szellemére megy vissza, kiegészítve illetve megszűrve néhány liturgikus kedvenccel és praktikával, melyek elsősorban a francia nyelvterületen voltak divatban – az egész uralva egy szuper-liturgikus igénnyel. Így közvetítik a liturgiát a tradíció szemináriumaiban és így viszik később az éretlen fiatal papok a „közösségükbe”.      Hogy itt többé nem hagyományról, hanem valóban csak „hagyományocskákról” van szó, már egyedül abból világos, hogy például a nagyhetet az 1955-ös Bugnini-reform szerint ünneplik, mely egészen 14 évig volt érvényben, míg az igazi nagyhét több mint 1900 évnyi tradíciót tud maga mögött.      Érthető, hogy egy ilyen liturgikus értelmezés az idősebb katolikusoknál értetlenséggel találkozik illetve találkozott. És ezért a „tradíció” némely fiatal papját modernizmussal vádolták meg, mert Dél-Németország vidéki kápolnáiban a szeminárium teljesen szokatlan szokásait vezette be, nevezetesen a korál-misét, a szertartásmestert az oltárnál, és a katonai sulykolását a hívek „tevőleges részvételének” a felállás, leülés stb. által, és mindezt még azzal a hallatlan követeléssel, hogy a Sanctus és az Agnus Dei alatt álljanak, mikor időtlen időktől kezdve a hívek térdeltek ilyenkor! [Ezek nyilván Zaby atya saját tapasztalatai például akkor, amikor az FSSPX Altötting-i kápolnájában volt szolgálatban. Az említett viselkedési szokásokat, melyek ezen a honlapon is megtalálhatók, Schmidberger atya korábban, ha nem is előírta, de tanácsolta a híveknek.]      Vagy fordítva: voltak szokások, mint például az Oltáriszentség kitétele a Szent sírnál, melyeket a hívek megbotránkozására egyszerűen eltöröltek, mert az 1962-es előírás szerint „nem voltak liturgikusak”. 5. Mindez megmutatja, mennyire hiányzik a „tradíció” pont ezeken a területeken, és ennek nem csak a zsinati modernizmus okozta válság az oka – bár a fő felelősség ezt terheli. De maguk a „tradíció” képviselői is hibásak ebben, akik gyakran azokat a lehetőségeket, hogy az igazi hagyományból meríthessenek, elbizakodottan figyelmen kívül hagyták. Elég sok öreg plébános, aki tudását és tapasztalatát szívesen megosztotta volna a tradíció fiatal papjaival, végül rezignáltan elfordult, mert egyszerűen nem mutattak érdeklődést ez iránt, illetve a fiatal papok úgy gondolták, hogy nekik kell, illetve, hogy ők akarják az idős papot kitanítani.      A laikusoktól különben sem voltak hajlandók bármit is átvenni (természetesen a pénzt kivéve), hiszen „magasan felszentelve” voltak, és ezáltal „minden területen szakértők”, és mindez már 24 vagy 25 évesen!      Ez „a tradíció” köreiben túlságosan elterjedt gőg sokban felelős azért, hogy a tradíció kiapadt. Helyette maradtak a „hagyományocskák”, melyekben a fiatal tradicionalisták felnőttek, és ezt követően teljesen meggondolatlanul és öntelt meggyőződéssel azt viszik és adják tovább tradícióként, amit maguk, mint ilyet a szemináriumokban megismertek. Mivel az igazi katolikusok, akik még ismerték az igazi tradíciót, lassan kihalnak, senki nem zavarja meg őket ebben az illúziójukban.      De hogy a tradíció valójában hiányzik, többek között abban is megmutatkozik, hogy „a tradíció” egykori fiatal papjai az évtizedek folyamán, bár idősebbek lettek, de nem érettebbek vagy higgadtabbak. Gyakran 70 évesen és még azon felül is kiforralatlan félerősek maradnak, akik egyszerűen hangulatukat és meséiket követik, anélkül, hogy komolyan elgondolkoznának azon, hogy mi a kötelességük, ami a hitből, az erkölcsből és a jogból adódik – éppen akkor, amikor „elöljáróról” van szó. Így hiányzik nekik mindenekelőtt az időskor legszebb erénye, a bölcsesség. „Tradíciót” játszanak, de nem azok. 6. Most azonban [Fellay püspök szerint] ennek „a tradíciónak” vissza kellene térnie az „egyházba”. Azt kell mondani, hogy a modernistáknak gyakran több tradíciójuk van és többet értenek meg a tradícióból, mint a „tradicionalisták”, legalábbis az idősebbek közülük, akik még ismerik a tradíciót. … Néhány többé-kevésbé modernista kolostor – legalábbis bizonyos területeken, mint például a közösségi élet – még merít a tradíció forrásaiból, melyről a tradicionalista kolostorok csak álmodhatnak. 7. Köztudott, hogy az alázat és az igazság szorosan összefüggnek. Pont így van ezek ellentétjeivel is. „A butaság és a gőg ugyanazon a fán nőnek”, ahogy a szólás mondja. Talán egy kicsit több alázat több világossághoz és igazsághoz vezetne, és ezáltal a fogalmaknak megint értelmet és jelentőséget adhatnának, ahelyett, hogy azokat – egészen a korszellemnek megfelelően – a jelenlegi politikai érdek számára ideológiai szólamokká értéktelenítik le. Újra elkezdhetnének értelmesen és katolikusan beszélni ahelyett, hogy liberális politikai beszédeket mondanak. Ez felettébb kívánnivaló lenne, és az első lépést jelentené az igazi tradíció irányába. [A „traditio” latin szó jelentése: átadás, hagyomány, tudósítás, értesítés valamiről] Vége Feltéve: 2014. február 28.