1. Amikor az 1970-es években egyre kikerülhetetlenebbül megmutatkozott, hogy az Egyház aláásása ellenségei által egy új „ember csinálta egyházat” hozott létre, mely magát Krisztus Egyházának helyére helyezte, és úgy tett, mintha a Szentlélektől volna, egy katolikus ellenállás létrejöttének szükségessége egyre világosabbá és sürgetőbbé vált. Valóban, ez az egész világon, ráadásul elég széles bázisra támaszkodva, hamarosan fel is ütötte a fejét, de a kezdetektől fogva két irányzatra szakadt, melyeket mi most a dogmatikus és a pragmatikus vonalnak fogunk nevezni.      A dogmatikus irány mindenekelőtt azokra a teológiai problémákra ügyelt, melyek egy új és addig soha nem volt helyzet elé állították a katolikusokat. Lényegében három nagy kérdésre kellett megadni a választ, melyek mind közvetlenül érintették a hitet. 1) Hogyan lehetséges az, hogy Róma egy olyan misét promulgál, mely nyilvánvalóan nem katolikus rítus már? 2) Hogyan tudott egy ökumenikus zsinat új, az egyházi hagyománnyal szembenálló tanokat kihirdetni? 3) És mindenek előtt, hogyan történhetett az meg, hogy a pápa mindezt nem csak megengedte, hanem őt kellett tekinteni ezen egyházellenes üzelmek fő motorjának?      E kérdések megoldása nagyon fontos volt, de egyúttal nagyon nehéz és roppant kényes is, hiszen közvetlenül az első és egyetlen igazi Vatikáni Zsinatnak a pápai tévedhetetlenségről kimondott dogmáját érintette. Ettől megrettenve a katolikusok nagy része a pragmatikus irány felé vette inkább útját. A nagy kérdésekre adandó válaszokat inkább félretolták, és arra koncentráltak, hogy egyszerűen úgy tegyenek mintha a „II. Vatikáni Zsinat” és ezzel az egyháztörténelem legnagyobb katasztrófája nem létezett volna. Egyesületeket alapítottak, melyeknek többnyire a Szent V. Pius nevet adták, és miseközpontokat, melyekben a Szent V. Pius misét ünnepelték tovább. Így jött létre a „tradicionalisták” színre lépése. 2. Ezek a közösségek hamarosan felfigyeltek egy francia érsekre [Lefebvre érsekre], aki szintén a pragmatikus irányt követte, és az egyházi hatóság beleegyezésével egy papi közösséget alapított és egy szemináriumot vezetett, melyben a papokat úgy képezték ki, ahogy az érsek ezt már a „II. Vatikáni Zsinat” előtt is sikeresen tette – az érsek számára ez tűnt az alkalmas útnak, hogy az egyházi válsággal szembeszálljon. Ezt követően a tradicionalisták egész reményüket Lefebvre érsekbe vetették, annál is inkább, mert ő hamarosan konfliktusba keveredett Rómával, és így arra a hírnévre tett szert, hogy „második Athanasius-ként” ő az igaz hit és az igazi szentmise Istentől küldött védelmezője a zsinati hatóságokkal szemben.      Marcel Lefebvre érsek Szent X. Pius Papi Közösségét valóban a zsinat-egyházi hatóságok áldásával alapította meg, és nem volt más célja, mint hogy papjait a hagyomány szellemében formálja, és ily módon a modernista püspököket lassan térdre kényszerítse. 1973-ban Mgr. Lefebvre telve optimizmussal ezt írta: „Kétségtelen, hogy az Egyház hagyományára való szilárd támaszkodásunk bizonyos püspökök egy részénél tartózkodást váltott ki. Mert mi olyannak tűnünk, mint akik engedetlenek a zsinati alkalmazkodással szemben. Mindazonáltal: az FSSPX igencsak különös sikerei problémákat vetnek fel. Miért jönnek a fiatal emberek, akiknek nagyon komoly hivatásuk van, ilyen nagy számban ebbe a szemináriumba, miközben a szemináriumok többsége egyre üresebb lesz? Évről évre azt érezzük, hogy az első ellenállás kíváncsiságba és meglepetésbe megy át. Már több püspök eljött hozzánk vagy írt nekünk, hogy papot kérjen tőlünk. Öt kérés érkezett, hogy professzorokat küldjünk öt nagy szemináriumba, és hogy plébániákat ajánljanak nekünk. Rómából indultokat kaptunk, melyek megengedik nekünk, hogy azt a végkövetkeztetést vonjuk le, hogy közösségünknek valóban megvan a joga, hogy papokat inkardináljon, holott csak egyházmegyei alapítású. Még ennél is több, egy magasrangú közvetítő által arról biztosítottak bennünket, hogy a Szentatya áldását adja apostoli munkánkra.” Csak amikor az 1974/75-ös években nyilvánvalóvá vált, hogy a „Szentatya” VI. Pál semmi esetre sem adja áldását Mgr. Lefebvre apostolkodására, hanem sokkal inkább közösségének feloszlatását várják el tőle, fakadt az érsek azon kemény szavakra, melyek őt a zsinati Róma elleni harc keményvonalas vezetőjeként mutatták a világ előtt.      „Ez a zsinati egyház egy szakadár egyház, mert szakít minden idők katolikus Egyházával.” A híressé vált Lille-i prédikáció [amit a felfüggesztése ellenére a szabad ég alatt bemutatott szentmisében mondott el, s mert akkor ez még média-eseménynek számított, a sajtó óriási érdeklődése mellett zajlott – valójában ekkor ismerte meg őt és művét az egész világ] megszilárdította a tradíció rendíthetetlen harcosa és tanúja címet a számára.      Eközben a „tradicionalisták” szívesen elsiklottak afelett, hogy az érsek ezt a prédikációt a „tradíció kísérletére” szóló felkiáltással fejezte be: „Olyan egyszerű lenne, ha minden püspök egyházmegyéjében nekünk, a hű katolikusoknak rendelkezésére bocsátana egy templomot és azt mondaná nekik: »Ez a templom a tiétek!« Ha arra gondolok, hogy Lille püspöke a mohamedánok rendelkezésére bocsátott egy templomot, akkor nem látom be, miért ne lehetne egy temploma a tradíció katolikusainak? És ezzel a kérdés is véglegesen eldőlne. És ez az, amit én a Szentatyától követelni fogok, ha fogad engem: »Nagyon szent Atya, engedd meg, hogy a tradíció kísérletét lefolytassuk. Mindazon kísérlet közepette, melyeket ma végeznek, csak meg lehetne próbálni annak a kísérletét is elvégezni, amit kétezer éven keresztül csinált az Egyház!«” 3. Lefebvre érsek tehát még ekkor is pragmatikus maradt. Neki egész egyszerűen csak az volt fontos, hogy elvégezhesse a „tradíció kísérletét”, magyarul, hogy a számára mindennél fontosabb legkedvesebb művét, a Pius Közösséget tovább működtethesse, legszívesebben persze Róma és a zsinat-egyházi hatóságok beleegyezésével, szükség esetén azonban ezek nélkül, sőt ezek ellenére is.      Más kívánsága, törekvése tényleg soha nem volt, és ezt a „Szentatyának” is így mondta el, amikor a fent említett audiencia VI. Pálnál 1976-ban tényleg létrejött, majd ismét, amikor az újonnan megválasztott II. János Pál 1978-ban kihallgatáson fogadta. Az utóbbi úgy tűnt, hogy jóindulatúan fogadta az ötletet, és ez vezetett ezután Lefebvre érseknek a zsinati Rómával szembeni jelentősen engedékenyebb hangneméhez.      Például az 1980-as papi lelkigyakorlaton relativizálta saját korábbi szavait a „szakadár zsinati egyházról”. „Nem mondom azt, hogy a kijelentésekből egy mondatot nem lehet kivenni és egy másikkal szembeállítani, hogy a kontextusból eltávolítani és aztán ily módon úgy lehet tenni, mintha nem mondtam volna dolgokat, amiket nem úgy gondoltam. Olykor képes voltam igen erős szavakat mondani, például, hogy a zsinat többé-kevésbé szakadár volt. Bizonyos értelemben ez igaz, mert megtörtént bizonyos szakadás a tradícióval. Ezért azt lehet mondani, hogy ebben az értelemben, miszerint a zsinat szakadásban van a tradícióval, bizonyos mértékben szakadár. De amikor ezt mondtam, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a zsinat valóban, definitíven mélységesen szakadár. Mindazzal együtt kell ezt nézni, amit mondok. A zsinat abban a mértékben szakadár, amilyen mértékben a múlttal szakít, ez igaz. De ezzel mégsem lehet azt mondani, hogy a szó precíz, teológiai értelmében szakadár. Ha a kifejezéseket ebben az értelemben fogjuk fel, akkor ezt lehet mondani: »Lássuk csak! Ha a zsinat szakadár, akkor a pápa, aki a zsinatot aláírta, szakadár és mind azok a püspökök is, akik a zsinatot aláírták, szakadárok, vagyis nincs jogunk, hogy velük együtt legyünk.« Ez téves gondolatmenet. Ez őrület, ennek nincs értelme!” Hogy a Rómához való hűségét bizonyítsa, különösen a szívén viselte mindazokkal harcolni, és mindazokat eltávolítani közösségéből, akik az ellenállás dogmatikai irányát akarták követni, és ezért mindenek előtt a pápa-kérdést boncolgatták. Egyébként is Pius Közösségével annak pragmatikus irányvonalának köszönhetően egy nem lebecsülendő előnyben volt. Először is itt volt egy világméretű szervezet ereje, mely időközben felépült, szemináriumokkal, priorátusokkal, miseközpontokkal stb., másodszor a „mérsékelt” pozíció, mely minden oldalról biztosította számára az utánpótlást, harmadszor a célzatosan gyakorolt nyomás – mely éppenséggel nagyon kemény is tudott lenni, ha például bizonyos miseközpontok elfoglalásáról vagy egyesületek átvételéről volt szó – a dogmatikai irányt követők ellen, akiket végül „szedisvakantistákként” egy félreeső sarokba szorított. Így jött létre a pragmatikus FSSPX-pozíció mint a szedisvakantizmus és a modernizmus közötti „kiegyensúlyozott közép”. Vagyis, mi elismerjük a pápát, mint ilyet, ellenállunk azonban az ökumenizmus és a vallásszabadság kapcsán hozott utasításainak, elismerjük a „II. Vatikáni Zsinatot”, de mint egy pasztorális zsinatot a tradíció fényében nézve, elismerjük a Novus Ordot mint alapvetően érvényeset, de veszélyeset.      Ahogy látjuk, ez teljességgel praktikus magatartás, mely röviden így szól: Elismerjük elvben a pápát, a zsinatot és a Novus Ordot, de a gyakorlatban semmi közünk hozzájuk, és teljesen közömbösek a számunkra.      Az ezen magatartás ellen a dogmatikus oldalról felhozott, nagyon súlyos érveket szofizmákkal [álokoskodásokkal], sőt olykor erőszakos eszközökkel intézték el. A tradicionalisták túlnyomó többségének ennyi elég volt, kiváltképp, hogy az FSSPX-nél mindent megtaláltak, amit korábban hiányoltak: papot, szentségeket, szentmisét, katekizmust. Az 1980-as évek közepéig ily módon sikerült a tradicionalista tábor feletti megkérdőjelezhetetlen felsőbbséget megszerezni, és a dogmatikai vonalat egy árnyéklétre, a szedisvakantista, rossz hírű sötétségbe kárhoztatni. Végül már alig vették őket észre, komolyan pedig egyáltalán nem. 4. Hogy milyen veszélyes volt a tradíció egész mozgalmát csak a pragmatizmus homokjára építeni, az az 1980-as évek végén mutatkozott meg világosan, amikor Lefebvre érsek előrehaladott kora miatt művének jövőjét veszélyben látta. Hogy ez továbbra is úgy működhessen, ahogy addig, legalább egy püspökre szükség volt, aki a szenteléseket és bérmálásokat kiszolgáltathatta. Lefebvre érsek megszokott modorában egy kétfenekű trükkel próbálkozott. Egyfelől küzdött közössége és a jövőbeli püspök római elismeréséért, másfelől azonban olyan elismerésért, mely nem hozza magával a praktikus tevékenység semmilyen korlátozását, vagyis egy olyan elismerést, ami minden egyházi hatóságtól való teljes függetlenségüket szavatolja. Ezért tett jelentős engedményeket a teóriában, a gyakorlatban azonban követelte a szabadságot, hogy a püspököt, illetve püspököket – mert időközben felismerte, hogy nem csak egyre van szüksége – maga választhassa ki és szentelhesse fel, valamint annak a felállítandó római bizottságnak a szükségességét, melynek nagyobbik részében a saját embereiből kell állnia, hogy ezáltal a helyi püspökök befolyásától megvédelmezze őket.      Így történt, hogy 1988. május 5-én, pont Szent V. Pius ünnepén, aláírta azt a híres protokollt Ratzinger bíborossal, melyben megígérte, hogy „a katolikus egyházhoz és Róma püspökéhez, legfőbb pásztorához, Krisztus Helytartójához, Szent Péter és primátusa utódához, mint a püspökök összessége fejéhez mindig hű lesz”, „a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikai konstitúciójának 25. pontjában található tant az egyházi tanítóhivatalról és a neki tartozó jóváhagyását elfogadja, tekintettel bizonyos, a II. Vatikáni Zsinat által tanított pontokra, vagy a liturgiának és a kultusznak bizonyos a zsinat után meghozott reformjaira, melyek számunkra a tradícióval nehezen összeegyeztethetőnek tűnnek. Ezek tanulmányozásánál és a Szentszéknél való megemlítésüknél pozitív magatartást veszek fel, és minden polémiát kerülök, ezen kívül elismerem a szentmise és a szentségek érvényességét, melyeket azzal az intencióval végeznek, hogy azt tegyék, amit az Egyház tesz, és azon rítusok szerint vannak bemutatva, melyek a római misekönyv és a szentségek rituáléjában VI. Pál és II. János Pál pápák által promulgált hivatalos kiadásokban találhatók. Valamint tiszteletben tartom az Egyház általános fegyelmét és az egyházi törvényeket, különösen a II. János Pál pápa által promulgált egyházi törvénykönyv törvényeit, a közösségnek egy speciális törvény által helybenhagyott különleges fegyelmi előírása ellenére”. E a roppant súlyos beismeréseket (engedményeket), melyek nem mást jelentettek, mint a zsinati egyház és intézményeinek teljes elfogadását, persze az érsek soha sem ültette át a gyakorlatba. De híveinek egy része igen, akik hagyták magukat a zsinati egyházba, mint „Ecclesia Dei” közösség besorozni [Szent Péter Papi Közösség].      Lefebvre érsek a maga részéről meghátrált, persze nem teológiai okokból, mintha belátta volna, hogy túl messzire ment. Május 6-i visszavonó levelében is sokkal inkább megelégedettnek mutatkozott az általa aláírt protokollal. Ami neki problémát okozott, az annak a felismerése volt, hogy Róma nem akarta megadni neki püspökét, illetve püspökeit. Ezért írta május 20-án II. János Pálnak: „Miközben a közösség problémájának lehetséges megoldásával kapcsolatban bizonyos remény támadt, a protokoll aláírása után komoly nehézség merült fel a közösségnek ígért püspöki méltósággal kapcsolatban utódom számára a püspöki funkcióban.”      Most már ahhoz ragaszkodott, „hogy művünk megmaradása és kibontakozása számára több püspökre van szükség”, és terve számára ultimátumszerűen a június 30-i határidőt szabta meg. Június 2-án megint írt a „Szentatyának”: „Azért kértünk több, a tradícióból kiválasztott püspököt és a római bizottság tagjai közötti majoritást, hogy minden kompromisszummal szemben megvédhessük magunkat. Miután úgy látjuk, hogy vonakodnak kérésünket figyelembe venni, és az nyilvánvaló tény, hogy eme újrakibékülés a Szentszék számára semmi esetre sem ugyanazt jelenti, mint a számunkra, jobbnak tartjuk olyan időkre várni, melyek Rómának a tradícióhoz való visszatérése számára kedvezőbbek. Ezért magunk fogjuk azokat az eszközöket megteremteni, melyekkel azt a művet folytathatjuk, amit a Gondviselés ránk bízott, Ratzinger bíboros eminenciája május 30-i levelének alapján biztosak vagyunk abban, hogy a püspökszentelés nem ellenkezik a Szentszék akaratával, hiszen ezt augusztus 15-ére megígérték.” 5. Ahogy látjuk, az érsek magatartása valóban semmit nem változott. Továbbra is egészen pragmatikusan csak a közösségének sorsa érdekelte és semmi más. Szívesen biztosította volna ennek jövőjét a zsinati Vatikán áldásával, szükség esetén azonban e nélkül is ment ez, miközben minden evidencia ellenére a „Szentszék” áldását mégis be tudta a maguk számára beszélni, pont úgy, mint 15 évvel korábban, amikor úgy gondolta, hogy biztos abban, hogy „a Szentatya áldását adja apostoli munkájukra”. És pontosan úgy, ahogy 1975-ben, magatartásában most sem látta a zsinati Rómával való tényleges szakadást, és nem is akart ilyet. Ezért nyilatkozta ezt egy 1988. június 15-én tartott sajtókonferencián a küszöbön álló püspökszentelésről: „A közösség számára szentelt püspökök a közösség rendelkezésére fognak állni. A közösséget fogják szolgálni, ez minden. Az a valaki, aki, ha én elmentem, a fő dologban a Rómával való kapcsolatokért a felelősséget fogja viselni, P. Schmidberger, aki még hat évig marad hivatalban. Ő az, aki mostantól a Rómával való lehetséges kapcsolatokat fenntartja, aki a párbeszédet folytatja, ha a tárgyalások folytatódnak vagy a kapcsolat fennmarad, ami persze most egy időre nem valószínű. Mert az Osservatore Romano-ban nagy vezércímek fognak megjelenni. »Lefebvre érsek szakadásban«, »Kiközösítés«. … Ezért néhány évig, talán két évig, három évig, nem tudom, el fog tartani az elválás.” – Hát ebben tévedett, mert ez néhány évvel tovább tartott, ahogy a történelem mutatja. Mgr. Lefebvre tehát csak egy átmeneti rossz hangulatból indult ki, mely az ő nézete szerint a közössége fennmaradásáért sajnos elkerülhetetlen volt, de ami idővel elmúlik. És igaza volt, még akkor is, ha nem P. Schmidberger volt az, aki a Rómával való tárgyalások újrakezdésének időpontjában a rendfőnöki tisztséget bírta, hanem az 1988-ban püspökké szentelt Bernard Fellay. Rómának nem volt sürgős, ráadásul először meg akarták várni, hogyan alakul a „tradíció mozgalma” Lefebvre érsek halála után. Ahogy kiderült, az FSSPX megőrizte stabilitását, de a kezdeti idők nagy sikerei és hódításai elmaradtak, amiért e mozgalomból a zsinati egyház számára már nem származhatott semmilyen veszély. A mozgalom egyre inkább a saját körében mozgott és ebben felmorzsolódott.      Másfelől a tradíciónak is be kellett látnia, hogy a zsinati egyház időközben annyira megszilárdult, hogy a körülmények megfordulására már gondolni sem lehet. Így minden maradt annál a status quo-nál, melyben a zsinati egyház és a tradicionalisták egymás mellett éltek, olykor kölcsönösen fujt kiáltottak egymásra, de különben elégedettek voltak, hogy köreikben a másik nem zavarja őket. Máskülönben a tradíció továbbra is azt gondolta, hogy az 1950-es évek könyveivel történő papképzéssel és az 1962-es liturgiához való ragaszkodással eleget tesz az „egyház megmentésére”. 6. Csak 1997-ben kezdődtek meg ismét nem hivatalos szinten a kapcsolatok, melyek aztán persze gyorsan konkrét igyekezetté fejlődtek, és már 2000-ben ismét megbékélő atmoszférát teremtettek, mely nyomatékosan a Piuszosoknak a szentév alkalmából megrendezett római zarándoklatában mutatkozott meg. II. János Pál pontifikátusának törékeny végső fázisában persze nem lehetett sokat várni. Annál jobban koncentrálódott minden remény a pontifikátus változás után Ratzinger, alias XVI. Benedek reménysugarára. Mint ismeretes, ő valóban tett néhány fontos lépést a mi „tradicionalistáink” felé. Neki ehhez megvoltak az egészen sajátságos, különleges okai, melyeket most nem tárgyalunk. Tény, hogy a „tradicionalisták” [azaz az FSSPX] 2012-ben egy hajszál híján megkötették volna a zsinati Rómával az egyezséget, ha nem lépett volna fel néhány körülmény, melyek ezt az ő akaratuk ellenére megakadályozta. Persze talán időközben Ratzinger is belátta, hogy egy kissé elvadult pragmatikus tarka káosz-csapatával, akik a teológiából és a vallásosságból – és azonfelül az egyházpolitikából és diplomáciából – még annyit sem értenek, mint az átlag modernisták, nem lehet dicsekedni. Hiányzott náluk az a karizmatikus vezető- és integráló figura, mint amilyen egykor Lefebvre érsek volt. Mivel az FSSPX elöljáróinak közösségük megmentésére az érdektelenségbe való teljes lecsúszás elől semmilyen más tervük nem volt, mint az, amit már 15 évvel korábban követtek, vagyis a zsinati Rómával való csatlakozás keresése szinte minden áron, számukra nem is maradt más, mint ezen az úton tovább haladni.      Ez megint egy „ellenállást” hívott létre, és a történet elkezdett megismétlődni. Hiszen ez az ellenállás is újra két irányzatra szakadt: egy pragmatikusba és egy dogmatikusba. A pragmatikus nyomban elkezdte a miseközpontokból álló háló kiépítését, és ezeket nagy erőkifejtéssel, főleg rengeteg kilométer megtételével gondozni. A rendelkezésre álló papok alacsony számát, melyet az elején egy kézen össze lehetett számolni, annál nagyobb lelki buzgalommal egyenlítették ki, és nem csak a világmérető lelkipásztorkodást vették át gyorsan, hanem megkíséreltek egy szemináriumot a paputánpótlás számára berendezni [úgy tudom, P. Pfeiffer Amerikában]. Nem hiányzott az a félresikeredett próbálkozás sem, hogy a Pius Közösségnek egy új változatát megalapítsák. Ilyen körülmények között természetesen nem maradt sok idő a dogmatikus meggondolásokra, kiváltképp azért, mert minden teológiai leleményükre szükség volt, hogy a szedisvakantisták ellen küzdjenek. Mert számukra ők voltak, ahogy 30 évvel előbb is, a konkurencia, és ezzel a tulajdonképpeni fenyegetettség, amit mindenképpen ki kellett küszöbölni. 7. Az „ellenállás” startja ezzel az elképzelhető legkedvezőtlenebbé vált, főleg mert nekik sincs karizmatikus vezetőjük, és ráadásul ők nem is rendelkeznek egy egységes szervezeti struktúrával. Bár ez utóbbi akár még előnyt is jelenthet, ha meggondoljuk, hogy az FSSPX-nek pont a struktúrája volt az, ami belső romlása miatt ma gyakorlatilag a tradíció egész mozgalmában a szellemi összeomlást előidézte.      Mégis már ma megmondhatjuk, hogyan kell az „ellenállásnak” végződnie, ha nem sikerül neki a puszta pragmatizmus kerékvágását elhagyni, és magát a dogmatizmus felé megnyitni, amit eddig látatlanban elutasít és ördöginek kiált ki. Csak a pragmatikus és a dogmatikus oldal együttesének van jövője, melyben a dogmatikának kell a vezető szerepet játszania, ahogy az akaratnak az értelemre van szüksége, hogy az megszabja számára az irányt.      Ehhez azonban először késznek kell lenni arra, hogy a dogmatikus irányvonalat rossz hírű szedisvakantista-sarkából kiszabadítsák, és rájuk megint mint katolikusokra tekintsenek, akik az oly szükséges gondolatokat elvégzik, melyek egyedül alkalmasak egy értelmes és hatékony magatartás alapját megadni.      Vajon tanulni fognak-e a történelemből, vagy megint ugyanazokat a hibákat követik el, mint elődeik? Még megvan a lehetőség a helyes döntésre, bár úgy tűnik, a jövő már ki van jelölve – sajnos, a téves irányba. Feltéve: 2014. április 10.