1. A Piusközösség és a hozzá tartozó „ellenállás” táboraiban feltűnő jelenség a szedisvakantizmustól való irtózat, egy egyenesen páni és szinte beteges félelem a szedisvakantistáktól, akikhez semmi pénzért nem akarnak tartozni, vagy pláne nem másoktól hozzájuk soroltatni. A Pius-korszellemben ez odáig vezet, hogy a zsinati Rómával való egyezséget és csatlakozást tekintik az egyetlen lehetőségnek a szedisvakantizmus alternatívájának az elkerüléséhez, amiért aztán mindazokat, akik nem az ő útjukat választják, teljességgel és rövid úton szedisvakantistáknak jelentik ki. Ez lehet annak is egyik oka, hogy a „Pius-ellenállásban”, mely a zsinati Rómával való tisztán kánoni, tanbeli kiegyezés nélküli kiegyezést elutasítják, szinte még jobban küzdenek a szedisvakantizmus ellen és igyekeznek távol tartani magukat tőle, mint a modernizmustól vagy a Pius-vezetők téves irányvonalától. Hű Lefebvre-követőkként, ahogy magukat mind a Pius-szellemiségűek, mind a Pius-ellenállásban levők tartják, mind Lefebvre érsekre hivatkoznak, aki a szedisvakantizmust mindig visszautasította és a zsinati pápákat elismerte. Eszerint az általa bevezetett „recognize and resist” – „elismerni és ellenállni” – a helyes viselkedés e pápákkal szemben, nem pedig a szedisvakantizmus. 2. Vizsgáljuk meg tehát röviden, milyen álláspontot képviselt Lefebvre érsek ténylegesen ebben a kérdésben. Az első alapvető szöveget, mely ezt a kérdést ex professo tárgyalja, az érseknek a szeminaristái számára 1977. február 24-én Econe-ban kiadott irányvonalaiban találjuk, ahol különböző aktuális kérdésekre adta meg válaszait. E kérdések közül az első így hangzott: „Milyen viselkedést kell tanúsítanunk VI. Pál pápával szemben?” – Válasza: „Ez attól fog függni, hogy hogyan kell VI. Pál pápát mint embert megítélni, mert a mi viselkedésünk a pápával – mint pápa és Péter utóda – szemben nem változhat. A kérdés tehát végülis így helyes: Volt-e valaha VI. Pál pápa Péter utóda, illetve az-e még most is? Ha a válasz negatív: VI. Pál soha nem volt pápa vagy már nem az, akkor úgy kell viselkednünk, mint a szedisvakantizmus idejében, ami ez a problémát leegyszerűsítené. Bizonyos teológusok ezt is állítják, és eközben a múltban az Egyháztól jóváhagyott bizonyos tézisekre támaszkodnak, amelyek az eretnek, szakadár vagy hivatalát mint legfelsőbb pásztor feladó pápák problémáját tárgyalják.”      Lefebvre érsek így folytatta utasítását: „Nincs kizárva, hogy ezt a hipotézist egy nap az Egyház megerősíti, mert komolyan veendő érvek szólnak mellette. VI. Pál valóban számos olyan aktust művelt, amit húsz évvel ezelőtt, ha ilyet egy püspök vagy egy teológus tett volna, eretnek gyanúsként vagy eretnekséget előmozdító aktusként elítéltek volna.” – Ezek a mondatok semmi esetre sem mutatnak a szedisvakantizmustól való iszonyodást.      De az érsek tovább folytatja: „Mindazonáltal nyitva marad, hogy milyen mértékben a pápa a valódi felelős az eretnekség előmozdításának ezen aktusaiért. Bizonyos emberek erre a kérdésre úgy válaszolnak, hogy ő egyáltalán nem felelős, mert drogok alá helyezték, becsukták stb. Egy ilyen választ el kell utasítani. A pápa szellemi képességeinek teljes birtokában van. Nagyonis tudja, mi a szilárd elhatározása, nevezetesen, hogy a zsinati határozatokat és az ezekből levezetett reformokat végrehajtsa. Idáig jutva az érsek a következő kérdést teszi fel: „Nincs-e ezen két hipotézisen kívül: a pápa eretnek és ezért már nem igazi pápa, vagy: a pápa tetteiért már nem felelős, mert a környezete által rá gyakorolt zsarnokság következtében nincs abban a helyzetben, hogy hivatalát gyakorolja, mégis egy átfogóbb és talán a valósághoz jobban közelítő válasz, nevezetesen az, hogy VI. Pál egy mélységesen liberális ember?”      Végülis ez lesz az érvényes válasz, amit Lefebvre érsek ad: VI. Pál egy liberális, és a „liberalizmus lényegében rejlő zűrzavar VI. Pálnak kettős arcot kölcsönöz, egy meghasadt létet, egy állandóan kettévált természetet, mely az önpusztításhoz vezet”. „Azt kell mondani, hogy nincs nagyobb baj, mint egy meggyőződéses liberális Péter székén, Ezért örülnek az Egyház ellenségei, amit teljesen nyíltan kimutatnak. De innen ered a hűnek maradt katolikusok reakcióinak a gátlásossága is, amit a pápa látszólag hagyományhű arca hív elő.” A gyakorlati magatartás számára az érsek mindebből a következő konzekvenciákat vezeti le: „Engedelmeskedünk VI. Pálnak mint Péter utódának, amennyiben elvégzi feladatát; ugyanakkor vonakodunk VI. Pált Luther, Rousseau, Lamennais utódaként követni. Az Egyház hivatalos és állandó tanítóhivatala lehetővé teszi számunkra annak felismerését, hogy VI. Pál mikor viselkedik az egyik vagy a másik módon.”      Tehát recognize and resist – vagy mégsem? Olyan biztosnak maga az érsek sem tűnik, mert hozzáteszi: „Ha lehetetlennek bizonyul, hogy – miként ezt a progresszisták és azok, akik VI. Pált csukott szemmel követik állítják – VI. Pál tényleg pápa és egyúttal az eretnekséget támogatja, másfelől azonban ez ellentmond Urunk Jézus Krisztus ígéretének, hogy egy mélységesen liberális ember pápa legyen, akkor az első hipotézist, miszerint VI. Pál már nem pápa, el kell fogadni.” – Tehát megint mégis szedisvakantizmus? [Azért ilyen homályos a fordítás, mert maga a mondat ilyen homályos, ami nem csoda, hiszen látszik, hogy az érsek ehelyütt a kör négyszögesítését próbálja elérni, amit egyébként ebben a kérdésben élete végéig folytatott.]      Mindenesetre megállapítható, hogy annál a hozzáállásnál, melyhez Lefebvre érsek úgy vélte, hogy tartania kell magát, inkább egy munkahipotézisről van szó, vagy még inkább egy feltevésről a további gyakorlati működés számára, melynek sikertelenségét vagy cáfolatát semmiképpen nem zárta ki. 3. 1978-ban, II. János Pál pontifikátusának kezdetekor a Vatikán és Econe között az enyhülés szakasza kezdődött, mely az érseknek a pápa-kérdésben elfoglalt viselkedésére is kihatott. 1983. február 2-án Lefebvre érsek Nantes-ban tartott előadásán már így beszélt: »Önök előtt is ismeretes, hogy szerencsétlen módon még a tradicionalisták között is léteznek bizonyos tőlünk eltérő tendenciák. Vannak emberek, akik azt állítják: „Nincs pápa, mivel egy pápa, aki ökumenista nem pápa többé.” Én a magam részéről az ilyen állásponttal nem értek egyet.«      Bár az érsek azon a véleményen van, „hogy a pápa téved”, mégpedig a korábbi pápák tanúbizonysága alapján, de »ugyanígy volt Honorius pápa idejében is, akit az eretnekség támogatása miatt ugyan utólag elítéltek; azt azonban nem mondták, bár az eretnekséget segítette, hogy ő eretnek, nem pápa többé.«      Ugyanígy van a mostani pápával (II. János Pál) is. »Azért, mert a pápa az eretnekséget támogatja – feltehetően nem önként, én nem ítélem meg őt, de a tények fennállnak – még nem lehet azt mondani, hogy ő nem pápa.«      Ezután az érsek a La Salette-i Anyánk jövendöléséből idéz: »Egy napon Róma elveszíti a hitet«, majd így folytatja: »Nem azt mondta, hogy a pápa előbb vagy utóbb elveszti a hitet, hanem hogy Róma fogja a hitet elveszteni. Kétségtelen, hogy Róma mindezektől a modern tévtanoktól körül van véve, el van árasztva, de emiatt azt mondani, hogy nincs pápa többé, ezzel én nem érthetek egyet. Emiatt néhány pap elhagyott bennünket és azt mondta nekünk: „Mi nem értünk többé magukkal egyet, mert számunkra nincs többé pápa”. De ez az út szkizmába vezet. Azért, mert az auktoritás nem jó, semmilyen auktoritást nem ismernek el. Ha egy családapa nem viselkedik helyesen, mert gyermekeitől olyan dolgokat követel, melyek nem megengedettek, attól még semmiképpen nem szűnik meg családapa lenni, nem olyan, mintha nem létezne többé. Ugyanez érvényes a mi esetünkre is.« Az érsek ezek után kialakítja az „elliptikus pozíciót”, ahogy ezt egyik epigonja egykor nevezte, két gyújtóponttal, a pápával és a szentmisével: »Én a magam részéről azt mondom: nem. Mi szilárdan ragaszkodunk a pápához, és ragaszkodunk a miséhez, vagyis mindkettőhöz. Egyesek ezt mondják nekem: „De ne, ejtse el a pápát, ő nem pápa többé.” Én ezt felelem: „De igen, én ragaszkodom a pápához.” Mások ezt mondják: „De hagyja a misét, mikor a pápa ezt akarja.” „Nem, én a miséhez is ragaszkodom.” Miért? Mert biztos vagyok abban, hogy a pápa és a mise mélységesen összetartoznak.«      [Lásd a honlap következő cikkét: „A pápa és a mise mélységesen összetartoznak”] Ebben az időben tehát Lefebvre érsek egészen világosan távol tartotta magát a szedisvakantizmustól, és a pápával szemben egy nagyon jószándékú magatartást vett fel. Ez ugyan „támogatja” az eretnekséget, jóllehet „feltehetően nem önként”, mégis „családapa” marad, és „mélységesen” összetartozik a misével. Ha Róma elveszti a hitet, ez még nem jelenti azt, hogy a pápa veszíti el a hitét. Mert: »Két Róma létezik. Még a belső területen is vitatkozik ez a két Róma. Biztos vagyok benne, abszolút biztos, hogy mély szakadék van Rómában. Sokat kell imádkozni, mert a pápa az őt körülvevő emberek össztűzének foglya, és többé nem tud kormányozni. Ez nagyon komoly. Az egyik kongregáció ezt rendeli el, a másik ennek ellentétét. Borzalmas helyzetben vagyunk.«      Nem úgy hangzik ez egy kissé, mint amit az érsek 1977-ben még elutasított, nevezetesen vajon a pápa tehet-e még arról, ha „eretnekséget támogat”, hogy vajon „ő-e a valódi felelős”? Mindenesetre az érsek ekkor kétségen kívül elismeri II. János Pált pápának és messzemenően felmenti őt, aminek persze egészen nyomos politikai okai vannak, mivel ebben az időben oka van a reményre: »Egy az elmúlt év [1982] év december 23-án keltezett levélben Ratzinger bíboros Szent V. Pius miséjének lehetséges visszaállításáról írt nekem. Tehát nincs kizárva, hogy egy nap – hogy hamarosan-e, nem tudom – harcunk végre jó eredményre vezet, és meghallgatnak bennünket.« – Nem azt jelenti-e ez, hogy a pápával szembeni pozitív magatartás pusztán a gyakorlati előnytől függ? 4. 1986-ban azonban a zsinati Rómával való kiegyezés reményei szertefoszlottak. Egyfelől Lefebvre érseknek a vallásszabadságról írt aggodalmait Ratzinger bíboros visszautasította, másfelől Assisiben megtörtént a borzalom – mindkettő megtette a hatását. Ez váltotta ki Lefebvre érsekből második alkalommal a szedisvakatintizmus megkísértését. Ha 1976-ban, a Lille-ben mondott híres beszédében, feltette már a kérdést, vajon VI. Pál valóban pápa-e, úgy ez a kérdés most II. János Pállal kapcsolatban merült újra fel.      »Nem tudom, vajon itt az idő annak kimondására, hogy a pápa eretnek. … Talán e hírhedt Assisi-találkozó után azt kell mondanunk, hogy a pápa eretnek, hitehagyó. Én nem akarom ezt formálisan és ünnepélyesen kimondani, de első pillanatra úgy látszik, hogy lehetetlen, hogy egy pápa hivatalosan és nyilvánosan eretnek legyen. … Így nekünk alkalmasint kötelességünk lesz azt hinni, hogy ez a pápa nem pápa.« (The Angelus, 1986. július) Az 1987. szeptember 4-én Econe-ban tartott előadásában megint a La Salette-i jövendölésről beszél: »De én azt mondom Önöknek: Róma elvesztette a hitet, kedves barátaim. Róma aposztáziában van. Ezek nem csak szólamok és üres szavak, melyeket önöknek mondok. Ez az igazság, Róma hitehagyott lett. Többé nem lehet bízni az ottani társaságban, elhagyták az Egyházat. Ők hagyták el az Egyházat, elhagyják az Egyházat, ez biztos, és egészen biztos. Ratzinger bíborosnak ezt mondtam: „Eminenciás uram, nézze, még akkor is, ha ön megígér nekünk egy püspököt, még akkor is, hogy ön bizonyos autonómiát biztosít számunkra a helyi püspököktől, akkor is, ha ön az egész 1962-es liturgiát engedélyezi nekünk, ha engedélyezi, hogy a közösség szemináriumait oly módon vezessük tovább, ahogy eddig tettük, akkor sem tudunk együtt dolgozni. Ez lehetetlen, lehetetlen, mert mi két egymással homlokegyenest ellenkező irányban dolgozunk. Önök a társadalom, az emberi személy és az Egyház elkeresztényietlenítésén dolgoznak, mi ezek kereszténnyé tevésén. Ezért nem tudunk egyetérteni.« Ugyanebben az évben [1987-ben] az általa püspöknek kiválasztott négy papnak írt levelében ezt írta: »Mivel Péter székét és a hivatali állásokat Rómában keresztényellenes erők tartják megszállva, Urunk királyságának megdöntése már földi Misztikus Testében is gyorsan halad előre. … Mivel ez a modernista és liberális Róma Urunk birodalmának elpusztítását továbbra is folytatja, miként ezt Assisi és a II. Vatikáni Zsinat vallásszabadságot érintő liberális téziseinek a megerősítése bizonyítják, az isteni Gondviselés által kényszerítve érzem magam, hogy a katolikus püspöki hivatal kegyelmét, ahogy én azt kaptam, továbbadjam, hogy az Egyház és a katolikus papság Isten dicsőségére és a lelkek üdvére továbbra is fennmaradjon. … Ezt a kegyelmet Önöknek abban bízva adom át, hogy Péter széke hamarosan Péternek egy teljesen katolikus utódával lesz betöltve, akinek kezébe Önök püspöki hivataluk kegyelmét letehetik, hogy ő megerősítse.«      Ez sokkal kevésbé hangzik békülékenyen és jóakaratúan, mint az 1983-ban elhangzottak. Két Rómát sem különböztet már meg, akik állítólag küzdenek egymással. Mindez azonban nem akadályozta meg Lefebvre érseket abban, hogy továbbra is tárgyaljon éppen azzal a Ratzinger bíborossal, akivel az együttműködést korábban „lehetetlennek” jelentette ki. 1988. április 15-én azt írta Ratzingernek, hogy úgy tűnik, »hogy Isten kegyelméből olyan megállapodás felé haladunk, aminek mi nagyon örülünk. … A tény, hogy kapok egy püspök-utódot, nagy örömmel tölt el, és köszönetemet fejezem ki ezért a Szentatyának és Önnek is. … Arra kérem, Eminenciás uram, hogy adja át a Szentatyának szívbéli köszönetemet a magam és mindazok nevében, akiket képviselek.«      Röviddel e sorok megírása után jött az ismert fordulat hátra: a pápai engedély nélküli, sőt a pápa kifejezett parancsa elleni püspökszentelésekkel. 5. Ugyanezen év december 8-án Lefebvre érsek egy Flavigny-ben mondott beszédében mégis újfent határozottan elutasította a szedisvakantizmust. »Más magatartást is tanúsíthattunk volna, mindenekelőtt a radikális ellenzékéét: A pápa megengedi a liberális ideákat, tehát eretnek, és ezzel nem pápa többé. Ez a szedisvakantizmus. Vége, többé nem nézünk Róma felé. A bíborosok, akiket a pápa nevezett ki, nem bíborosok többé, minden döntés, amit meghoz, semmis. E magatartás mellett döntöttek P. Guérard des Lauriers és még néhány pap, akik elhagytak bennünket. Nincs többé pápa. Személyesen mindig azon a nézeten voltam, hogy ez egy túlságosan leegyszerűsített logika lenne. A dolgok nem ilyen egyszerűek. Nem lehet valakit ilyen egyszerűen kifejezetten azzal megvádolni, hogy eretnek.      Pozícióját ekkor így írta le: »Számomra ezért helyesnek tűnik, hogy csak a tényektől hagyjaom magam legyőzni, hogy Rómával mégis fent tartsam a kapcsolatot és feltételezzem, hogy Rómában továbbra is létezik Péter utóda. Kétségtelenül egy rossz utód, akit nem szabad követni, mert liberális és modernista felfogásai vannak. De ott van és bármikor megtérhet. [?] Másfelől megvan a jogunk, ahogy Aquinói Szent Tamás mondja, a tekintélyekkel nyilvánosan is szembeszállni, ha tévtanokat hirdetnek és vallanak. És mi ezt tesszük. Ki tudja, hogy Isten kegyelme nem fogja-e a pápát egyszer arra mozdítani, hogy megtérjen? Olykor ezt mondják nekem: „Ez utópia! Önnek soha nem fog sikerülni megtéríteni őt.” Magam sem bízom ebben nagyon, mert nem én tudom megtéríteni, ezt csak a jó Isten tudja. De Istennél semmi sem lehetetlen.«      Ez egy kicsit úgy hangzik, hogy bár materiálisan vagy de facto létezik egy pápa, akinek azonban először meg kell térnie, mielőtt formaliter és de jure pápaként elfogadható. Csakhogy ez pont Guérard des Lauriers atya hozzáállása ehhez a kérdéshez!      [P. Guérard des Lauriers (1898-1988) az egyik legelismertebb és legképzettebb papja volt az FSSPX-nek. Ő írta a híres Ottaviani intervenciót. 1977-ben lépett ki a közösségből, 1981-ben püspökké szenteltette magát Pierre Martin Ngo Dinh Thuc püspökkel, amiért 1983-ban Ratzinger bíboros II. János Pál megbízásából nyilvánosan kiközösítette őt és társait. Haláláig több papot és három segédpüspököt szentelt.] Lefebvre érsek így folytatta: »Az a magatartás, amit úgy gondoltam, hogy tanúsítanom kell, mégiscsak a legkörültekintőbbnek, legcélszerűbbnek és egyúttal a leginkább apostolinak tűnt számomra, mindenekelőtt a megtérésre való remény miatt, azon remény miatt, hogy a pápát ellenállásunk és álláspontunk nyomatékos képviselete végül a helyzet átgondolására indíthatja. [?] Ellentétben a szedisvakantistákkal, a vele való magatartásunkban úgy tekintünk rá, mint Péter utódára. Ilyen tulajdonságában igazodunk hozzá, és imádkozunk érte. A hívek és a tradicionalista papok többsége szintén azon a véleményen van, hogy az a legokosabb és legbölcsebb megoldás, hogy elismerjük, hogy Péter székén ül egy utóda, az azonban elkerülhetetlen, hogy ezen utód által terjesztett tévtanok miatt határozottan ellenálljunk neki. Mindazok számára, akik katolikusnak vallják magukat, kötelesség, hogy abszolút visszautasítsák azokat a zsinati reformokat, amik ellentmondanak az Egyház tanítóhivatalának és a II. Vatikáni Zsinat előtti pápák utasításainak.« – Tehát megint „recognize and resist”. Most nem akarunk belemenni azokba a felmerülő kérdésekbe, hogy például, hogyan lehet egyfelől a pápához, mint Péter utódához igazodni és másfelől egy olyan fontos kérdésben, mint a püspök-szentelés nyíltan engedetlennek lenni vele szemben, vagy, hogy miként lehet valakit Péter utódának elismerni, aki tévedéseket terjeszt stb. Mindössze megpróbáljuk tisztázni Lefebvre érsek magatartását ez ügyben. 6. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Lefebvre érsek biztosan nem volt szedisvakantista, ugyanakkor azonban nem volt szedisphob sem, azaz nem volt fóbiája a szedisvakantizmustól. Magatartása e kérdésben bizonyos pontok között ingadozott: egy akaratán kívül az eretnekséget támogató pápától, aki a kettészakadt Róma áldozata lett, a kétarcú, önmagában meghasonlott liberálison át egy bár létező, de nem komolyan veendő pápáig, mégpedig azért, mert e problémát nem teológiailag, hanem pragmatikusan próbálta megokolni. Mert ez tűnt számára a „legkörültekintőbbnek, legcélszerűbbnek és egyúttal a leginkább apostolinak”, és ez nem zárta ki teljesen, hogy ha – ahogy ez a pragmatikus pozícióknál lenni szokott – lehetetlennek bizonyul, a szedisvakantista tézishez lehet csatlakozni. De nem kell nekünk ma az elmúlt 15 év szomorú eseményei után azt mondani, hogy a Piusközösség kudarcot vallott ezzel a magatartásával? Nem lett ezzel a munkahipotézis megcáfolva? A recognize és resist – elismerni és ellenállni – ellentmondását tartósan nem lehet képviselni, kivált akkor, ha ennek fenntartásához olyan erős egyéniségek, mint Lefebvre érsek volt, hiányoznak, aki még szilárd hittel rendelkezett és mélységesen anti-liberális és anti-modernista volt.      Epigonjainál az „elismerni” magatartásához való ragaszkodás szükségszerűen a kapitulációhoz kellett vezetnie.      Ez az ú. n. „ellenállásnál” sem lesz másképp, mégha egy kis késedelemmel is. Hacsak nem győzik le a szedisphobiájukat, és végre és egyértelműen az ellenállást választják. Feltéve: 2014. március 7.